Kilenc, és aki „mögötte” van…

kilenc.

/Ajánló, kicsit másképp! – Csabai Szilvia írása/

Úgy hozta a sors, hogy megismerkedhettem egy olyan emberrel, akiből, azt hiszem, nem sok sétál az utcákon. Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy az iskolában, ahol tanulok, Ő az Oktatási Igazgató. Húúú…, ez nagyon komoly! Amikor először megláttam, kis irigység – jó értelemben – járta át lelkem. Kicsit jobban megnéztem magamnak.

Harminc év körüli fiatal nő, gyönyörű vörös hajzuhataggal. Látszik rajta, hogy magabiztos és miden mozdulatával és mondatával alá is támasztja ezt. Olyan tartással járt kelt-kelt köztünk, hogy azt Erzsébet királynő is megirigyelhette volna. Ugyanakkor, mindenkihez volt egy-egy kedves mondata, készségesen válaszolt az éppen melléhúzódó, érdeklődő diákoknak, és a biztató mosoly sem maradt el. Kedves volt és közvetlen, de látszott, hogy vannak elvárásai a tanulókkal szemben. Semmiképpen nem lehet majd „kummantani”, ha számonkérésről lesz szó, de minden segítséget megad ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki magából mindenki.

hidasiÍgy ismertem meg Hidasi Judit írónőt. Később megtudtam, hogy újságíróként kezdte és bizony már harmadik regényét írta meg, ami mára már, megtalálható minden könyvesbolt polcán: a KILENC.

Nagyon vártam már, hogy megjelenjen. Érdekelt, hogy az az ember, akivel heti szinten találkozom és valamennyire megismerhettem, mennyire nyitja meg magát egy könyv írásánál? Mennyire adja vissza a hétköznapjait, érzelmeit, csalódásait vagy épp bánatát, örömét egy ilyen írásban… Szerintem, ez nagyon izgalmas.

Nekiláttam az olvasásnak. Azt kell mondjam, egy sorában sem csalódtam. Az elejétől a végéig ugyanolyan figyelemmel és érdeklődéssel tudtam olvasni, mintha semmi más dolgom nem lenne, csak az, hogy a végére érjek. Kicsit újraéltem általa a saját kis emlékeim. Minden részben felfedezni véltem olyan sorokat, mondatokat, párbeszédeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhettek. Ez nagyon személyessé tette számomra, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

A történet nagyon jól gördül, fordulatos és végig bőven tartogat meglepetéseket is az olvasó számára. Meg kell jegyeznem, hogy bizony nálam, néha eltört a mécses, és könnycseppjeimmel pecsételtem meg a sorokat. Ez általában addig tartott, amíg már elértem arra a szinte, hogy nem láttam semmit, úgyhogy mindenképpen fel kellett állni és zsepit kutatni. Amíg elkerülhetetlenné vált a könyv pár perces mellőzése és keresgéltem, folyamatosan pörgött az agyam, hogy vajon mi és hogyan folytatódik. A repülőgép rotorja meg sem közelítette az agykapacitásom pörgését ilyenkor. Aztán szipogva visszaültem és volt, hogy pár perc olvasás után hahotázva, hangosan fel-felnevetve olvastam tovább.

Annyira életszerű és annyira magaménak éreztem minden sorát! Feltörtek belőlem saját élményeim és bánataim, úgy éreztem Judit együtt sír, és nevet velem. Meg akarja mutatni nekem – amit aztán fel is fedeztem a sorok között* – hogy nem vagyok egyedül, mindenkinek meg van a saját Attilája és az életének olyan részei, amiket akkor, abban a pillanatban rosszul élünk meg. Mégis, ha több hónapos, vagy éves távlatból tekintünk vissza, akkor rájövünk, jól döntöttünk, vagy döntöttek helyettünk az akkor talán pokolba kívánt emberek és örülünk, hogy így alakult… Akkor…

Szándékosan nem írom le a sztorit. Azt gondolom, ezt mindenkinek magának kell megélnie a könyv olvasása közben. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a könyvvel Judit, mindenki szívébe belopja magát és a könyv szereplőit is. Ami szerintem a legjobb a történet olvasása közben, – és ezzel sem voltam egyedül – hogy a szereplők felruházódnak olyan tulajdonságokkal és a történet kiegészítődik olyan kis jelenetekkel, amiket mi magunk életünk át eddigi életünk során. És elhihetitek nekem, nem fogjátok letenni! Lesz pityergés, és lesz, hogy a térded csapkodod kezeddel, annyira nevetsz.

Édesanyám azt mondta, hogy ezt a könyvet, mindenkinek el kellene olvasni, és sokan tanulhatnának belőle. Az ő ajánlásával és Hidasi Judit soraival zárnám soraim:

“Furcsa dolgokból merítünk erőt. Az emlékekből, a jövőképből, a családunkból, a barátainkból. Egy dolog közös ezekben, mi magunk. Tehát tulajdonképpen az újralényegülés kulcsa mindig saját magunk vagyunk. És ennek a legnagyobb korlátai is.”

Köszönöm az élményt! Várom a következő könyvet!

Csabai Szilvia

További információk: http://www.hidasijudit.hu/