fotó_portre

Józan László: „Fontosnak tartom, hogy legyenek céljaim”

Pontosan öt évvel ezelőtt a Vígszínház Vörös és fekete című darabjában láttam őt először a színpadon. Az előadás szünetében az első dolgom volt, hogy utánanézzek, ki az a tehetséges srác a püspök szerepében… Azóta kísérem figyelemmel a pályáját, és azóta drukkolok neki szívből, hogy minél többen megismerjék a nevét. Nemcsak azért, mert Józan László a kedvenc színházamban játszik, és ő társulat egyik legtöbbet foglalkoztatott fiatal színésze (aki nem mellesleg 24 évesen kapott Junior Prima-díjat!), hanem mert egy kedves, közvetlen, őszinte, jó humorú fiatalemberről van szó, akivel mindig szívesen beszélgetek.

Idefelé jövet eszembe jutott az első találkozásunk: én készítettem egy rövid interjút veled, te pedig ezután jól megtáncoltattál a Vígszínház nagyszínpadán, az éjszaka közepén…

Emlékszem! A lovakat lelövik, ugye? című előadásunk bemutatójára készülve a társulat részt vett egy nyilvános maratoni táncpróbán, amelyen a közönség is aktívan közreműködött. Fergeteges este volt!(mosolyog)

fotó 2

Fotó: Gál Bereniké

A harmadik színészválasznál” kértél fel, majd a közös produkciónk úgy ért véget, hogy Eszenyi Enikő rendezői instrukcióját követve szófogadóan lerogytam a világot jelentő deszkákra… Az volt az első komoly alakításom a Víg színpadán! Te viszont rövid szünetekkel, nyolc órán át megállás nélkül roptad, a kollégáiddal egyetemben, és a lelkesedésed hajnali háromkor sem hagyott alább.

Imádok táncolni (mosolyog)! Nagy álmom, hogy egyszer szerepeljek egy monumentális táncos produkcióban. A „Lovakat” is azért szeretem, mert végigtáncoljuk az előadást, és van   benne egy szólóm…

Köszönöm! (mosolyog)

A táncos kitérő után ugorjunk vissza a kezdetekre! A kárpátaljai Mezőváriban születtél és nevelkedtél. Gyerekkorodban is imádtál szerepelni?

Abszolút! Az óvodában és az iskolában is amolyan vezéregyéniség voltam, szerettem a figyelem középpontjában lenni. 11-12 éves koromban a magyartanárnőm, Bíró Irmuska felkészített egy mesemondó versenyre, és azt megnyertem. Ezután kezdtem el színjátszókörbe járni: 13 évesen a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház gyermekstúdiójának tagja lettem, ahol a stúdió vezetője, Vidnyánszky Évike néni vett a „szárnyai alá”. Onnantól kezdve számomra egyértelmű volt, hogy színészet lesz az utam, mert annyira megtetszett és elvarázsolt a színház világa.

Más alternatíva fel sem vetődött benned?

Anyukámék nem bánták volna, ha ügyvéd leszek, merthogy az ügyvéd barátunk azt mondta, hogy jó a beszélőkém, aminek nagy hasznát vehetném a jogi pályán. Engem viszont egyáltalán nem érdekelt a jogász szakma. Egy időben kacérkodtam a gondolattal, hogy orvos leszek, de aztán rájöttem, hogy egyrészt nem bírom a vér látványát, másrészt kifejezetten rosszul viselem, ha másokat szenvedni látok, és olyankor nem tudok mit kezdeni a helyzettel… Sokáig foglalkoztatott a lelkészi hivatás is, de aztán jött a színjátszás, ami attól kezdve mindent felülírt. Tizenhét évesen érettségiztem, ugyanis nálunk a gyerekek 6 éves korukban kezdik az iskolát, az alap- és a középfokú oktatás pedig 11 éves, nem 12. Érettségi után Vidnyánszky Attilától kaptam egy lehetőséget: egy évig mindenesként dolgoztam a színháznál. Abban az egy évben tudatosan és nagyon elszántan készültem a felvételire. Évike néni rengeteget segített a felkészülésben, monológokat, verseket, dalokat tanultunk. És közben a színházzal tájoltunk. Két előadásban szerepeltem, emellett kellékeztem, díszleteztem, pakoltam, mikor mi volt a feladat. Az egy csodálatos év volt! Nagyon sok jó embert megismertem, akiktől nagyon sokat kaptam…

Akkor már egyértelmű volt számodra, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezel?

Mindenképpen el akartam jönni otthonról. Nem azért mert „Váriban” nem éreztem jól magam, hanem mert be akartam bizonyítani magamnak, hogy egyedül is megállom a helyem. Vonzott a nagyváros, és akkor már biztosan tudtam, hogy Budapesten szeretnék továbbtanulni. 2005 szeptember 3-án éjszaka négy táskával érkeztem meg a kollégiumba, és azóta fővárosban élek.

A családod hogy fogadta, hogy elsőre felvettek az egyetemre?

Először mindenki borzasztóan örült: anyukám büszkén és boldogan újságolta a hírt a rokonoknak, a barátoknak, az ismerősöknek. Aztán amikor véget ért a nyár és közeledett a kollégiumi beköltözés ideje, akkor némi aggodalom vegyült a szüleim örömébe, mert kételyeik támadtak azzal kapcsolatban, hogy biztosan jó pályát választottam-e. Apukám úgy búcsúzott el tőlem, hogy: „Fiam, ha cirkuszista akarsz lenni, akkor menj! Ma is a fülemben cseng ez a mondata. Akkor és ott rosszul esett, hogy ezekkel a szavakkal bocsátott az utamra, de most, hogy már benne vagyok a „sűrűjében”, azt mondhatom, hogy apámnak igaza volt. A színház egy jó értelemben vett hatalmas cirkusz…

Hogy teltek az egyetemi évek?

Akkoriban nem létezett más az életemben, csak az egyetem. Nem voltak barátok, nem volt család, csak az egyetem volt, az osztálytársak, meg az osztályfőnökeim, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter. Az első 2-3 hónapot elég rosszul viseltem, olyan értelemben, hogy korábban soha nem töltöttem még ilyen hosszú időt távol az otthonomtól. Gyötört a honvágy, hiányzott a család, hiányoztak az ottani barátok. Aztán ahogy telt-múlt az idő, szépen összekovácsolódott a csapat, megkedveltük egymást. Nyilván nálunk is előfordult klikkesedés, de alapvetőn jó osztály voltunk, és nagyon szerettem az osztályfőnökeimet is. Jó szívvel emlékszem vissza a vizsgáinkra is: a leghíresebb a Fáj című előadás volt, amit a Forgi (Forgács Péter – a szerk.) rendezett. Harmad- és negyedévben az összes európai fesztiválon, ahová meghívták a „színműt”, ezzel az előadással képviseltük az egyetemet, és több helyről díjjal tértünk haza. A Fáj mellett nagy sikert arattunk az Asztalizene, a Lír, a Nyaralók és a Koldusopera című vizsgaelőadásokkal is.

fotó 3

Fotó: Gál Bereniké

Negyedéves hallgatóként a Vígszínházba kerültél gyakorlatra.

A Házi Színpadon kezdtem, Forgi rendezésében, a Dark Play-ben, egy fiataloknak szóló, ötszereplős darabban, ami meghatározó élményem volt itt a Vígben. Az osztálytársaim közül Bata Éva játszott még benne. Abban az évadban összesen 3 bemutatóban szerepeltem,  emellett átvettem 4 szerepet, és közben párhuzamosan próbáltam az egyetemen is.

Mit éreztél, amikor először álltál a Vígszínház nagyszínpadán?

Az Össztáncba ugrottam be, az volt az első nagyszínpados produkció, amiben részt vettem. Ráadásul egyedüli beugróként debütáltam a darabban, a csodálatos „óriások” között… Mi ragadás, féltem rendesen… De arra is emlékszem, amikor annak idején Bata Vicával a Jászai Mari tértől kézen fogva jöttünk a Dark Play első próbájára, és rettegtünk, hogy úristen, most mi lesz? Mégiscsak a Vígszínházba tartunk, ahol igazi színészekkel dolgozunk majd együtt, mi lesz velünk? Akkor még nem tudhattuk, milyen jó hangulatban telik majd próbafolyamat.

A Vörös és fekete című darabban láttalak először a színpadon: a püspököt játszottad, olyan nagyszerűen, hogy rögtön megjegyeztem a neved.

Egyszer csak ott találtam magam Mécs Károly, Tahi Tóth László és Lukács Sándor oldalán:  a 21 évemmel egy színpadon álltam ezekkel a nagyra becsült kollégákkal, akik abszolút egyenrangú partnerként kezeltek. Az Össztáncban pedig Pap Verával kellett keringőznöm: olyankor is mindig a torkomban dobogott a szívem. Pedig azt gondolom, hogy viszonylag jól mozgok, mégis minden alkalommal rettegtem, hogy csak el ne rontsak valamit, mert hát mégiscsak a Pap Verával keringőzöm. Isten őrizz, hogy rossz helyen fogjam meg, vagy hogy rosszul lépjek. Még így is letapostam szegénynek a lábát egyszer-kétszer nagy zavaromban… Amikor a „Dzsungelben” átvettem Maugli szerepét, akkor meg minden porcikámmal arra összepontosítottam, hogy jó végszót adjak Kútvölgyi Zsikének és Reviczky Gábornak, és közben igyekeztem minél többet figyelni ezeket a méltán megbecsült és kiváló színészeket, mert tudtam, ha valakitől, tőlük rengeteget tanulhatok.

fotó 4

A Dzsungel könyve. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ezek után biztosan madarat lehetett volna fogatni veled, amikor 2009-ben Eszenyi Enikő, a Vígszínház újonnan kinevezett igazgatója leszerződtetett a társulathoz.

Valóban nagyon örültem a szerződésnek, és annak is, hogy Budapesten maradhattam. A lehetőségek városában… Magam is alig hittem el, hogy azok után, hogy négy táskával eljöttem otthonról, egyszer csak a kezemben tartom a Vígbe szóló szerződésemet. Pályakezdő színészként nem kisebb feladat várt rám, mint hogy kialakítsam az új életemet. Azt hiszem, hogy akkor, 22 évesen kezdtem felnőtté válni. Ma is emlékszem az első albérletben töltött estémre: ültem a kanapén, körbenéztem a szobában, és igazából akkor szembesültem az új helyzettel: van 6 darab táskám, és van egy albérletem: úristen, hogy lesz ebből élet?

És lett!

Lett, hál’ istennek (mosolyog)!

Azóta te vagy a színház egyik legtöbbet foglalkoztatott fiatal színésze. Jelenleg 12 darabban játszol.

A mostani évadban havonta átlagban 25-28 előadásom van. Februárban 31-et játszom a 28 nap alatt, plusz 13-án bemutatóm volt a Pinceszínházban.
.

Az eddigi pályádon melyek voltak a szívednek legkedvesebb, illetve az igazán meghatározó előadások?

Az egyetemi Fáj előadás kapcsán nagyon sokat tanultam magamról, a Dark Play-t is fontos  állomásnak tartom, A Dzsungel könyve szintén meghatározó, és sokan még ma is Maugli figurájához kötnek. Amit még nagyon szeretek, az a Hegedűs a háztetőn.

Ez utóbbiban játszottál először együtt Halász Judittal, aki gyermekkorod óta az egyik példaképed. Annak idején mesélted, hogy van egy aprócska rituálétok a darabban: a kezdőképnél egymás mögött álltok a takarásban…

és Judit minden alkalommal kap tőlem egy puszit a fejére, mielőtt a színpadra lép. Ez a mai napig így van (nevet).

fotó

Tartuffe. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előbb említetted a Pinceszínházat, ahol Molière klasszikus komédiájában, a Tartuffe-ben alakítod a címszerepet.

Nagy kihívás 26 évesen Tartuffe-öt játszani, általában egy tízessel idősebb kollégákra bízzák ezt a szerepet. Nehéz, de jó feladat. Ezért is készültem rá nagyon!

.

Tavaly részt vettél egy különleges és mindenképpen példaértékű kezdeményezésben: a Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! című kortárs amerikai drámát a Rákospalotai Leánynevelő Intézet lakóival együtt adtátok elő (Börcsök Enikő és Kardos Róbert szerepelt még a darabban – a szerk.), méghozzá az intézetben. Most a Pinceszínházban „álszenteskedsz”. Ezek szerint igényed és energiád is van arra, hogy „külsős” munkákat vállalj, miközben az anyaszínházad bőven ellát feladattal.

Ha jön egy felkérés, akkor nyilván végiggondolom, hogy érdekel-e vagy sem a lehetőség, de  általában nem mondok nemet. Nincs az a feladat, amiből ne lehetne tanulni, vagy amiből ne lehetne kihozni valamit, ami a hasznomra válik.

Tavaly kipróbálhattad magad a Barátok köztben. Hogy kerültél a Mátyás király térre?

Nyáron egy konkrét szerep kapcsán kerestek meg a sorozat alkotói. Miután részletesen elmondták, miről lenne szó, hány napot forgatnék, mikor kerülök adásba, milyen a karakter stb, nem sokat dilemmáztam. Az is elmondom, hogy miért nem. Jelen pillanatban Magyarországon készül évente egy vagy kettő, jó esetben három film, de inkább kettő, és abban a kettőben általában ugyanazok az emberek kapnak lehetőséget, tehát én mint fiatal színész, nem rúgok labdába. Ha eljutok egy szereplőválogatásra, akkor ott vagy megtetszik a fejem, vagy nem, mert javarészt az arcod alapján dől el, hogy kellesz-e vagy sem az adott karakterre. Mivel finoman szólva sem rózsás a filmes helyzet, azt gondoltam, miért ne próbáljam ki magam az ország legnézettebb televíziós sorozatában, bolond lennék eldobni magamtól egy ilyen lehetőséget, hiszen egy napi sorozat forgatásakor új tapasztalatokat gyűjthetek. Pörgősen telt az az időszak: reggel 7 órára mentem forgatni, utána 10-től próbáltam a színházban, délután vissza a stúdióba, este meg jöttem játszani. Nem mondom, hogy sosem fáradtam el, de az újdonság varázsa felülkerekedett a fáradtságon. Szerettem bejárni a stúdióba, a forgatások jó hangulatban teltek, klassz volt a csapat, mindenkit nagyon megszerettem, és úgy éreztem, hogy ők is szeretnek engem. Bírtam a karaktert is, sokszor nevettem a figurán, magamon.  

Többen felismernek azóta, hogy feltűntél a sorozatban?

Amikor adásban voltam, akkor valóban sokkal többen beazonosítottak, mint általában. Anyukám volt nagyon édes, amikor büszkén mesélte, hogy vásárlás közben a piacon mindenki odament hozzá és gratulált neki. Ez a televízió hatalma!

Barátok közt. Fotó: Gyebnár Csekka

Barátok közt.

Amikor egyeztettük az interjú időpontját, egyetlen kérésed volt: ha lehet, ne olyan napot válasszunk, amikor este „Dzsungelt” játszol, mert olyankor délután mindig  edzésre mész. Tetszik, hogy így odafigyelsz arra, hogy Maugli jól mutasson a színpadon.

Azt gondolom, hogy ha már megadatott, hogy ezt a szerepet játszhatom, akkor igényesnek kell lennem, és oda kell figyelnem a „külsőségekre” is (mosolyog)

Az elmúlt években a sport egyébként is az életed meghatározó részévé vált.

Rendszeresen edzek, ami ideális esetben heti három alkalmat jelent. Amire nagyon büszke vagyok: a tavaly októberi budapesti maraton fesztivál „Fut a színház” programját megnyertük a Víges váltó csapatunkkal (Molnár Áron, Hamp Gábor, Géczi Zoltán és jómagam). A 22 színházi csapat között mi lettünk legjobbak, az abszolút sorrendben pedig a 31-edik helyen végeztünk az 1200 stafétából, ami nagyon szép teljesítmény, mert nem vagyunk profi futók. Maga a verseny hatalmas élményt jelentett, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vegyen részt egy ilyen megmérettetésen, ha szeretné azt érezni, hogy övé a világ… Négyünk közül én futottam a legrövidebb távot, 7,8 kilométert, mert rövidtávban jobb vagyok, mint hosszúban. A város leggyönyörűbb részein, a Margitszigeten és rakparton vitt az utam, és fantasztikus érzés, amikor vadidegen emberek integetnek, vizet adnak, szurkolnak neked… Pár kollégámmal elhatároztuk, hogy idén áprilisban lefutjuk a félmaratont. A teljes maraton most még húzós lenne nekem: minden tiszteletem és elismerésem Csőre Gábor kollégámé, aki októberben teljesítette a távot, ráadásul nagyon jó idővel ért a célba.

Gábor a 42. születésnapjára lepte meg magát a maratoni futással. Te még 27 éves sem vagy, úgyhogy bőven van időd…

Azért jó lenne öt éven belül teljesíteni a 42 kilométeres távot. A szándék mindenesetre megvan. A közelgő félmaraton ennek az „előszele”, egy cél, amit kitűztem. Nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek legyenek céljai, és hiszem, hogy ha itt belül, fejben tisztában vagy azzal, hogy mit szeretnél elérni, és ezt „beprogramozod” az agyadba, akkor előbb-utóbb megvalósulnak a terveid, és beteljesül, amire vágysz. Fontos, hogy időről időre új célokat fogalmazz meg, akkor is, ha adott esetben van egy jó munkahelyed, ahol bőven kapsz feladatot, és ahol kedvedre bizonyíthatsz. Kell, hogy motiváljanak a színházon túli célok is, különben belefásulsz a munkába, és elkezdesz szögletesen gondolkodni. A színészet pont egy olyan szakma/hivatás, amiben sok mindent ki lehet és ki is kell próbálni. Ha a próbálkozás rosszul sül el, akkor is nyerek vele, ugyanis a kudarcélmény is hasznomra válhat a későbbiekben. Minden évnek úgy indulok neki, hogy szépen feljegyzem, mit szeretnék elérni az előttem álló esztendőben. Tavaly teljesült minden, amit kitűztem, és ezen felbuzdulva idén több dolgot írtam fel. Remélem, hogy minden összejön, amit elterveztem!

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Kirschner Anna