hullan_cimlap

Hullan Zsuzsa: „Igyekszem megtalálni mindenben a jót, azt, aminek örülni lehet.”

Amikor annak idején először mesélt arról, hogy végigjárta az El Caminót, mindjárt az elején elismerően megjegyeztem: le a kalappal előtte! Hullan Zsuzsa nemrég könyvet írt a nagy kalandról, amin egyáltalán nem lepődtem meg, mert tudom, hogy a színészi mellett írói vénával is bőven megáldotta a sors. Meg jó adag nyitottsággal, vállalkozó kedvvel és irigylésre méltó elszántsággal. A napokban ismét jót beszélgettem a Vígszínház művésznőjével, aki mint mondja, szíve szerint mindenkinek receptre írná fel a híres zarándokutat. És ha már a lélekápolásnál tartunk, hadd tegyem hozzá rögtön: a Bakancskoptatót különösképpen ajánlom a megrögzött búslakodóknak. A népszerű színésznő „kedvcsináló” könyvében ugyanis nemcsak kitartásból, hanem pozitív gondolkodásból és életigenlésből is komoly leckét kapunk.

Most, hogy elolvastam a könyvedet és kaptam egy igencsak élvezetes ízelítőt az Úton szerzett élményeidből, sokszorosan megemelem a képzeletbeli fejfedőmet. Kevés kétgyermekes édesanya vág neki egyedül egy több száz kilométeres zarándokútnak.

Ezt már jó néhányan megjegyezték (nevet). Tudod, utólag én is azt mondom, tényleg nem semmi, hogy végigcsináltam. Hálás vagyok a sorsnak, amiért sikerült úgy végigjárnom az Utat, hogy azt mondhatom, az a negyvenkilenc nap tökéletes volt. Nem véletlenül tartott éppen negyvenkilenc napig, azzal a szándékkal vágtam ugyanis neki, hogy életem minden egyes évéért szeretnék egy napot gyalogolni az El Caminón.

10289908_757765827601884_7722671636624262544_nKitől hallottál először a híres zarándokútról?

Egy nagyon kedves barátom, Attila ajánlotta a figyelmembe mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a híres amerikai színésznő Shirley MacLaine: Camino – A lélek utazása könyvét. Miután elolvastam, tudtam, hogy egyszer én is végig fogok menni ezen az Úton.

2010 júniusában vágtál bele a nagy kalandba. Foglalkoztatott színésznőként, egy strapás évad után vehetted volna az irányt a tengerpart felé, hogy egy láblógatós vakáción pihend ki a szezon fáradalmait. Ehelyett bakancsot húztál, és hét hét alatt megtettél több mint kilencszáz kilométert.

Foglalkoztatott ez a kihívás, és az évek múlásával sem hagyott nyugodni a gondolat. Befészkelte magát az agyamba, a lelkembe, egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle, éreztem, hogy szükségem van erre a fizikai és lelki megmérettetésre.

Anno azt is mesélted, hogy a zarándoklat előtt egyetlen könyvet sem olvastál el ebben a témában.

Szándékosan nem forgattam „Caminós” útikönyveket, sem ilyen-olyan praktikus útmutatókat. A felkészülésem nagyjából annyiból állt, amit le is írtam a könyvben: végiggondoltam, hogy mire van szükségem.

Nekem már a lista összeállítása komoly próbatételt jelentett volna. Borzasztó nehéz lehet jól kitalálni, hogy mit vigyél magaddal és mit ne egy ilyen típusú útra, hogy aztán menetközben ne kelljen hazaküldened a felesleges holmikat…

Képzeld el, olyan jól válogattam össze a holmikat, hogy egyes-egyedül a fáslit vittem magammal feleslegesen, nem kellett használnom, hála istennek. Szerintem önismeret szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egyáltalán elinduljon ezen az Úton. Igyekeztem logikusan és praktikusan végiggondolni, mire lehet szükségem. Tudtam, hogy folyamatosan mennem kell, hogy egy szálláson csak egyszer aludhatok. Tehát szükségem lesz kényelmes lábbelire, fejfedőre, ha nem akarok megégni, három váltás ruhára. Logikus, hogy magamra fogok mosni, biztosan fájni fog a lábam, kell majd szednem vitamint, a hőségben megmelegszik a víz, ha nem teszek ellene, és sorolhatnám…

Elsősorban azért vagyok büszke, mert végig tudtam járni, és úgy tudtam végigjárni, ahogy szerettem volna.  Nem merült fel olyan akadály, ami miatt feladásra kényszerültem volna, vagy nagyon kétségbe kellett volna esnem.  Ez borzasztó jó érzés, annál is inkább, mert én „végigvivős” fajta vagyok, ritkán szoktam félúton abbahagyni dolgokat. Ha valamit elhatározok, képes vagyok hatalmas energiákat mozgósítani azért, hogy véghezvigyem, amit a fejembe vettem. Azt viszont nehéz szavakba önteni, mit éreztem, mikor a negyvenkilencedik napon ott álltam az Út végén.

10376036_757770787601388_8864832697313736850_nMindvégig napló vezettél. Sejtetted, hogy előbb-utóbb könyv kerekedik a jegyzeteidből?

Az esti naplóírás része volt az Útnak, de nem azzal a szándékkal örökítettem meg az élményeimet, a gondolataimat, hogy a leírtakból egyszer majd egy könyv szülessen. Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a hazatérésem után nagyon sokan és sokat kérdeztek az Útról. Negyvenkilenc nap történetét nem lehet úgy elmesélni, hogy tíz percben élménybeszámolót tartok, sztorizgatni pedig nem akartam, mert azt méltatlannak éreztem volna.

„Útközben” rólad is sok minden kiderül: irigylésre méltó őszinteséggel, kertelés nélkül mesélsz a gyermekkorodról, a családodról, a párkapcsolatodról. Nagyon tetszett például, ahogy belefűzted életed fontos fordulatait, sorsfordító eseményeit az Úton szerzett élményeid közé. Hol mosolyogtam, hol pedig könnyeztem a soraidon, amelyek bennem is sorra felidéztek fontos és szép élményeket, hangulatokat, gyerekkori emlékeket, helyszíneket, a nagyszüleimnél töltött falusi vakációkat… 

Ezért is gondolom, hogy a Bakancskoptató nem egy szokványos útikönyv.  Intimebb, személyesebb. Nem arról szól, hogy hányan férnek el a szálláson, milyen az ellátás vagy éppen mire kell felkészülni egy adott helyen: efféle útmutatók tucatszám készülnek… Igazából nehezen tudnám meghatározni a műfaját, mert nagyon sok mindenről szól. Ha valaki végigolvassa, magáról az Útról is megtud egy csomó dolgot, de rólam is (mosolyog). És talán lehet kedvcsináló, ha valakinek megfordul a fejében, hogy esetleg elinduljon a Caminón.

Nyilván te is megtudtál magadról egy s mást, és bizonyára választ kaptál egy sor kérdésre, amelyek esetleg konkrétan nem is fogalmazódtak meg benned indulás előtt.

Az a fantasztikus ebben az Útban, hogy azt kapod tőle, amire szükséged van. Az az ember, aki egy konkrét kérdést feltéve indul el, egyáltalán nem biztos, hogy éppen arra a kérdésre fog választ kapni. Nekem például hihetetlen impulzívan tört elő a tudatalattimból egy sor dolog, amiről azt gondoltam, már túl vagyok rajta, vagy nem jelent problémát. Ott, az egyedüllétben nem tudsz szabadulni a megoldanivalóktól, nem lehet elnapolni, álcselekvésbe menekülni, meg kell élni, át kell élni és valahová el kell jutni velük. Velem többször megtörtént a 49 nap alatt, hogy mélyen eltemetett dolgok jöttek felszínre a múltamból, teljesen megmagyarázhatatlanul. Olyan dolgokkal, érzésekkel kellett szembesülnöm, amikről nem is tudtam, hogy gondot okoznak…

„Talán azért, mert eddig mások voltak fontosak.(…) Szóval mindig én szorultam háttérbe, mert oda helyeztem önmagamat. Teltek az évek, de nem találtam szabad pillanatot arra, hogy elkezdjek gondolkodni, hol is vagyok én, mire volna nekem szükségem.” – írod  könyvedben a „Miért is jöttem el?” kérdést boncolgatva.

Valóban azt gondolom, azért kellett felkerekednem, és végigmennem az Úton, mert soha nem én voltam az első önmagam számára. A hétköznapokban annyira megszoktuk, hogy mindig akad tennivaló, ki sem látszunk az intéznivalókból, mindenért felelősséggel tartozunk. Elvárások vannak velünk szemben, amiknek meg kell felelni, teljesíteni kell. A Caminón viszont semmi dolgom nem volt, csak menni kellett és önmagamra figyelni. Csak arra fókuszáltam, ami rám tartozott: a gyaloglásra, arra, hogy legyen mit ennem, hogy a szálláson pihenjek, lezuhanyozzam, hogy kimossam a ruhámat, hogy ott legyek. Magamban-magammal voltam. Az a lehető legjobb társaság. Az Úton minden rólam szólt, és az elképesztően jó volt. Azért mondom, hogy mindenkinek receptre kellene felírni a zarándoklatot, mert mindenkinek meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy önmagában-önmagával lehessen. Egyedül a gondolataival, az örömeivel, bánataival, fájdalmaival, és nem csak pár perc erejéig, hanem, napokon, heteken keresztül. Az ugyanis hihetetlenül jó dolog.

Egy ilyen zarándokútnak természetesen vannak kínjai, keservei is, de azokon túlteszi magát az ember, és egy kis pihenés után alig várja, hogy mehessen tovább.

10343498_765186746859792_1591606726280095413_nÖsszességében azt kaptad a Caminótól, amit vártál?

Semmiféle elvárásom nem volt, hogy milyen legyen. Tényleg azt gondoltam, hogy elindulok, megteszem az első lépést, és onnantól kezdve hagyom, hogy az történjen, aminek történnie kell. És tudod mi volt a jó benne? Hogy jött is minden: a jó, a rossz, a nagyon jó, a nagyon rossz, a kétségbeesés, a szárnyalás, az összezuhanás, az eufórikus boldogság, találkozások, magány, eső, hőség, nevetés, sírás, fájdalom, minden, aminek éppen ideje volt. Én pedig arra törekedtem, hogy megéljem, ami történik velem, és hogy mindig igazán ott legyek az adott helyen.

A hazaérkezésed után nem lehetett könnyű visszatérni a régi kerékvágásba.

Sokáig úgy gondoltam, a könyv azzal a kérdéssel zárul majd: „Én vajon mikor érek haza?” Ugyanis még mindig nem érkeztem meg, és talán nem is fogok soha… A lelkem egy darabja ott maradt az Úton, és valószínűleg a legtöbb zarándok így gondolja. Aki egyszer eljut oda, pontosan érzi, hogy valami más is van ott, nem csak kövek, fák, bokrok… és a lelkem azóta onnan is táplálkozik….

Másként látod azóta a világot?

Azt szoktam mondani, hogy egyfelől nem változtam meg az Út során, hiszen ugyanúgy a lábamon járok, szőke a hajam és kék a szemem, mint mielőtt elmentem, de közben mégis nagyon másmilyen ember lettem. Rettentő sokat kaptam az alatt a negyvenkilenc nap alatt. Olyan dolgokat, amit nem lehet mérni, nem tudom patikamérlegre tenni, viszont a zsigereimben érzem…

Az utóbbi időben az írás az életed fontos része lett. Olyannyira, hogy a Bakancskoptató már a második könyved. Az első a Vígszínházhoz kapcsolódik, nyilván nem véletlenül, hiszen huszonkét évvel ezelőtt szerződtél a Szent István körúti teátrumhoz. Ezek szerint hűséges típus vagy.

Igen. Ezer szállal kötődöm a Vígszínházhoz. Szeretem az épületet, jól érzem magam a társulatban. Annak idején főiskolásként itt töltöttem a szakmai gyakorlatomat: mámorító érzés volt egy színpadon állni azokkal a színészóriásokkal, akiket a gyerekkorom ideáljaiként tiszteltem. Ezek az emberek most a kollégáim, és akik már nincsenek közöttünk, azoknak a szellemisége is jelen van a falak között, én pedig nap mint nap az ő lábnyomukba lépek.

A Víg-Szín-Házon-Belül című könyvedben közvetlen kollégáid osztják meg veled a gondolataikat, mesélnek magukról. Élmény lehetett minden egyes beszélgetés!

Szerettem hallgatni a kollégákat, jó érzéssel töltött el, hogy megnyíltak előttem, a bizalmukba avattak. Nekem másképp meséltek, mint egy újságírónak. Rokonlelkek vagyunk, a hivatásunk, a színházhoz fűződő szerelmünk is összeköt bennünket. A Vígszínház társulata egy család, az épület a második otthonunk, ahol estéről estére kitárjuk a lelkünket.

Hullan Zsuzsa, Mihályfi Balázs – Az Őrült Nők Ketrece – próba. Fotó: Mészáros Csaba

Hullan Zsuzsa, Mihályfi Balázs – Az Őrült Nők Ketrece – próba. Fotó: Mészáros Csaba

Bár a színházi évad hivatalosan véget ért, számodra a nyár korántsem csak a láblógatásról szól. Ellenkezőleg, jelenleg is teljes gőzzel próbálsz. Az Átrium Film-Színház július 12-én mutatja be az Őrült Nők Ketrece című musicalt Alföldi Róbert rendezésében.  Mit szóltál, hogy te kaptad Marie szerepét az előadásban?

Végtelenül boldog vagyok, hogy megtalált ez a feladat. Annak idején Robi legelső rendezésében, a Trisztán és Izoldában játszottam, amit a Víg Házi Színpadán mutattunk be. Nagyon élveztem a közös munkát, az egész próbafolyamatot, és a szerepet. Sajnálom, hogy sok évig nem adódott rá alkalom, hogy együtt dolgozzunk, mert elsodort bennünket egymástól az élet. Most viszont annál jobban örülök ennek a lehetőségnek! Remek a darab, nagyon jók a partnerek, tehát minden szempontból öröm az „Őrült Nőkben” dolgozni.

Nem bánod, hogy munkával töltöd a vakáció nagyobb részét?

Egyáltalán nem. Egyrészt régóta nem dolgoztam már nyáron, másrészt úgy vagyok programozva, hogy igyekszem mindenhol, mindenben jól érezni magam – szerintem ez nem rossz tulajdonság (nevet). Nyilván ezért sem viselt meg olyan nagyon, amikor a Caminón egy-egy szálláson, a nagyon puritán, meglehetősen szűkös körülmények között, egy szem ágyon kellett komfortosan éreznem magam. Mindenben megkeresem a jót, azt, aminek örülni lehet, ugyanis szeretek boldog lenni. Amikor éveken keresztül nem dolgoztam az évadon kívül, abban az volt a jó, hogy egész nyáron a gyerekeimmel, a párommal lehettem, és magam oszthattam be az időmet. Most meg azt élvezem, hogy olyan kollégákkal próbálok, akikkel nagyon régen, vagy még soha nem dolgoztam együtt. Júliusban végig játszani fogjuk a darabot, és nyilván annak is meglesz a varázsa, mert egy jó előadásban, nagyszerű társaságban, egy jó karaktert megformálni mindig inspiráló. Ha megpróbáljuk a jó dolgokat észrevenni, és a pozitívumokra összpontosítani, akkor láthatjuk, mennyi szépséget tartogat számunkra az élet.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Gordon Eszter