NyaryKrisztian_Igy-szerettek-ok

Irodalmi szennyes?

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyv

Az ember szeret ítélkezni. Ez az egyik alapvető tulajdonsága. Ki konszolidáltabb, ki szélsőségesebb ezen a téren. Akár tudatosan, akár nem, de mindnyájan gyakoroljuk. Ha ezt a hipotézist vesszük alapul, akkor a szerző, Nyáry Krisztián nemcsak önmagát, de könyvének szereplőit is az ítélkezés céltáblája elé kényszerítette. Ez pedig felveti a kérdést, vajon ez volt-e a célja?

Nyáry Krisztián, kommunikációs szakember, aki korábban irodalomtörténetet tanított, a Facebookon indította útjára a magyar írók és költők fényképekkel illusztrált szerelmi történeteit. A posztok nagy sikert arattak az olvasók körében, gyorsan terjedtek, sőt, gyakran további részletekkel egészültek ki. A nemzet nagyjainak szerelmi élete iránti érdeklődés révén született meg a 40 történetet magába foglaló könyv, az Így szerettek ők. A mű 2012-ben jelent meg és nyomtatott formában is hasonló sikereket ért el, így várható volt a folytatás. Egy évvel később megjelent a második rész is.

A kötetben szereplő művészek magánélete nem katalógusszerűen elrendezett, mégis egyfajta történelmi tablóként is szolgál. Az egyes történetek gyakran összefonódnak, többek keresztezik egymás útját. Csinszka, Ady, Babits vagy Szendrey Júlia például több történetben is felbukkannak, és jócskán akadnak szerelmi három-és sokszögek is.

A könyv olyan ismert magyarok magánéletébe engedi bepillantani az olvasót, mint Karinthy Frigyes, József Attila, Faludy György, Nemes Nagy Ágnes, Csáth Géza vagy Kós Károly. Az egyes történeteken belüli kronológia ugyanazt az elvet követi. A kapcsolatokat az első találkozástól egészen azok végéig nyomon követi, és beleszövi a többnyire irodalmi alakok pályafutásának fontosabb állomásait valamint a családi- és történelmi hátteret is. A szerző minden történetet az adott szereplőktől származó gondolatokkal, napló- vagy levélrészlettel, illetve verssel zár. Az írás hangneme szerencsére mindvégig objektív marad: nem ítélkezik, nem mond véleményt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy a szerző elkerülje azokat a vádakat, melyek szerint könyve nem más, mint »„irodalmi bulvár”«. Nyáry inkább nevezi/szánja könyvét „szórakoztató ismeretterjesztésnek”, mégis maga a téma jogosan felmerülő kérdéseket generál.

Miért kell egyáltalán erről beszélni? Mennyire befolyásolja a művész műveinek értékét az, hogy a magánéletben milyen ember? Jobb vagy rosszabb költő, író, festő lesz-e valaki attól, hogy verte vagy csalta a feleségét? Esetleg attól, hogy homoszexuális?

Ha az volt a motiváció, hogy jobban megértsük a műveket, azok keletkezésének háttértörténetét vagy megismerjük a költők múzsáit, az kifejezetten szimpatikus. Nyáry az irodalom népszerűsítését, valamint az alkotók emberközelivé tételét tűzte ki célul. Ez a kezdeményezés üdvözlendő. A bulvár jelleg valóban kelendővé tette a könyvet, ezáltal felfogható irodalmi reklámként, ugyanakkor a témából adódóan mégis a pletykálkodás keserű íze lengi be a kötetet. Vagyis a szándék kontraproduktív, a megközelítés méltatlan is lehet, ha az olvasó moralizálni kezd. Hiába, az ítélkezés emberi és mindenki hajlamos rá. A szerző motivációja tehát kétes, az eredmény pedig ambivalens érzéseket kelt. Számomra kétséges, hogy valaki e könyv hatására kezdene érdeklődni a költészet iránt. Jó lenne, ha az irodalmat leginkább irodalommal lehetne népszerűsíteni, az még jobb, ha a művész nagyságának nem a magánélete lenne a mércéje.

Pászti Olga