Portré 2

Horváth Lili: „A tanítással együtt lett teljes az életem”

Horváth Lili ragyogó tekintettel meséli: édesanyjával, Tordai Terivel már harmadik alkalommal játszanak együtt színpadon, de kétszemélyes darabban most először láthatjuk őket. A Bethlen Téri Színházban nagy sikerrel futó előadás kapcsán egy régi álom megvalósulásáról, a közös munkáról és a darab aktualitásáról is beszélgettem a Jászai Mari-díjas színésznővel, aki az elmúlt években egy új területen is kipróbálta magát. Ma pedig már úgy érzi, ha nem foglalkozna rendszeresen gyerekekkel, nem lenne kerek az élete.

Úgy tudom, a Nőkből is megárt… című előadással mindketten kipipálhattok egy „tételt” a szakmai bakancslistátokról.

Valóban, mamával már jó ideje kerestük a lehetőséget, hogy kettesben álljunk színpadra.  Igazából már egy évvel ezelőtt körvonalazódott ez az elképzelés, de egyrészt többször át kellett dolgozni a darab alapjául szolgáló regényt, másrészt sokáig kérdéses volt a rendező személye is. Mígnem a Manna Produkció ügyvezetője, Gáspár Anna megemlítette a Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület szervezésében létrejött Találkozások nevű tehetséggondozó programot, és annak kapcsán Cseh Juditot, aki rendezőként vett részt ebben a programban, és aki tényleg egy főnyeremény volt (mosolyog).

A szóban forgó program lényege, hogy egy fiatal rendező egy idősebb, tapasztaltabb kollégát választ maga mellé mentornak, és a segítségével megrendez egy kétszereplős darabot.

Judit Mészáros Márta filmrendezőt kérte fel erre a feladatra, akivel mama korábban már dolgozott együtt. A pályázat fontos kritériuma volt az is, hogy a két szereplő közt generációs korkülönbség legyen, hiszen a program célja többek között a korosztályok, tapasztalatok találkoztatása. Mamával ennek a feltételnek is maximálisan megfeleltünk (nevet)

Fotó: Jókuti György

Fotó: Jókuti György

Az előadásotok Pataki Éva Nőből is megárt a nagymama című regénye alapján született. Miért éppen ezt az művet választottátok?

Egyrészt mama régóta ismerte Évát, másrészt olvasta a regényt, és nagyon tetszett neki. Mivel már régóta kerestük azt az „alapanyagot”, ami igazán ránk „szabható”, adta magát a helyzet, és a mama felkérte Évát, hogy írjon egy darabot a könyvből. Ezt követően az átdolgozás több lépésben történt: az eredeti mű ugyanis a nagymama szemszögéből mutatta be a történetet, de mi mamával azt szerettük volna, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”, Éva pedig figyelembe vette a kérésünket, és annak megfelelően alakította át a színpadi változatot. Az pedig, hogy az általam megformált karakter Londonban élő bátyja is megjelenik az előadásban, még ha csak hangban is (Almási Sándornak köszönhetően), egy telefonbeszélgetés során, Juci ötlete volt, mert az ő testvére külföldön él.

Anyukáddal legendásan jó a kapcsolatotok. Hogy ment a közös munka?

Mamával jól vettük az akadályokat (nevet), de igazából örültem annak, hogy Juci is jelen volt a próbákon, mert ha ő nincs ott, akkor biztos, hogy többször összevesztem volna a mamával… És itt most nem két színésznő viaskodására, vagy szakmai rivalizálására gondolok, hanem a mindennapok szokásos anya-lánya vitáira, nézeteltéréseire. Judit egy kicsit kordában tartott bennünket, és a jelenlétével nem engedte elszabadulni az indulatainkat, így nem adódott sok konfliktus a próbaidőszakban. A bemutató óta egyébként sokan megjegyezték: az, hogy anya és lányaként játsszuk a darabbéli mamát és a lányát, ad egy plusz érzelmi töltetet a történetnek, és mindenképpen hozzátesz a darabhoz.

Fotó: Jókuti György

Fotó: Jókuti György

Az előadás egyik különlegessége, hogy három szerepben is feltűnsz benne: te alakítod a főszereplő anyuka lányát, a pszichológusát és a darabbeli mamád szeretőjének a feleségét is. Három teljesen különböző karaktert formálsz meg, és mindegyikben remekelsz.

Nagyon szeretem és borzasztóan élvezem, hogy ilyen sokfélét játszhatok. Egy ilyen triplázás komoly szakmai kihívást jelent, és egyben igazi színészi csemege is számomra.

Most mondhatnám, hogy a Jóisten mentsen meg az ilyen lélekgyógyásztól, aki egyrészt nem igazán érti meg a páciense problémáit, másrészt az együttérzés leghalványabb jelét sem mutatja. Egy kimért, érzéketlennek tűnő, összességében egy meglehetősen ellenszenves nőszemély.

Ez egy érdekes dolog, mert egyáltalán nem akartam ennyire antipatikusra venni figurát, de eddig még szinte mindenki ugyanezt mondta a karakterről, amit te. Pedig a legkevésbé sem állt szándékunkban megbántani a pszichológusokat, már csak azért sem, mert tudjuk, hogy van ilyen szakember, meg olyan is, bár hozzáteszem, azért a barátaimtól és az ismerőseimtől hallottam már cifra dolgokat az „elhivatott” lélekbúvárokról… Nekünk viszont az volt célunk, hogy a pszichológus egy határozott, erős színt hozzon a történetbe, mert így könnyebben tudom elkülöníteni az általam megformált karaktereket egymástól. Egy alkalommal Vekerdy Tamás is megnézte az előadást, és ő is azt mondta, hogy telitalálat a figura, úgyhogy nyilván van igazság abban, ahogy ez a nő viselkedik, és ahogy viszonyul a pácienséhez. Aminek még nagyon örülök: a visszajelzések alapján olyan néző is akadt, aki nem ismert meg ebben a szerepemben, és azt hitte, hogy egy másik színésznő játssza a pszichológust, amit mindenképpen elismerésnek könyvelek el.

Ráadásul egyik pillanatról a másikra váltasz karaktert, és öltözöl át, az előadás során többször is, amihez nyilván segítséget jelent a jól  megtervezett díszlet, de akkor is le a kalappal előtted!

A gyors átöltözések eleinte tényleg nagy kihívást jelentettek, de szerencsére most már flottul mennek (mosolyog).

A közönség hogy fogadta a produkciót?

Hála Istennek, az előadás beváltotta a hozzá fűzött reményeinket: a nézők, nemtől és kortól függetlenül érezhetően és láthatóan szeretik. Valószínűleg azért is, mert a történet nagyon aktuális: abszolút rólunk szól, a családi kapcsolatainkról, miközben mindannyiunk számára ismerős élethelyzeteket és konfliktusokat tár fel. Sok fontos témát feszeget, éppen ezért nagyon mai, én ezt különösen szeretem benne. Nincs két egyforma előadásunk, mindegyik este más egy kicsit,  a nézők is minden alkalommal máshogy reagálnak a látottakra, és ez jó.

Lehet, hogy kevesen tudják, de már egy ideje több lábon állsz, merthogy a színészet mellett a tanítás, a gyerekekkel való foglalkozás is fontos része az életednek. Honnan datálódik ez a szenvedélyed?

Ma a színészet egy, a körülményeknek egyre inkább kiszolgáltatott szakma, és különösen igaz ez a szabadúszó művészekre: többek között ezért is kezdtem el tanítani. Amikor 2012-ben megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, a szabadúszást választottam Nagyjából azóta tanítok Földessy Margit Színjáték Dráma-Stúdiójában, ami azért meghatározó fordulat az életemben, mert annak idején, tizenévesen én is odajártam, kvázi ott pecsételődött meg a sorsom… Amikor annak idején gyülekezni kezdtek a sötét felhők a Kamaraszínház felett, akkor megfogalmazódott meg bennem, hogy szívesen visszajárnék tanítani Margithoz, hiszen háromszoros anyukaként nyilván imádom a gyerekeket, jó érzékem van hozzájuk, és értek a nyelvükön. Úgyhogy fokozatosan elkezdtem visszajárni az egykori mesteremhez, nem sokkal később pedig már én foglalkoztam a legifjabb szindrásokkal. Jelenleg van egy 5-8 évesekből, valamint egy 8-12 évesekből álló csoportom, és emellett a kislányom óvodájában is tartok foglalkozásokat.

Fotó: Vogt Gergely

Fotó: Vogt Gergely

Ami azt illeti, volt kitől örökölnöd a pedagógusi vénát…

Lili nagymamám magyartanárnő volt,  csodálatos pedagógus, és mama is elvégezte a tanítóképző szakközépiskolát, mielőtt jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Ehhez képest te gyerekkorodban nem készültél se tanárnak, se színésznőnek.

A nagynéném jelmeztervező, és sokáig az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni, úgyhogy ruhaipari szakközépbe jártam. Egyébként pedig eléggé gátlásos tinédzser voltam, részben ezért is iratkoztam be Földessy Margit színiiskolájába. Akkoriban még eszembe sem jutott, hogy a színészi pályát válasszam: Margitnál viszont nagyon jól éreztem magam, csak ez számított! Annak ellenére, hogy nehezen oldódtam fel, eleinte csak ültem némán, és néztem a többieket, tehát amolyan csendes megfigyelőként mértem fel a terepet, mi közben borzasztóan ódzkodtam a szerepléstől. Aztán tartottunk egy házi Ki mit tud?-ot, amin nagyon jól szerepeltem, és ez   Az első vizsgaelőadásunkban A lovakat lelövik, ugye? című darabban Németh Kristóffal alkottunk egy párt, de abban az előadásban szerepelt pl. Kolovratnik Krisztián és Kecskés Karina is. A sikerélmények pedig kellőképpen motiváltak, aminek az lett a vége, hogy Margit készített fel a főiskolai felvételire (mosolyog), megjegyzem, első nekifutásra felvettek. Tehát nekem ő amolyan pótmamám, és számomra nagyon érdekes, de egyben felemelő érzés is, ahogy visszakanyarodtam a gyökerekhez. Ma pedig, amikor érkezik egy csendes, visszahúzódó, félénk kislány valamelyik csoportunkba, aki alig akar szerepelni, Margit mindig mosolyogva megjegyzi, hogy anno én is pont ilyen voltam.

A beszélgetésre készülve örömmel fedeztem fel a nevedet az idén áprilisban megnyílt Hatszín Teátrum honlapján: merthogy a színház által szervezett nyári táborok egyikét vezeted.

Augusztus elején egy egyhetes tábort tartok 7-10 éves korú lányoknak és fiúknak, akik valamilyen szinten érdeklődnek a színház iránt. De szeretettel várjuk és szívesen látjuk azokat a kisdiákokat is, akik most még félnek a szerepléstől, és zavarba jönnek, ha sok tekintet szegeződik rájuk… A táborban ugyanis a játékokon keresztül nemcsak a gyerekek fantáziája és kreativitása fejlődhet, hanem az improvizációs-, a beszéd- és a kommunikációs készségük is.

A mai lurkók túlnyomó többsége a számítógép, a tablet és az okostelefon szentháromságában és bűvöletében él. Hogy látod, ezek a foglalkozások érdemben versenyezhetnek-e a virtuális világgal?

Valóban nehéz lekötni a kicsik és a nagyobbak figyelmét is, aminek nyilván megvan az oka.  Amikor beszélgetek a srácokkal, kiderül, hogy a gyerekek többsége tableten vagy a tévében néz esti mesét, a szülők nem olvasnak fel nekik eleget könyvből, ennélfogva alig ismerik a klasszikus meséket, nem hallottak a Grimm-testvérekről, Andersenről… A foglalkozásaink azért is jók, mert akkor és ott a gyerekek ha csak egy órára is, de megfeledkeznek a technika vívmányairól, és az eszközök helyett a fantáziájukat, a kreativitásukat használják, és az ötleteikre hagyatkoznak. Egyébként nagyon meglátszik, illetve lemérhető rajtuk, hogy ki az, akinek rendszeresen mesélnek otthon, és kinek marad csak a tablet…

Le sem tagadhatnád, mennyire boldoggá tesz, hogy időközben lett egy „második hivatásod”!

A tanítás nagyon jól összekapcsolható a színészi szakmával. Például, az órákon gyakran kell rögtönöznöm, mert hiába készítem el nagy gonddal az óravázlatot, ha a gyerekek éppen nem olyan hangulatban vannak, vagy kevésbé köti le őket az adott feladat, akkor rögtön változtatnom kell az aznapi programon, ami persze kiválóan fejleszti az improvizációs készséget. Amikor kevesebbet játszottam a színházban, de közben rendszeresen tanítottam, a gyerekeknek összeállított és velük végzett helyzetgyakorlatok, a rögtönzések és a folyamatos mesélés színészileg kellőképpen kondícióban tartottak. A tanítás és a színjátszás tehát jól kiegészítik egymást, sőt, kölcsönösen építi, inspirálja egyik a másikat, én pedig nagyon szeretem, hogy több mindennel foglalkozom. Egyrészt élvezem a sokszínűséget, másrészt az új hivatásommal-szenvedélyemmel együtt lett teljes az életem.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Vogt Gergely