Kobayashi Ken-Ichiro és a Tokyo College of Music koncertje

2012. március 27-én, kedden Magyarországra látogatott a Tokyo College of Music Simphony Orchestra.  Japán legrégibb zeneoktatási intézményének szimfonikus zenekara ezúttal sem okozott csalódást, a Magyarországon már jól ismert és tisztelt Kobayashi Ken-Ichiro karmester vezényletével és a magyar származású Kaneko Miyuji zongorista közreműködésével varázslatos estével ajándékozták meg a nézőket.

A varázslat pedig már jóval a koncert kezdete előtt érezhető volt. Még be sem tettük a lábunkat az épületbe, máris körbelengett bennünket egy megmagyarázhatatlan, szívet melengető légkör. Ha meg kellene neveznem, mi volt ez az elsöprő erő, akkor azt mondanám: a zene szeretete. Az érzés, amely összekötött minden embert, akár ismerték egymást, akár nem, s amely egységet kovácsolt a jelenlévőkből. A neves karmester és a zenekar híre messzire jutott, voltak látogatók Európa legkülönfélébb országaiból, és nem meglepő módon, számos japán zeneszerető is követte a művészeket egészen kicsiny országunkig.

A légkör tehát már az előcsarnokban magával ragadó volt, s az előadóterembe belépve a hangulat tovább fokozódott. Mindenki izgatottan szorongatta kezében az ajándékba kapott prospektusokat, s türelmetlen morajlás futott végig a tömegen. Néhol feltűnt egy-egy zenész, kecsegtetve a reménnyel, hogy hamarosan felcsendülnek a várva várt dallamok, hogy aztán ismét eltűnjön a színfalak mögött, tovább fokozva ezzel a kedélyeket.

Végül elérkezett a várva várt pillanat. A zenészek elfoglalták a helyüket, s a mester, Kobayashi Ken-Ichiro is megjelent a színpadon. A lámpák fénye egyszerre mintha felerősödött volna, s a levegőben szinte tapintható volt a feszültség. A karmester arca átszellemültséget tükrözött. Óráknak tűnt, míg végül kezét a magasba emelte, s megadta a jelet a kezdésre.

A koncert előtt bejelentett műsorváltozás miatti kétkedő érzet egy csapásra semmivé lett. Az emberek átadták magukat a zene ringató taktusainak, s lélegzetvisszafojtva figyelték a színpadon lévők minden mozdulatát.

Különösen lenyűgöző és semmiképp sem hétköznapi látványt nyújtott a mester, Kobayashi Ken-Ichiro. Arcának minden rezdülése mély koncentrációról árulkodott, mégis mozdulatai oly könnyedek voltak, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne azon a bizonyos emelvényen állni.

Mielőtt továbbmennék, mindenképp meg kell említenem, hogy példaértékű volt az a szeretet és elismerés, ahogyan Kobayashi úr a zenészek felé fordult. Minden mozdulatával biztatta és elismerte őket, s számukra ez szemmel láthatóan ott, abban a pillanatban a világot jelentette. Azonban nem csupán a karmester és a zenészek között állt fenn egyfajta kölcsönös szeretet és tisztelet. A zenekar minden tagja odafigyelt a másikra. Senki nem próbálta meg lejátszani a többieket, vagy kitűnni a tömegből. A nézőnek kifejezetten az volt az érzése, hogy ők önmagukat abban a pillanatban nem egyenként tartják számon, hanem közösen alkotnak egy egészet. Azt az egészet, amelyet már a koncert előtt is érezni lehetett, amely a jelenlévők kapcsolódási pontján, a zenén alapult.

Elsőként Webber Oberonjának nyitányát játszották. Ezt követően lépett színpadra a magyar származású Kaneko Miyuji zongoraművész, aki fiatal kora ellenére igen szép eredményeket tudhat a háta mögött. Miután elkerült Kismarosról, ahol nagyszülei mellett töltötte gyermekkorát, megkezdte tanulmányait Budapesten, a Zeneakadémia különleges tehetségeket nevelő osztályában. 2006-tól kezdve pedig a Tokyo College of Music növendéke. Kaneko Miyuji egyébként magát egyszerre vallja teljes mértékben magyarnak, de ugyanakkor 100 százalékig japánnak is. Nos, annak, aki ezt nem tudta róla, kifejezetten meglepő lehetett, amikor előadása végeztével, ahogy visszatapsolták, kitűnő magyarsággal konferálta fel az Este a székelyeknél című Bartók művet.

Miután a fiatal zenész, aki többek között Liszt (Esz-dúr) zongoraversenyével ajándékozott meg bennünket, elhagyta a színpadot, a koncert tovább folytatódott, s elmerülhettünk Csajkovszkij V. (e-moll) szimfóniájának hangulatában.

Külön érdekessége volt az estnek, hogy miután épp mindenki magához tért a döbbenetből, hogy Kaneko Miyuji magyarul beszélt hozzánk, újabb sokkhatás következett: ugyanis Kobayashi Ken-Ichiro szintén magyar szavakkal fordult felénk. Noha ő már jóval inkább törte a nyelvet, mint fiatal kollégája, mégis, nincs szó arra a tiszteletre és alázatra, amely érezhető volt, ahogy a mester a közönség anyanyelvén szólt hozzájuk. Ezt követően még rövid 3 percre elmerülhettünk Csajkovszkij zenéjében.

Őrületes tapsvihar, ujjongás, és katarzis. Ezekkel az érzésekkel és emlékekkel vonultak ki az emberek a teremből, vissza-visszanézve a színpadra, még egy utolsó pillantás erejéig. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, erről a koncertről senki nem távozott úgy, hogy nem vitt magával olyan élményt, mely így vagy úgy, de egy életen át elkíséri majd.

Tirpák Barbara