Kezeket fel, srácok!

/Mindum Luca filmajánlója/

Romain Goupil rendező 2010-es filmje egyszerre gyerekekről szóló kedves történet, valamint a politika olykor kevésbé humánus megoldásait bíráló kritika. Felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet mindkét vonalat kellőképpen érvényesíteni egy filmen belül – a válaszom az, hogy ebben az esetben ez nem történt meg, de talán nem is ez volt a cél. Nem marad bennünk hiány, a Kezeket fel, srácok! ugyanis egy gyönyörű képekkel dolgozó, mély üzenetet közvetítő, szerethető film.

/

A történet középpontjában Milana, a bevándorló csecsen családból származó kislány és barátai állnak. Az idős Milana meséli el azokat a sorsfordító és meghatározó eseményeket, amelyeket Franciaországban élt meg gyerekként. Abban az időben, amikor a „papírok nélküli” bevándorlóknak teljes bizonytalanságban és félelemben teltek a napjaik, hiszen bármelyik pillanatban rájuk ronthatott a rendőrség és kitoloncolhatták őket az országból. Természetesen a valódi intézkedések sosem voltak ennyire szigorúak az országban, a film tehát mindent felnagyítva és a realitástól kissé elszakadva tárja a nézők elé a politikai döntések hatását.

A zord és igazságtalan felnőttek világával szemben állnak a gyerekek, akik saját korosztályukra jellemző naivitással, jóhiszeműséggel és felszabadultsággal élik meg ezt az időszakot. Milana és barátai egy lepusztult és elhagyatott raktárhelyiségben gyűlnek össze iskola után, ahol együtt írják a leckét, nevetgélnek, valamint másolt DVD-ket címkéznek, hogy azokat eladják az iskolában. Minden megváltozik azonban, amikor az egyik fiút és családját elfogja a rendőrség, és szembesülnek a veszéllyel, ami Milanát is fenyegeti.

Közös iskolájukban a szülők felháborodva gyűlnek össze, hogy megvitassák a lehetőségeket, amelyek segíthetik a csecsen családot. Milana barátjának, Blaise-nek az édesanyja ideiglenesen magához veszi a lányt, és elhatározza, hogy olyan vakációra viszi a gyerekeket, ahol szabadon és boldogan élvezhetik fiatal koruk minden percét. Ez azonban mégsem elég, Blaise-ék felismerik, hogy tenniük kell valamit, és közösen kieszelik a tervet, amelynek egyetlen célja az, hogy Milana velük maradhasson.

A film báját és kedvességét a gyermekek őszinte barátsága, szeretete és feltétel nélküli elfogadása adja. Visszarepít minket az első szerelmek, a levelezések, a titkos kódnyelvek és a felhőtlen boldogság időszakába, amikor még minden akadály leküzdhetőnek tűnt, és a felnőttek gondjai és problémái egészen távolinak és érthetetlennek tűntek. Ezt mutatja be a vakációról szóló rész, amely gyönyörű képeivel még inkább visszaadja a hangulatot. A fakéregbe karcolt szív, amelyet Blaise titokban farag, a lányok és a fiúk kergetőzése, a közös készülődés a vacsorára – mind olyan jelentek, amelyeket bárki azonosítani tud saját emlékeivel, és mégsem túlzóak. Nem giccsesek, hanem természetesen kedvesek, egyszerűen szépek.

Másik erősségét a jól kitalált karaktereket megformáló színészek munkája jelenti. Elsősorban a Blaise anyját alakító Valeria Bruni Tedeschit emelném ki, aki a nyitott és érzőszívű anyát alakítja, aki egyik cigarettát szívja a másik után, és csak arra törekszik, hogy a gyermekei boldogságban nőjenek fel. Külön érdekes, hogy ő alakítja azt a nőt, aki leginkább szembeszegül az embertelen döntésekkel, hiszen ő a híres Carla Bruni nővére, így a politikához azért neki is van köze a sógora által. Rajta kívül a gyerekszínészek munkája volt még meghatározó, akik korukhoz képest kitűnően játszottak.

A Kezeket fel, srácok! bátorítja a nézőt arra, hogy álljon ki azért, akit szeret, bármennyire is reménytelennek tűnik a helyzet. A szolidaritásról, megértésről és az elfogadásról kapunk leckét egy csapat kisgyerektől, akiktől érdemes tanulni. Romain Goupil filmje ügyesen ötvözi a nosztalgikus elemeket a komoly érzelmekkel, a félelemmel, és természetesen a reménnyel. Újra és újra kellenek az olyan filmek, amelyek ráébresztenek arra, hogy az határoz meg minket, ahogyan másokhoz viszonyulunk, ahogyan másokkal bánunk. A film talán leginspirálóbb és legtalálóbb párbeszéde az, amikor egy újságírónő próbálja Blaise anyját faggatni.

“- Hölgyem, miért fogadta be Milanát az otthonába?

– Ha megkérdezi, hogy miért, akkor úgysem értené a választ.”

Mindum Luca

A filmért köszönet az Anjou Lafayette-nek!

A plakátra kattintva elérhető a film magyar nyelvű honlapja.