Jótékonysági hangverseny a Kodály Zoltán Szakközépiskoláért

/Kirs Mónika írása/

Vasárnap este. Hideg, sötét, eső. A meleg lakásból kikukucskálva azt kérdem magamtól: kinek van kedve ilyenkor kimozdulni? Szerintem senkinek. Bevallom őszintén: nekem se sok. Miért indulok mégis? Mert kedves invitálást kaptam, s mert nemes a cél. A Kodály Zoltán Szakközépiskola felújítása az apropója a jótékonysági estnek.

Ha az iskolára gondolok, akkor az omladozó vakolat jut eszembe először. Mióta az eszemet tudom, rossz állapotban van az épület. A kezdeményezésnek köszönhetően végre talán történhet vele valami. Valami jó!

.

Az est helyszíne a mostanában inkább hírhedt, mint híres Arany Bika Bartók-terme. Az egykor patinás szálló ugyanúgy a „Debrecen-feeling”-hez tartozik, mint a Nagytemplom. Sok élmény köt engem is a Bartók-teremhez. Itt énekeltem lelkesen Halász Jutka dalait a többi óvodással, itt tomboltam Ákossal a Bonanza számokra huszonévesen, itt maskarádéztam a Bábszínházasokkal harmincasként. Miért írom le mindezt? Hogy hangsúlyozzam: ez a rendezvény annak az épületnek a megmentésére jött létre, ami ugyanúgy hozzánk debreceniekhez tartozik. Ismerjük jól és ő is ismer bennünket.

Örömmel nézem a gyülekező tömeget. A kezdés előtt öt perccel már harc folyik az ülőhelyekért. Végül sokan feladják és állva maradnak. (Később kiderül, hogy a vendégek egy része egyben fellépő is. Időnként felugranak és a színpad felé indulnak, hogy aztán énekükkel színesítsék az estét.)

A program a projektoron megjelenő épület képével, majd egy dallal kezdődik. Különlegessége, hogy szerzője Bokor Gyula, az iskola egykori diákja. Ő a Color együttes tagja volt, s most Amerikában él. Az utolsó soroknál megborzongok:

Óh Istenem segíts nekem, hogy 150 év múlva is valaki itt legyen és emlékezzen és énekeljen!”

A bevezetőben elhangzik, hogy ez a mai nap egy háromszoros évforduló ünnepe. 150 éve alapították a Debreceni Zenedét, 130 éve született Kodály Zoltán, aki 55 éve névadója az iskolának. A debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola az egyetlen iskola a világon, melynek névfelvételét maga Kodály engedélyezte és ő maga mondta a nyitóbeszédet is!

Most megint összefog a város népe a jó ügy érdekében. 150 évvel ezelőtt debreceni céhek, magánszemélyek adományaiból alapították a zenedét. Most magánemberek, külföldön élő zenészek adakozásából jöhet létre az oktatás színvonalához méltó környezet.

Az est folyamán Kéri Mihályné Mária kedves szavaival visszahozza és jelenvalóvá teszi nekünk a múltat. Elmeséli, milyen feltételei voltak Kodály Zoltánnak, mielőtt hozzájárult a névviseléshez. „A zenét gyökeréből értő embereket kell itt nevelni.”- mondta Kodály.

Aztán következnek a fellépők: zongoristák, énekkar, nagyzenekar. Felcsendül Weiner Leó, Bartók, Ravel, Kodály, Liszt, Mozart zenéje. Egykori és mostani tanítványok mind-mind lelkesen és megilletődve játszanak, énekelnek.

Számomra Liszt Ferenc: Les Prédules-e szolgáltatja az abszolút katarzist. Levegő után kapkodok, nyelem a könnyeim.

Amikor sikerül pár szót váltanom Gál Tamás Liszt-díjas karnagy úrral, kiszakad belőlem az őszinte mondat:

Ez az első találkozásom Liszt Ferenc művével. Szeretem a zenét, de sosem volt lehetőségem komolyabban tanulni róla. Köszönöm az élményt. Lenyűgöző volt látni azt a szeretetet, tiszteletet, ahogy a zenészekhez viszonyult.

„Az a fajta karmester vagyok, akinek az a mottója: a hangokat a zenész játssza, ezért tisztelni kell. Dolgoztam a Filharmonikusokkal, 20 évig voltam karnagya a MÁV-zenekarnak. Ez az este mégis különleges, mert összesen csak két próbánk volt. Ráadásul egy- a csak erre az alkalomra összeállt csapattal dolgoztunk együtt.”

A csoda így is megszületett! Erről hosszan tudnék még áradozni, de beszéljünk Önről. Mit jelent ez a mai este, az épület, az iskola Önnek?

„Mindent jelent! Banálisnak tűnhet, de még most 52 évesen is szeretettel gondolok vissza arra az 5 gyönyörű évre. Megnéztem újra a termeket, ahol tanultam, megkerestem a tablónkat. S külön öröm, hogy most a fiam is ide jár.”

Mi a véleménye a jelenlegi helyzetről? Vannak még sokan zeneszerető emberek?

„Én azt tapasztalom, hogy nincsenek üres termek! Például adtunk koncertet iskolásoknak is és 6000 fiatal volt ránk kíváncsi.”

Sikerül még „elkapnom” az est két szervezőjét is. Fáradtak, feldobottak, még az este hatása alatt állnak ők is, ahogy én. Ők Stefánné Nagy Anna és Vassné Katona Adrienne szolfézstanárok.

Hogyan kezdődött a szervezés? Honnan jött az ötlet?

„Egy általános iskolai évfordulós esemény hatására kezdtünk el közösen gondolkodni, hogy tulajdonképpen ezt mi is meg tudnánk csinálni.”

Mikor kezdtétek el a munkát?

„Májusban fogtunk hozzá és egy külföldi pénzalap létrejötte is bizonyította, hogy jó úton haladunk. Hatalmas munka volt, szellemileg rendkívül fárasztó, de megérte.”

Számítottatok ilyen létszámra?

„Sokkal többen jöttek, mint amit remélni tudtunk. Érkeztek vendégek az egész ország területéről.”

Hányan tanulnak jelenleg az iskolában?

„Körülbelül száz diákunk van most.”

Nehéz bejutni hozzátok tanítványnak?

„Saját felvételink van. Általában hangszer- és tanárfüggő a jelentkezés.”

Már van egy pénzalap, ami remélhetőleg ma is jócskán gyarapodott. Hogyan tovább?

„Ezt még egyelőre nem tudjuk. Annyi a biztos, hogy csak a belső felújításra gyűjthetünk, hiszen az épület műemlék jellege miatt a homlokzat rendbehozatala hatalmas költség lenne. De tennünk kellett valamit. Lépnünk kellett, mert a kollégiumunkat már elvették három éve, és félünk, hogy az épület is erre a sorsra jut.„

Az időjárás nem lett jobb. Hideg eső szitál, miközben a buszra várok, majd fél lábon állva, az ajtóra tapadva utazok hazáig a tömegben. A kedvem mégis fényes; a dallamok még ott csilingelnek a fejemben. Arra gondolok: ha lesz elég festék, én is menni fogok a Kodály Szakközépbe segíteni. Mert ha ebben az iskolában ilyen zenészeket nevelnek, akik azonnal ugranak, ha jönni kell, vagy akik énekelnek, zongoráznak, vezényelnek a szívüket-lelküket beleadva, akkor ez az iskola valamit nagyon-nagyon jól csinál. És ezt nem hagyhatjuk veszni, emberek!

 Kirs Mónika

Képek: SedFoto.com