Interjú Juronics Tamással

Juronics Tamás ikonikus alakká nőtte ki magát a tánc világában, közel harminc éves pályafutása során. Az interjú során egy művészt, egy alkotó elmét és a tánc elkötelezett szerelmesét láttam magam előtt. Nem is találhattam volna nála ideálisabb beszélgető partnert a táncművészet világnapján.

/

Már tizennégy éves kora óta táncol. Hogyan változott az évek során a tánccal való kapcsolata?

Ilyen nehezeket fog kérdezni? (mosolyog) Már negyvennégy leszek lassan, és ez a harminc év egy részről az ember testét elhasználja, tehát nem vagyok már olyan alkalmas a táncra, mint tizennégy évesen vagy éppen húsz évesen. Másrészt nyilvánvalóan egy csomó tapasztalat is van az emberben ilyenkor, ami bizonyos szempontból könnyebbé tenné a táncot, de a teste már nem engedi. Furcsa, faramuci helyzet ez. Úgy gondolom, hogy minden mozgással, élsporttal foglalkozó is így van ezzel. Ez a rengeteg tudás és tapasztalat, ami az emberben felgyülemlik, az egyszer csak már nem tud hasznosulni, legfeljebb úgy, hogy átadja a fiataloknak.

Ezek szerint fontos a tapasztalat. Mi a helyzet olyankor, mikor egy táncosnak olyan érzelmet kell átadnia, melyet még nem élt át?

Sok olyan szerep van, amiben olyan érzelmek vannak, amit az ember nem él át. Ez akár a prózistáknál is előfordulhat. A legtöbb, igazi nagy drámában olyan viszonyokat, viszályokat kell átélni, amelyek nem hétköznapi esetek. Nyilván azért valamiféle lelkiállapotot az ember ilyenkor meg tud keresni; akár magában, vagy pedig látott tapasztalatokból fel tud építeni egy ilyen helyzetet. Ez nem csak tapasztaláson múlik, hanem képzelőerőn is – ez egy komplex feladat.

Mennyiben más csak mozdulatokban kifejezni egy érzelmet, mint verbálisan?

Egészen más, bár nem hiszek csak verbális közlésben, az rádiójáték lenne. A testbeszéd amúgy is nagyon fontos eszköze az ember kommunikációjának. A tánc egy absztraktabb műfaj, tehát nem direkte, hanem elvont módon közöl bizonyos állapotokat, információkat. A színész egész máshogyan dolgozik. Neki nincs egy olyan objektív feladata, mint mondjuk egy operaénekesnek vagy egy balett-táncosnak, hogy közben egy formát vagy hangot technikailag tökéletesen meg kell valósítani. A színész esetében ez mindig nyersebb, sokkal inkább csak a személyiségről szól, míg a táncos esetében sokszor a tánctudásról, a technikáról is. Bár a tánc önmagában is egy lehetőség, hogy bizonyos állapotokat előidézzen, mert akár extatikus állapotba kerülni bizonyos mozdulatokon keresztül sokkal könnyebb és sokkal direktebb. Jobb lehetőség.

Honnan jön az inspiráció a koreográfiáihoz?

A témákból, amiket választok. Az inspiráció nem olyan dolog, amit az ember keresget, hanem van egy adott téma, és annak valamely ágát elkezdi kibontani. Egy darab elkészítése egy épülő folyamat, nem pedig csak egy isteni szikra. Bizonyos témák, azokhoz kitalált formák, azok továbbontása… így előrehaladva alakul ki egy darab. Ez egy gondolatfüzér.

Mi hajtja előre a munkájában? A megmutatási vágy vagy az alkotás iránti szenvedélye?

Nem tudom megmondani. Az alkotási vágyam nagyon korán megmutatkozott, már tizenkilenc évesen. Valószínűleg bennem volt ez az önkifejező szándék – ez a legfontosabb, és ez a szakmám, szeretem csinálni. Talán ez a legegyszerűbb: az ember megy előre, és egyre több feladat, egyre szebb feladatok várják.

Megszületett már a fejében egy új ötlet, esetleg koreográfia?

Az mindig van a fejemben, persze, több is.

Mindig meg tudja ezeket valósítani?

Nem mindig, és ha elindul egy gondolat, akkor sem úgy fog megvalósulni, ahogy az első pillanatban gondolom. Pontosan az említett gondolatsor miatt mindig alakul, és a végső formáját csak később kapja meg. De mindig vannak alap- vagy tematikai, vagy épp formai gondolataim, amiket szeretnék megcsinálni, aztán majd lesz belőle valami, vagy nem.

Van olyan régóta dédelgetett álma, amely még nem valósult meg?

Nem, nincs. Annyira sűrű az életem, hogy amikbe belekezdek, azt meg is csinálom. Hál’ istennek nekem nincsenek olyan korlátaim, hogy ne csinálhassam meg, azt, amit szeretnék. Megcsinálom és kész.

Hogy tud eleget tenni ennyi teendőnek?

Nehezen. Időbeosztás és jó kollégák kérdése. Nehéz volt ez az év, nagyon fárasztó. Négy darabot is rendeztem, és ez sok egy évadban, hét hónap alatt. Meg kell találni a módot, a közeget hozzá, és ez most adott nekem Szegeden.

Előfordult már, hogy elhagyta az ihlet?

Egy alkotó ember mindig ezt érzi. Ismerek más alkotókat, akik szintén így gondolják. Ha az ember azt érzi, hogy „hú, de jó vagyok”, az általában nem szokott jóra vezetni, bár ki tudja. A legtöbbször egy alkotó ember alkotás közben is azt érzi, hogy „te jó isten, szörnyen tehetségtelen vagyok, nem jut eszembe semmi”. Persze aztán mindig megszületik a mű, de ez mindig egy furcsa, nehéz és válságos állapotokon keresztül haladó folyamat.

A számos titulus közül melyiket érzi igazán magáénak? Koreográfus, rendező, táncművész?

A táncművészt mindenképpen, ez az én szakmám. Koreográfus is nyilván, mert az lettem, és csináltam vagy ötven darabot. Rendezőnek nem érzem magam, de amíg jobban csinálom, mint pár másik, aki annak mondja magát, addig talán van értelme.

Nem vágyik vissza a színpadra?

Nem, voltam már eleget színpadon. Ha színpadra akarnék menni, már nem biztos, hogy táncosként. Szeretek a színpadon létezni, de már lehet, hogy a színészet jobban kielégítene, bár eddig nem próbáltam.

Ami késik, nem múlik.

Igen, még van időm, persze.

Hogyan látja magát öt-tíz év múlva?

Sehogy. Nem szoktam előre nézni, én a jelenben élek. Nyugalomban szeretném látni magam, azt hogy miben fogom, nem tudom. Reménykedem abban, hogy egyfajta nyugalomba tudok majd alkotni, és eközben magánéletet is élni, és nem kell egzisztenciálisan vagy épp szakmailag rettegnem.

Ehhez sok sikert kívánok, és köszönöm a beszélgetést.

Köszönöm.

További információk, illetve programfüzet az alábbi oldalakon:

http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/muvesz/juronics-tamas

http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/musor

Molnár Noémi