dunakanyar

Ivancsics Ilona: „Még mindig akkor vagyok a legboldogabb, ha a színpadon állhatok”

Annak idején, amikor először beszélgettünk, Csicsi ragyogó tekintettel újságolta, hogy újdonsült virtuális színházukkal szívesen száguldanak bármerre az országban, ahová hívják és ahol szeretettel látják őket. Ma pedig a népszerű színésznő már méltán büszke arra, hogy az időközben új névre keresztelt saját társulata, az Ivancsics Ilona és Színtársai az idei évadban a tizedik születésnapját ünnepli. A jeles jubileum kapcsán készítettünk egy kis számvetést az elmúlt tíz esztendőről, és persze nosztalgiáztunk egy sort. Tévéztünk és színházaztunk is, annak rendje és módja szerint, mi több, röpke másfél óra alatt jártunk Gazdagréten, a somogyi Nagybajomban, Kaposváron, sőt, a kárpátaljai Beregszászon is, méghozzá úgy, hogy közben ki sem tettük a lábunkat a hangulatos szentendrei kávézóból.

Egy igazán aktuális programsorozattal indítottátok a jubileumi évadot: a legutóbbi bemutatótokkal, a Sej, szellők-kel októberben húsz állomásos országos turnéra indultatok, amelynek során különleges időutazásra invitáljátok a közönséget.

Valóban, a darab ötletét az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója adta, ez alkalomból készült ez a groteszk úttörő revü, melyet íróként és rendezőként is Török Tamás jegyez. Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával színpadra állított előadás ősbemutatóját Szentendrén tartottuk idén májusban. A darab cselekménye 1950-től 1956-ig játszódik egy kis somogyi településen. Az eredeti dokumentumokra épülő történet egyik érdekessége, hogy a főszereplőit, a fiatal pedagógus-házaspárt Tamás a saját szüleiről mintázta, akik az 50-es években tanárként dolgoztak egy falusi iskolában, Somogyban. Ebben a valós eseményeken alapuló darabban izgalmas, érdekes figurákon keresztül elevenedik meg a történelem: a múltidéző zenés játék egy iskolai osztály történetét meséli el. Az előadást az 50-es évek hangulata hatja át, ugyanakkor a darab tele van humorral, bájjal, a vége pedig katartikus… Nem nosztalgiázni akarunk az előadássorozattal. Bár tudjuk, hogy az idő sok mindent megszépíthet és elfelejtet, de az 1950 és 1956 közötti embertelen periódust, azért nem szabad elfelejteni, hogy ne ismétlődhessen meg újra. Soha.

Nem szokványos műfajt választottatok a szívbe markoló és egyben elgondolkodtató múltidézéshez.

Történelmünk ezen drámai időszakára mi most a groteszk humor nyelvén emlékezünk. Miért? Mert az, ami akkor történt mára szinte abszurdnak tűnik. Mégis megtörtént. Mi alkottuk, minden egyes pillanatát; bizonyitva azt, hogy amikor képesek vagyunk nemes és nagyszerű dolgokra, elkövethetjük a legrosszabbat is. Erre emlékezünk… Az előadásban kilenc fiatal kolléga is játszik, amit azért is hangsúlyozok, mert a Sej, szellők-kel azt a generációt szeretnénk megszólítani, akik csak nagyon keveset, vagy éppen semmit nem tudnak az ötvenes évekről és a forradalom hátteréről. Amikor Tamás először mesélt nekik a szóban forgó időszakról, ezek a húszéves fiatalok tátott szájjal hallgatták őt, aztán megkérdezték, hogy az, amiről mesél, most vicc, vagy tényleg megtörtént? Elsősorban a fiatalok szempontjából tartom nagyon fontosnak, hogy megértsék az események hátterét, és azt, hogy mi vezetett az ’56-os forradalomig, de nagy örömünkre a közönség korosztálytól függetlenül óriási érdeklődéssel fogadja a darabot!sej-szellok-1

Idén ősszel tízéves lett a társulatod. A jeles jubileuma apropóján mindenekelőtt forgassuk vissza az idő kerekét a pályád kezdetéhez, méghozzá ahhoz a fordulathoz, amely ha közvetett módon is, de nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma a saját színházadat vezeted. Merthogy amikor 1987-ben a József Attila Színház ifjú színésznőjeként megkaptad Vágási Jutka szerepét a Szomszédokban, még nem sejtetted, hogy tizenhárom éven keresztül alakítod majd a rokonszenves fiatal tanárnőt a legendás tévésorozatban.

Mint ahogy az is csak később tudatosult bennem, hogy a sokak által irigyelt televíziós lehetőség egyszerre jelentett áldást és átkot a pályám alakulása szempontjából (mosolyog). Félre ne érts! A Szomszédok nagy ajándék volt a sorstól. Egyrészt a sorozat televíziózás-történeti jelentőséggel bírt, és mint afféle képernyős kordokumentum hűen tükrözte a 80-as  és a 90-es évek hangulatát, úgy, hogy időközben lezajlott egy rendszerváltás. Másrészt rólunk, magyarokról, a mi problémáinkról szólt. Harmadsorban akkoriban összesen két tévécsatorna létezett, és így csütörtök esténként több millióan néztek minden Szomszédok-epizódot. Mindemellett a stábban remek csapat jött össze, nagyon szerettük egymást a kollégákkal. Az első magyar teleregény ismertséget és népszerűséget hozott, továbbá anyagi biztonságot jelentett. A nézők a szívükbe zárták a karaktereket, és a mai napig szeretettel viseltetnek irántuk. Időnként most is előfordul, hogy a sorozatbeli nevemen szólítanak, de ezt nem veszem zokon. Ugyanakkor ez a karakter rányomta a bélyegét a pályafutásomra: egy ilyen szerep elkerülhetetlenül skatulyába szorítja az embert, amiből aztán borzasztó nehéz kitörni. Sőt, majdhogynem lehetetlen… Ha nem alapítom meg a saját színházamat, talán sohasem tudtam volna levetkőzni Jutka karakterét. Másrészt viszont sok esetben jól jött a sorozatbeli ismertségem. A színházamat azért is tudom sikeresen működtetni immár tíz éve, mert a közönség ismeri az arcomat. Érdekesen felemás helyzet ez…

Még javában forgattál a gazdagréti Lantos utcában, amikor 1994-ben a soproni színházhoz szerződtél, ahol tíz évig erősítetted a társulatot. 2003-ban miért jöttél el a Petőfi Színháztól?

Egyrészt kényelmetlenné vált a kétlaki élet, másrészt Bence fiam, akit akkor egyedül neveltem, kamaszodott, én pedig úgy éreztem, mellette a helyem. Visszajöttem Szentendrére, bízva abban, hogy akad olyan budapesti kőszínház, amelyik szívesen lát a társulatában, merthogy korábban több ilyen ajánlatot is kaptam. De a munkák nem jöttek olyan gyorsan, ahogyan azt én szerettem volna. Hozzáteszem, most hogy már belekóstoltam a „másik oldalba” is, hiszen az elmúlt tíz évben az én társulatomnál is sokan bejelentkeztek, sok mindent másképp látok. Most már megértem, hogy annak idején a színigazgatók úgy gondolták, „az nem úgy van, hogy valaki egyik pillanatról a másikra eltűnik, aztán egyszer csak felbukkan, és jó szívvel ajánlja magát.” Mert azzal, hogy Sopronba szerződtem, én mégiscsak kiestem a budapesti körforgásból. Ráadásul egy sorozat ismert arca voltam, ami szintén hátrányt jelentett akkoriban. Vagyis a helyzet jóval összetettebb volt annál, mint amilyennek én azt annak idején gondoltam, meg talán türelmetlen is voltam, de egyáltalán nem bánom, hogy az akkori türelmetlenségem ide vezetett (mosolyog).

Mikor fordult  a kocka?

Nehéz időszakon mentem át, de valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy a kezembe vegyem a sorsomat. Saját produkciókat hoztam létre; gyermekelőadásokkal, zenés és önálló estekkel kezdtem, de nehezen boldogultam a szervezéssel, az értékesítéssel. Ekkor toppant be az életembe Péter, a későbbi párom, aki huszonöt évig az Egyesült Államokban élt, és marketinggel foglalkozott, magánvállalkozóként brandeket épített. Ugyanakkor Péter alapvetően művészember, annak idején grafikusként és fotósként végzett az egyetemen, aztán mégis a marketinget választotta, de mindig is közel álltak hozzá a művészetek. Ő biztatott, hogy csináljuk meg a saját színházunkat. Tetszett az ötlet, és vonzott a kihívás. Így indult útjára 2007-ben a Száguldó Orfeum. Az első években virtuális színházként működtünk, nem volt állandó társulatunk, produkciókra szerződve jártuk az országot.

Ma viszont már Szentendrén van a bázisotok, ami nyilván nem véletlen, hiszen közel harminc éve élsz a városban.

2010-ben a barátaink, ismerőseink biztatására úgy döntöttünk, hogy attól kezdve Szentendrén rendszeres színházi élményt nyújtunk az érdeklődőknek. A Pest Megyei Könyvtár színházterme kiváló játszóhelynek ígérkezett, rám pedig nem kisebb feladat várt, mint hogy közönséget verbuváljak, és hogy folyamatosan megtöltsük a nézőteret… Emlékszem, Bence fiammal szórólapokkal megrakott hátizsákkal jártuk Szentrendre utcáit, és egyenként dobáltuk be a reklámanyagot a postaládákba, hogy nézőket toborozzunk. Én borzasztó erős hittel, nagy örömmel és lelkesedéssel tettem mindezt, mert tudtam, hogy jó ügyet szolgálok. 2010-ben a színházunk az Ivancsics Ilona és Színtársai nevet vette fel, mostanra pedig már ötezer klubtaggal büszkélkedhetünk. Ami a munkamegosztást illeti, a párommal abszolút kiegészítjük egymást: Péter a marketinggel foglalkozik, a mai napig ő intézi az előadások értékesítését, és ő tartja a kapcsolat a partnerekkel, ami tíz év után már nyilván sokkal gördülékenyebben megy, mint a kezdet kezdetén. Én művészeti vezetőként a tartalommal kapcsolatos dolgokért felelek. Az én feladom, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek olyan minőséget és értéket képviselnek, amelyek láttán a partnereink legközelebb is örömmel hívják vissza a társulatot az adott helyre.

img_4ildiko-2-615A honlapotokat nézve igencsak színes a repertoárotok. Mi alapján állítod össze az aktuális műsortervet?

A kezdet kezdetén, amikor elsődlegesen közönséget kellett toboroznunk, és az volt a cél, hogy megtartsuk a társulatunknak bizalmat szavazó nézőket, a vidámabb, könnyedebb hangvételű darabokat részesítettük előnyben, de ezen a műfajon belül is nívós rendezőkkel dolgoztunk. Az Acélmagnóliák-kal kezdtünk, ami egy befogadott előadás volt, de a témáját tekintve induló produkciónak tökéletesen megfelelt. A darab a nők erőt adó összetartásáról szólt, arról, hogy mi mindenre vagyunk képesek, ha összekapaszkodunk, és egyesítjük az erőinket. Másodikként tűztük műsorra a Női furcsa pár című bulvár vígjátékot, ami szintén egy női darab, szintén nagyon erős színészi csapattal. Harmadikként pedig egy ősbemutató következett, a párom, Péter fordításában. Az Öt nő az esőben című vígjáték megint csak a női vonalat erősítette, ez is a barátság, az összekapaszkodás erejéről szólt, és remek  szereplehetőségeket kínált. Mindhármat Bencze Ilona rendezte, és jómagam is játszottam az előadásokban. A női darabok mellett abszurdot is bemutattunk. Nagy sikert aratott a Karrierkomédia című szatirikus vígjátékunk Márton András rendezésében, ez szintén  ősbemutató volt, én játszottam benne az egyetlen női szerepet, és nagyon szerettem! Az elmúlt években a saját darabjainkon kívül számos vendégelőadással is megörvendeztettük a szentendrei közönséget: járt nálunk a Komáromi Jókai Színház társulata, és, mivel édesanyám Kárpátaljáról származott, a beregszászi színházból is sok előadást hoztam, de a veszprémi Pannon Várszínház is rendszeresen megtisztel minket a vendégjátékaival.

Az előbb említetted, hogy az elmúlt tíz évben sok kollégád bejelentkezett a társulatodnál. Ezek szerint a pályatársak szívesen jönnek hozzátok?

Mivel a kollégák látták, látják azt, hogy bár egyelőre nincs saját színházépületünk, gyakorlatilag ugyanúgy dolgozunk, mintha kőszínházban lennénk, tehát komoly műhelymunka folyik nálunk, és ebben örömmel vesznek részt. Úgy gondolom, hogy szívesen jönnek hozzánk, és szeretnek velünk dolgozni, de persze erről őket kellene megkérdezni. Nemcsak a színészek, hanem a rendezők is kötődnek az itteni munkáikhoz, olyannyira, hogy egyikük sem engedi el az előadást a premier után. Bencze Ilona, Kővári Katalin, Márton András, Török Tamás és Koltai Róbert is, ha teheti, minden előadáson jelen van. Azért alapítottam ezt a színházat, hogy azokkal a kollégákkal, rendezőkkel tudjak együtt dolgozni,  akiket szeretek, és olyan darabokban, amiket én választottam.koltai-roberttel

A könnyedebb darabok mellett a mostani műsorkínálatban több fajsúlyos előadást is találtam.

Jókai Anna Fejünk felől a tetőt című színjátékával indultunk el a drámai műfaj irányába. Közel negyven előadásunk volt már belőle, nagyon jó kis csapattal, úgyhogy ezt is sikertörténetként könyvelem el. És ami azt gondolom, hogy talán a társulatunk eddigi életében számomra a legfontosabb előadás, az Hubay Miklós Elnémulás című drámája,  amelyben a főszerepet alakítom. Ennél a darabnál dolgoztam először Török Tamással, akit már ismertem régről, és tudtam róla, hogy nagyszerű rendező, ráadásul a földim, hiszen mindketten kaposváriak vagyunk. Ő hozta el hozzánk ezt a fájdalmasan csodálatos drámát, amely az anyanyelv pusztulásáról szól. És ami még számomra életre szóló élményt jelentett: kivittük ezt a darabot Beregszászba, ahol az előadás végén percekig állva tapsolt a közönség, nekem pedig megállíthatatlanul folyt a könnyem… Most is libabőrös leszek, ha arra az estére gondolok. Akkor és ott azt mondtam: az ilyen katartikus előadásokért, az ilyen felemelő pillanatokért érdemes színházat csinálni.

Az előbb egy félmondat erejéig említetted, hogy édesanyád Kárpátaljáról származott. Nyilván ezért is különösen emlékezetes számodra a beregszászi bemutató.

Édesanyám a fiam születésekor meghalt, tehát sajnos már huszonöt éve nincs közöttünk, és én tizenöt éves koromban jártam utoljára Kárpátalján. Anyukám técsői születésű volt, és gyerekkoromban gyakran megfordultunk a szülővárosában, de azóta nem voltam odakint, és talán sorsszerű is, hogy ezzel a darabbal tértem vissza ennyi év után… Az ottani embereknek egészen mást jelent az anyagnyelvnek a megléte vagy nemléte, és minden, ami a darabban elhangzik, számunkra sokkal súlyosabb értelmet nyer, mint nekünk, a határon innen élőknek. Ezért is vágytam arra, hogy a határon kívülre is eljussunk ezzel az előadással. Döbbenetes élményt adott az az este, csodálatos emlék marad, és azt gondolom, hogy a pályám egyik legfontosabb és legszebb szerepét játszom az Elnémulás-ban. De visszatérve a repertoárunkra: az utóbbi években valóban sokat komolyodott és színesedett a műsorkínálat, és bár tudjuk, hogy a vígjáték a legnépszerűbb műfaj, az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy a klasszikus és a kortárs drámákra ugyanúgy vevő a közönség, mint az abszurdra és a zenés darabokra. Büszkén mondhatom, hogy jó ideje már őszi és tavaszi bérletünk is van. Emellett továbbra is járjuk az országot, mert hála istennek sok helyre hívnak bennünket.

Ha azt mondom, Kaposvár…ivancsics-ilona-portre

A szívem egyik csücske!(mosolyog)! Ott születtem, és oda jártam gimnáziumba. Nagyon sokat járok vissza az egyik legkedvesebb városomba, és a társulattal is rendszeresen fellépünk ott, ami számomra mindig felér egy ünneppel. A gyerekkoromat egy Kaposvártól húsz kilométerre fekvő kisvárosban, Nagybajomban töltöttem, és tizennyolc éves koromig ott éltem. Oda is rendszeresen visszajárok, egyrészt időnként meghívnak egy-egy rendezvényre, másrészt az előadásainkat is örömmel visszük. Nagybajomban mi indítottuk el a színházi életet, miután felújították a művelődési házat. Különleges érzés most azokon a deszkákon állni, ahol annak idején az ünnepségek ügyeletes versmondójaként szavaltam, és ahol a színjátszókörrel a bemutatóinkat tartottuk. Most pedig minden évben fellépünk egy előadással, és mindig telt ház előtt játszunk. A helyiek borzasztóan kedvesek, nagy szeretettel fogadják a társulatot. Mindig szívmelengető érzés visszatérni a gyökerekhez, jó viszontlátni a barátaimat, az egykori iskolatársakat. Fontos, életre szóló kötelékek ezek!

Ezek szerint az első színházi élményeid is a szülővárosodhoz fűződnek?

Annak idején bérletünk volt a kaposvári színházba, amely akkor a fénykorát élte. Persze akkor még nem tudtam, hogy az egy olyan nagyon különleges színház, mert falusi lányka lévén, egyáltalán nem ismertem a színházi világot. Számomra valahogy természetes volt, hogy oda jártunk, de ennyi. Nem készültem tudatosan erre a pályára. Mondatni, az esélytelenek bátorságával és nyugalmával jelentkeztem a főiskolára, és talán én lepődtem meg a legjobban, amikor elsőre felvettek a Színművészetire. Marton László és Valló Péter osztályába jártam, és az osztálytársaim közül mindenkinek volt valamilyen előtanulmánya, szinte mindenki járt színistúdióba, egyedül én nem tudtam felmutatni semmi ilyesmit. Én egyszerűen csak odamentem, elkezdtem szavalni, aztán felvettek… (mosolyog) Csak akkor fogtam fel igazán, hogy „te jó isten, hova kerültem!’, amikor elkezdődött a tanév. Az elején rengeteget kínlódtam, az első évben, például, amikor a helyzetgyakorlatoknál kellett volna jeleskedni, még azt sem tudtam, mi fán terem a helyzetgyakorlat… Aztán szerencsére jöttek a Molnár Ferenc-darabok, azoknál végre elkaptam a fonatalt, és rátaláltam a saját (naiva) hangomra, ami erőt és önbizalmat adott. Attól kezdve elhittem, hogy el fogom tudni végezni a főiskolát.

B terved nem is volt?

Érettségi idején egyszerre jelentkeztem a színművészeti és a tanítóképző főiskolára. Igazából nem voltam kiemelkedő tanuló a gimiben, ahol egyébként orosz tagozatra jártam, de a tanítóképzőbe jó eséllyel felvettek volna, Kaposvárra. Úgy terveztem, hogy később átjelentkezem Pécsre a tanárképzőre, magyar-orosz szakra. Így lettem volna tanár, apám nagy örömére, aki a színészetet nem tartotta rendes szakmának, mondván, a színésznők amúgy is romlott erkölcsű nők. Én viszont apám akarata ellenére mentem a magam feje után, mert legbelül éreztem, hogy a színészet az én hivatásom. Apu most 92 éves, és azt hiszem, a szíve mélyén a mai napig nem békélt meg a pályaválasztásommal. Biztosan büszke rám a maga módján, hiszen tudja, hogy ismert ember lettem, és hogy szeret a közönség, de igazából sosem tudta kellőképpen értékelni azokat a sikereket, amiket színésznőként elértem. A sors kegyetlen fintora, hogy édesanyám, aki csak a pályakezdő éveimet kísérhette figyelemmel, tudta volna értékelni. Anyukám nagyon büszke lenne rám… szomsze-dok

Ha az életben nem is, a képernyőn teljesítetted édesapád kívánságát, hiszen a Szomszédokban egy kedves tanítónőt alakítottál.

Ez egy ugyanolyan érdekes fordulat a pályámon, mint az, hogy ’94-ben Sopronba szerződtem.

Merthogy?

Egy időben a főiskoláról frissen kikerült színészeknek kötelező jelleggel egy vidéki színházhoz kellett szerződniük, hogy ott kezdték a pályájukat. Amikor én végeztem a színművészetin, akkor ez a forgatókönyv már „csak” ajánlott volt, de az osztályfőnököm, Valló Péter még így is egyfolytában győzködött, hogy menjek le Kaposvárra, merthogy  még nagyon fiatal vagyok, sokat kell játszanom, sokat kell tapasztalnom, és egy vidéki színháznál sokkal több műfajban kipróbálhatom magam, mintegy egy fővárosi teátrumban. Nekem viszont eszem ágában sem volt vidékre szerződni, és szerencsére a sors a segítségemre sietett. Iglódi István, aki akkor lett a József Attila Színház igazgatója, az egyik vizsgaelőadásunkon látott Szép Ernő: Május című darabjában, ami után szerződést kínált nekem, én pedig hihetetlenül boldog voltam, hogy a fővárosban maradhattam. És hogy milyen az élet! Tíz évvel később a soproni színházhoz vezetett az utam, ahol ráadásul egy nagyon is kedvemre való szerepkör váltáson estem át, és a naíva szerepek után a világirodalom klasszikus női figuráit alakíthattam. Másrészt Sopronban sokat dolgoztam a volt főiskolai osztályfőnökömmel, Valló Péterrel. És hogy Kaposvár se maradjon ki a sorból: miután Rátóti Zoli lett ott az igazgató, aki egyébként évfolyamtársam volt a főiskolán, 2011-ben  nagy örömömre eljátszhattam Mimóza, az öltöztetőnő szerepét a Régi nyár című zenés vígjátékban a Csíky Gergely Színházban. Erre szoktam azt mondani, hogy a szálak így vagy úgy, de előbb-utóbb összeérnek… (mosolyog)

Sokat változtál, amióta társulatvezető lettél?

Mi tagadás, fel kellett nőnöm a feladathoz. Ez a kihívás sokat formált a személyiségemen. Azelőtt meglehetősen konfliktuskerülő voltam, mindig féltem attól, nehogy valakit megbántsak a véleményemmel. Ma már képes vagyok konfrontálódni. Meg kellett tanulnom kiállni az igazamért, magamért, és határozottan képviselni az ügyemet. Péter ennek abszolút a mestere, úgyhogy tőle próbáltam átvenni valamennyit a kintről hozott amerikai vehemenciából, miközben igyekszem megőrizni az érzékenységemet, hiszen mégiscsak színész vagyok.

Mi mindent tervezel még a jubileumi évadban, és mit kívánsz magatoknak, a társulatnak a következő tíz évre?

Az idei Sej, szellők-turné december 10-én Kalocsán ér véget, aztán december 29-én tartunk egy évzáró Pezsgős musical-operett gálát Szentendrén, amivel elbúcsúzunk a 2016-os évtől,  és egyben megünnepeljük a jubileumunkat a klubtag nézőinkkel, akik évek óta járnak hozzánk. A jövő évre tervezek egy új bemutatót, egy jó kis színházról szóló történettel készülünk. Koltai Robi rendezi a Színházkomédia című darabot, ennek az előkészületei már folynak. Hosszabb távra is van sok olyan tervem és álmom, amelyek megvalósítását nyilván behatárolják az anyagi lehetőségeink. A legnagyobb vágyam, ami jelentősen megkönnyítené az életünket, egy saját épület, ahol igazán otthon érezhetnénk magunkat, és ahol bármikor próbálhatnánk. Egy saját „színházi otthon” minőségi ugrást is jelentene a társulatnak, mert egy ilyen helyzetben nyugodtabban tudnánk dolgozni. Ez a lehetőség ez idáig nem adatott meg, de hiszem, hogy ami késik, nem múlik. A mostani jubileumi évad pompás apropó az összegzésre, valamint új célok megfogalmazására. Ennél szebb feladat aligha várhatna rám, hiszen a hivatásom egyben a szenvedélyem is. Nekem a színjátszás az életem, és azért én elsősorban színész vagyok. Az, hogy most a másik oldalon is tevékenykedem, érdekes helyzet ugyan, de én még mindig akkor vagyok a legboldogabb, ha a színpadon állhatok.

Szűcs Anikó