PORTRE-2

Kovács Gábor Attila: „Elsősorban a történetmesélés érdekel”

Két évvel ezelőtt egy festői szépségű zalai faluban, Börcsök Enikő színművész és a párja, Tóth József festőművész immár hagyományos Becsvölgyei Színjátszó és Képzőművészeti Táborában találkoztunk először. Akkor és ott rögtön kiszúrtam, hogy Kovács Gábor Attila kamerákkal és kollégákkal érkezett a varázslatos helyszínre, ugyanis a fiatal filmrendező lelkes mozgóképes stábja örökítette meg a gyerekek által színre vitt előadást és az azt megelőző próbafolyamatot. Néhány óra elteltével pedig örömmel állapítottam meg, hogy Gábor egy igazán kedves, közvetlen, jó humorú,  és nem utolsósorban roppant elhivatott srác. Pár hónappal később a rendezői tehetségéről is meggyőződhettem, amikor megnéztem a táborról készült a kisfilmjét. Aztán idén tavasszal igencsak meglepődtem, amikor összefutottam vele a Barátok közt stúdiójában, és kiderült, hogy egy ideje a sorozat írói csapatát erősíti. Azóta szeretném, hogy minél többen megismerjék ezt a sokoldalú fiatalembert.

Már az első találkozásunkkor borzasztóan tetszett a lelkesedésed és az elhivatottságod, úgyhogy egyáltalán nem lepődnék meg, ha most kiderülne, hogy kiskorod óta filmrendezőnek készültél. Tényleg, mióta érdekel a filmezés?

Ha nem is készültem a kezdetektől fogva erre a pályára, a történetmesélés mindig vonzott. Gyerekkoromban állandóan (báb)színházasat játszottam, az volt a legkedvesebb elfoglaltságom. Emellett jártam színjátszókörbe, kórusban énekeltem, az iskolai ünnepségeken verset mondtam, és a kórusfellépéseken is mindig szavaltam. Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy színész leszek, de aztán kiderült, hogy iszonyatosan lámpalázas vagyok, és egyenesen irtózom a közönség előtt való szerepléstől. Közben egyre jobban kezdett izgatni a filmezés, és nagyon megtetszett a fotózás is. Aztán a gimnáziumban kicsit alábbhagyott a bátorságom, és távolabb sodródtam ezektől az ambícióktól.

Fotó:  Horváth Krisztina

Fotó: Horváth Krisztina

Találtál magadnak egy új hobbit?

Elkezdtem zenélni. Tudod, én voltam a befelé forduló kamasz, aki a zenében valósítja meg önmagát (mosolyog). Az éneklés jól ment, mellette autodidakta módon megtanultam hangszeren játszani, és utána jó néhány évig a zene meghatározó szerepet töltött be az életemben. Játszottam több alternatív együttesben, amatőr zenekarokban, és mindegyikkel saját számokat játszottunk. Ámde a lámpalázam később sem hagyott alább, és rettegtem minden egyes fellépéstől, pedig a hallgatóság zömét a barátaink és az ismerőseink alkották. Mindeközben továbbra is izgatott a mozgóképek világa, és a sorsom akkor pecsételődött meg, amikor hozzájutottam az első videokamerámhoz.  Huszonnégy-huszonöt évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni a filmezéssel, vagyis viszonylag későn döntöttem el, hogy ezt a hivatást választom. Addigra már elvégeztem egy művelődésszervező szakot, és művelődésszervezőként dolgoztam a Bartók Galériában, azután néhány barátommal létrehoztunk egy civil szervezetet, a Kurfli Közhasznú Kulturális Egyesületet. 2007-ben nyitottunk egy közösségi teret, és én két évvel ezelőttig főállásban ott tevékenykedtem.

Közben pedig visszaültél az iskolapadba…

A munka mellett elvégeztem az ELTE Mozgóképkultúra és Médiaismeret szakát, majd az ELTE Filmtudomány szakán folytattam a tanulmányaimat, ahol a filmkészítő szakirányon abszolváltam: ez azt jelenti, hogy még kell írnom egy szakdolgozatot, és majd csak utána államvizsgázhatok. Az egyetemi évek alatt, ahogy egyre közelebb kerültem a filmezéshez, egyre több filmkészítéssel kapcsolatos munkát vállaltam, és nyilván kerestem is lehetőségeket, de közben főállásban még a közösségi tér üzemeltetésével foglalkoztam. Ezt a teret úgy képzeld el, mint egy kávézó és egy művelődési ház ötvözetét: anno azzal a céllal hoztuk létre, hogy legyen egy olyan hely, ahová az emberek szívesen eljárnak, méghozzá azért, hogy hasznosan töltsék el a szabadidejüket. Ennek szellemében kulturális programokat, ismeretterjesztő előadásokat, tanfolyamokat szerveztünk. Mindez rengeteg munkával járt, ugyanakkor kevesen voltunk a temérdek feladatra, a közösségi tér fenntartása komoly erőfeszítésünkbe került, mert állandóan pénzhiánnyal küszködtünk, miközben nagyon szerettük csinálni az egészet. A szívügyem volt az a kezdeményezés, de a folyamatos szélmalomharc egy idő után felemésztette az energiámat.  Az egyetem és a filmes feladataim mellett már egyébként sem volt rá kapacitásom.

Idén nyáron nagy örömmel újságoltad, hogy a Tünet című kisfilmed bekerült a BuSho Filmfesztivál programjába. Rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzed ez az alkotásodat, ráadásul parádés szereposztással büszkélkedhetsz: Börcsök Enikő, Gálffi László, Für Anikó, Kútvölgyi Erzsébet, Rajhona Ádám neve garancia a minőségre és a remek színészi alakításra.

Óriási szerencsém volt a Tünet szereplőgárdájával, ugyanis anno úgy írtam a forgatókönyvet és a főbb szerepeket, hogy közben az említett színészekre gondoltam. És képzeld, a sors úgy hozta, hogy valami „csoda” folytán mindenki ráért, és örömmel adta a nevét ehhez a munkához. Ez azért is említésre méltó dolog, mert egy vizsgafilmről van szó, tehát itt ingyen szerepeltek a színészek. Három évvel ezelőtt forgattuk a filmet, aztán nagyon sokáig tartott az utómunka, hozzáteszem, abban is mindenki szívességből és „jófejségből” vett részt. Volt ugyan egy nagyon minimális büdzsénk, de azt pillanatok alatt kimerítettük…

„Kati egy reggel arra ébred, hogy tükörképe eltűnt. Eddigi kényelmes, zárkózott élete a feje tetejére áll. Szokatlan helyzetével próbál megbirkózni, miközben egy rokonszenves férfi rejtélyes felbukkanása valamiért nem hagyja nyugodni.” A Tünet ajánlóját olvasva azon morfondíroztam, hogy vajon hogyan fogalmazódott meg benned ez a nem mindennapi téma?

Ha az ember folyamatosan sztorikon gondolkodik, mert történetekkel dolgozik, amiket szeretne vagy érdemesnek tart elmesélni, akkor sok szokatlan vagy őrült téma is az eszébe jut, amikből aztán valamelyik előbb vagy utóbb kiforrja magát. Azt gondoltam, hogy érdekes lehet szembesülni azzal a helyzettel, hogy valaki egyszer csak nem látja a tükörképét, és egyik pillanatról a másikra nem tud mihez igazodni, nem tud szembenézni saját magával, hogy nincs egy reflexió… Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak, és adták az alapötletet.

A történet egy magányos nőről szól, akinek mondhatni a tükörképe az egyetlen társasága, és még azt is elveszíti. Ezzel együtt nem hangolt le a film, és igazából még csak szomorúsággal sem töltött el. Viszont jó párszor megnevettetett.

Fontosnak tartom, hogy könnyedén fogjunk fel bizonyos helyzeteket, mert attól, hogy viccesen tálalom, még lehet komoly a téma. Az abszurd humor egyébként is rendkívül közel áll hozzám, nagyon szeretem ezt a műfajt.

Ezzel együtt nem lehetett könnyű kitalálnod, hogy mi mindenen mehet keresztül egy ember egy ilyen szituációban.

Szerencsére ezúttal is számíthattam a csoporttársaimra, akikkel rendszeresen összejövünk és  szakmai segítséget nyújtunk egymásnak, legyen szó forgatókönyvírásról, vagy bármilyen  filmkészítéssel kapcsolatos ötletről. Amikor történetet találsz ki, mindig nagyon fontos, hogy legyen(ek) külső visszajelzés(ek), mert a filmes ember hajlamos „belevakulni” a saját sztorijába, és olyankor jó, ha egy kívülálló rá tud világítani olyan dolgokra, amikre te nem gondoltál, vagy ellenkezőleg, felhívja a figyelmed olyan helyzetekre, amiket te esetleg már „túlgondoltál”. Ennél a filmnél a tanárom, Ferenczi Gábor rendező volt a mentorom, ő foglalkozott velem, és nagyon sokat segített. Együtt gondoltuk végig, hogy mi történhet egy emberrel, aki ilyen különleges szituációba kerül, hogy hogyan jut(hat) el odáig, hogy elfogadja ezt a problémát, és hogy azon keresztül, vagyis egy ilyen helyzetben nyíljon ki a világra, vagy tanuljon meg új dolgokat a világról. Időbe tellett, mire kitaláltam, hogy milyen stációkon megy keresztül a történet főszereplője, de mire megvoltak ezek az állomások, addigra körvonalazódott a többi karakter is.

Ezek után pedig szép sorjában becserkészted a kiszemelt művészeket?

Azt már a legelején tudtam, hogy a főszerepre Börcsök Enikőt szeretném felkérni. Amikor elkezdtem dolgozni a forgatókönyvön, még nem ismertem személyesen Encit, de sokszor láttam őt színházban és filmen is, és tudtam, hogy zseniális színésznő, ezért is gondoltam, hogy erre a szerepre ő lenne a legalkalmasabb. Tehát elsőként őt kértem fel, bár először igazából egy másik ötlet, egy drámafoglalkozásokkal kapcsolatos pályázat apropóján beszéltünk. Korábban nagyon sokat foglalkoztam drámapedagógiával, már az egyesület megalapítása előtt is, aztán a Kurfliban volt több „drámás” gyerekcsoportunk. Amikor megnyertük a szóban forgó pályázatot, azzal kapcsolatban kerestem fel az Encit, aki örömmel vállalta, hogy közreműködik a projektben. Aztán persze nagyon sokáig vártunk a pályázati pénzre, és így csúszott az egész projekt, mert közben el kellett készítenem a vizsgafilmemet, amihez szintén Encit kértem fel. Egyébként a szereplők közül mindenki hihetetlenül kedvesen állt a felkéréshez, senki nem volt elutasító, és mindenki nagyon ráérzett a karakterére. Borzasztóan élveztem a forgatást, már csak azért is, mert ez volt az első filmem, amelyben igazi színészekkel dolgoztam.

Fotó:  Horváth Krisztina

Fotó: Horváth Krisztina

Milyen volt a film fogadatása?

A Tünet végső verzióját a Dazoo kisfilmes fesztiválon mutattuk be. A film 2014-ben szerepelt a Magyar Filmhét műsorán, és a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon is, idén pedig beválogatták a BuSho, valamint a VI. Rákospalotai Rövidfilmszemle (RÖFI) programjába, valamint vetítették néhányszor Kerékgyártó Yvonne Free Entry című filmjének kísérőjeként a Toldi illetve a Tabán Mozikban. A hazai közönség nagyon jól fogadta, aminek nagyon örültem, viszont a film nem jutott ki egyetlen nemzetközi fesztiválra sem, pedig Magyar Nemzeti Filmalap elvállalta, hogy külföldön is fesztiváloztatja (merthogy a Tünet a Filmalap támogatással készült), és ki is küldték a legrangosabb filmes seregszemlékre, plusz én magam is nevezetem több kisebb külföldi fesztiválra, de nagy bánatomra egyiknek a versenyprogramjába sem válogatták be. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, mert közben meg nem gondolom azt, hogy a Tünet humora sajátosan magyar humor, vagy hogy a sztorija nagyon magyar történet lenne… Mindenesetre az Indafilmen már fent van, úgyhogy most már mindenki számára hozzáférhető.

Már negyedik éve te vagy a becsvölgyei színjátszó és képzőművészeti tábor filmes krónikása. Hogy jött ez az együttműködés?

Amikor annak idején először jártam Enciéknél, még a Tünet kapcsán, a párjával, Tóth József festőművésszel lelkesen újságolták, hogy a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért nyári élményterápiás táborába készülnek (abban az évben önkénteskedtek ott először a szervátültetésen átesett, illetve transzplantációra váró gyerekeknek és a családjaiknak szervezett táborban). Borzasztóan tetszett, hogy Enci részt vesz egy ilyen klassz és nemes  kezdeményezésben, és úgy gondoltam: ha ő vállalta, hogy „puszira” szerepel a filmemben, akkor én felajánlom neki, hogy az alkotócsoportunk elmegy a balatoni táborba és ott készítünk egy anyagot. Az Alapítvány elnöke, Szalamanov Zsuzsa rendkívüli módon örült ennek a lehetőségnek, Zsuzsával azóta is jóban vagyok, a rendezvényeiken rendszeresen fotózom. Enciék akkor és ott, a táborban meséltek a másik szívügyükről: az abban az évben debütáló, a környékbeli gyerekeknek szervezett becsvölgyei színjátszó táborukról, és meghívtak bennünket a festői szépségű faluba. Mi pedig boldogan mentünk, és lelkesen készítettük az első becsvölgyei kisfilmet azon a varázslatos helyen. Azóta minden nyáron ellátogatunk Becsvölgyére, és minden alkalommal megörökítjük a táborozó srácok mindennapjait. Az ottani forgatás egy kifejezetten kedvemre való munka, másrészt nagyon jó ügynek és példaértékű kezdeményezésnek tartom Enciék „csodatáborát”.

A lelkes forgatócsoportotok gőzerővel dolgozik azon, hogy a felvételeiteken visszaadjátok a tábor hangulatát, hogy bepillantást engedjetek az előadás kulisszatitkaiba, és hogy maradandó emlék szülessen a tábor tizenkét napjából.

A csapatunk legfőbb célja, hogy a gyerekekkel és művészekkel készült interjúk, az életképek, valamint a színházi bemutatóról készült felvételek gondos utómunka eredményeként DVD-formában eljuthassanak az érintett családokhoz. A táborról készült videófilmből karácsonyra mindenki kap egy példányt, amit Enci és Józsi személyesen visznek el a résztvevőknek.

Fotó: Horváth Krisztina

Fotó: Horváth Krisztina

A sokoldalúságodat mi sem bizonyítja jobban, minthogy már háromnegyed éve erősíted a Barátok közt alkotói csapatát. Hogy vezetett az utad az ország legnézettebb tévésorozatához?

Annak idején egy ismerősöm szólt, hogy írókat keresnek a produkcióhoz, én pedig úgy voltam vele, hogy szívesen kipróbálnám magam egy új területen. Forgatókönyvíróként kezdtem a sorozatnál, később lehetőségem nyílt, hogy az írói csapat tagja legyek, én pedig megragadtam a lehetőséget, aztán jól ott ragadtam (mosolyog). A jelenlegi munkám is a történetmesélésről szól, ezért is érzem testhezállónak. Ráadásul a tempós munkavégzésre ösztönöz, ami azért is jön jól, mert a gyorsaság sosem volt jellemző rám: hajlamos vagyok túl sokat rágódni, a kelleténél többet elbíbelődni egy-egy feladaton, és erre itt nincs lehetőség. Nagyon klassz, hogy íróként szert teszek egy ilyen fajta rutinra is, és megtanulok határidőre dolgozni. Hatan vagyunk az író-csapatban, plusz van egy vezető írónk, vele és a dramaturgokkal közösen alakítjuk a történetet, a kreatív producer irányításával, ami egy roppant érdekes és izgalmas feladat. Nagyon jó a társaság, ami megkönnyíti a közös munkát. Másrészt a feladatom komoly felelősséggel jár, hiszen rengetegen nézik a Barátok köztöt, és az én munkámat ennyien még nem kísérték figyelemmel (mosolyog). Vagyis nem mindegy, hogy mit és hogy írok: nem történhet akármi a Mátyás király téren, és ezt folyamatosan szem előtt kell tartanom. Ebből a szempontból is nagy a felelősség a vállamon, de összességében borzasztóan örülök ennek a lehetőségnek, mert szeretem a munkámat, és a sorozatnál nagyon sokat tanulhatok.

Lefogadom, hogy több filmmel kapcsolatos tervet is dédelgetsz…

Legutóbb Barcsay Jenő festőművészről készítettem egy egyórás dokumentumfilmet. Hozzáteszem, nem nagyon kedvelem a dokumentumfilm-készítést, de ez egy nagyon érdekes munka volt, arról nem beszélve, hogy egy értékmentő alkotás született. Most viszont jó lenne újra játékfilmet forgatni. Már benne is vagyunk egy új projektben egyébként. A volt egyetemi csoporttársamnak, Fazekas Máténak van egy története, amit beadtuk közösen a Filmalaphoz forgatókönyv-fejlesztési támogatásra, és nagy örömünkre, megkaptuk a támogatást, úgy most azon a sztorin dolgozunk. Alapvetően Máté írja a forgatókönyvet, én társszerzőként közreműködöm az írásban, igazából engem mint rendezőt jegyeznek ebben a produkcióban. Ami a közeljövőt illeti: szeretnék még rövidfilmet készíteni, van is egy téma-ötletem, mert jó lenne még gyakorolni és még több rutint szerezni mielőtt nekiállok nagyjátékfilmet forgatni. Rendezőként engem elsősorban a történetmesélés érdekel, és számomra nincs annál jobb, felemelőbb érzés, mint amikor a film nyelvén fejezhetem ki a gondolataimat, az érzéseimet, és fogalmazhatom meg mindazt, amit a világról gondolok.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó:  Horváth Krisztina