3E3A3518_k

Kovács Patrícia: „Nem idegen számomra a fogyatékkal élők világa”

Legújabb szerepében egy vak lányt játszik, méghozzá lenyűgözően. Persze, mondhatnám, hogy Kovács Patrícia könnyű helyzetben volt, hiszen a Suhanj! Alapítvány társ-alapítójaként és elhivatott önkénteseként már hat éve otthonosan mozog fogyatékkal élők világában, ami nyilván nagy segítséget jelentett a karakterformálásban. Ezzel együtt a látássérült Susy figurája nem az típusú szerep, amit a színésznő csípőből kirázott, ahogy erről a próbák során szép számmal begyűjtött kék-zöld foltok is tanúskodtak. A Várj, míg sötét lesz című krimi bemutatója kapcsán a darab női főszereplőjével beszélgettem a próbafolyamat tanulságairól és nehézségeiről, egy közelgő jótékonysági előadásról, és nem utolsósorban egy újabb fantasztikus kezdeményezésről: a májusban megnyíló, és az országban egyedülálló integrált fitneszteremről.  

Először is, le a kalappal az alakításod előtt! Csodálatra méltóan hitelesen hozod a látássérült fiatal nő karakterét. A feladat különlegességéből kiindulva jól sejtem, hogy egy színészt próbáló, küzdelmes próbafolyamat előzte meg az április 1-jei bemutatót?

Valóban nehéz, nem mindennapi próbaidőszakot tudhatok magam mögött, de így is élveztem minden pillanatát. Soha nem alakítottam még vak lányt, úgyhogy kihívásból jutott bőven. (mosolyog) Nem is az volt a lényeg, hogy megtanultam úgy járni, úgy enni, úgy kitölteni a vizet a pohárba, mint egy látássérült, egy színésznek meg kell tudnia birkóznia egy ilyen feladattal. Egyrészt kaptam szakmai segítséget a felkészüléshez, másrészt nyitott szemmel járok a világban, és folyamatosan figyelem a környezetemet, az embereket, és kifejezetten szeretek nem a saját gesztusaimból megalkotni egy szerepet, úgyhogy a munkának ez a része is öröm volt számomra, egy kedvemre való játék. Ami ebben a feladatban igazán nehéz volt, az a folyamatos befelé figyelés, illetve az, hogy Susyként úgy kell léteznem és mozognom a színpadon, hogy közben nem nézhetek a kollégámra, nem vehetem fel a szemkontaktust velük. Erősen kell összpontosítanom arra is, hogy ha a srácok tesznek egy véletlen-váratlan mozdulatot, ami persze bármikor előfordulhat, akkor „rutinból” ne kapjam oda a tekintetem. Nagy kihívást jelentett megmutatni ennek a nőnek a hihetetlen intelligenciáját is, és iszonyatosan melós volt kicentizni-megtartani az arányokat, ugyanis nem lehet két órán keresztül egyfolytában rettegni. Ezért is örültem annak, hogy darabnak van humora, és ezt a nézők is felfedezik és „leveszik”, ami némiképp oldja a feszültséget. A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy hogyan lehet fenntartani az érdeklődést két órán keresztül úgy, hogy a nézők ne sajnáljanak engem: aggódjanak értem, drukkoljanak nekem, és próbáljanak az én fejemmel gondolkodni, megérteni a motivációimat, miközben azt is látják, hogy a fiúk folyamatosan átvernek.

3E3A3675_k

Várj, míg sötét lesz Fotó: Takács Attila

A férjeddel, Gusztos Péterrel hat éve azért hoztátok létre a Suhanj! Alapítványt, hogy megoszthassátok a mozgás örömét a sérült emberekkel, és megteremtsétek annak a lehetőségét, hogy fogyatékkal élők és épek együtt sportoljanak. Az, hogy te magad is tevékenyen besegítesz az alapítvány körüli teendőkbe, és ezáltal gyakran találkozol látássérültekkel, nagy segítséget jelentett a szerepformálásban? 

Hat éve az életem, a hétköznapjaim része sok olyan ember, aki valamilyen akadállyal él együtt, mert látássérült, mert kerekes székes. Látom azt, ahogy a sérültek élik a mindennapjaikat, és azt is tudom, hogy éli meg a fogyatékosság lelki oldalát egy született látássérült, és hogy viszonyul a problémájához egy olyan vak ember, aki balesetben veszített el a látását. Az, hogy nem idegen számomra a fogyatékkal élők világa, és abszolút természetesen viselkedem sérült emberek társaságában, mindenképpen lépéselőnyt jelentett, és hozzájárult ahhoz, hogy másképp állok hozzá egy ilyen szerephez, mint olyasvalaki, akinek egyáltalán nincsenek ez irányú tapasztalatai, élményei.

Az előbb említetted, hogy szakemberek is segítségét is igénybe vetted a felkészülésnél.

A Suhanj! Alapítvány egyik szakmai partneréhez, a Vakok Állami Intézetébe jártam „gyakorolni”. A karakterem ugyanis speciális helyzetben van: Susy egy éve veszítette el a látását egy balesetben, és ilyen szituációban lévő ember egészen más gesztusokat alkalmaz,  vakként egészen máshogy tanulja meg használni, kezelni tárgyakat mint az, aki születése óta nem lát. Az Alapítványnál többnyire született látássérülttel találkozom, ezért is kellett bizonyos dolgokat külön megtanulnom. Nagyon fontosnak tartom, hogy a darab első egy-két jelenetben azt is megmutathatom, milyen nagyon elégedetlenek tudnak lenni a nem veleszületett fogyatékossággal élő emberek: dühösek magukra, elegük van a sérültségükből, utálják az egész helyzetet, és ezért gyakran dühöngenek. Az első jeleneteknél Susyra is ez a viselkedés-hozzáállás jellemző, mígnem fordul a kocka… Nekem ez a darab arról is szól, hogy sosem tudhatjuk, mi mindent hoznak ki belőlünk bizonyos helyzetek. Mert az első jelenetekben abszolút nem gondolnánk Susyról, hogy végig tudja csinálni mindazt, amit aztán végigcsinál. Az elején egy rebbenékeny, és – főleg lelkileg – nagyon sérült lányt ismerünk meg, aki leginkább azzal van elfoglalva, hogy neki milyen rossz, nem pedig azzal, hogy mit tehetne azért, hogy jobb legyen. Aztán egyszer csak előáll egy szituáció, amikor is egyszerűen olyan helyzetbe kerül, hogy az életét kell mentenie, és végül az intelligenciája győzedelmeskedik.

Várj, míg sötét lesz Fotó: Takács Attila

Várj, míg sötét lesz Fotó: Takács Attila

Milyen hasznos tapasztalatokkal gazdagodtál a próbafolyamat során?

Egy ideig bekötött szemmel próbáltam, és ez azért volt nagyon jó, mert teljesen lelassított: én alapvetően egy kifejezetten pörgős, gyors ember vagyok, néha talán kapkodó is, és azáltal, hogy be volt kötve a szemem, nemcsak azt tapasztaltam meg, hogy milyen érzés nekimenni dolgoknak, hanem azt is, hogy milyen lassúbbnak és óvatosabbnak lenni. A darabban akkor mozgok, amikor dolgom  van, tehát amikor el kell mennem A pontból B-be, mert meg kell érintenem valamit, vagyis nem mozgok feleslegesen. Nekem, aki kifejezetten kedvelem a fizikai színházat, tudok és szeretek is esni, „látássérültként” meg kellett tanulnom jól esni, és  hitelesen megbotlani. Mondanom sem kell, a próbákon jó néhány kék-zöld foltot begyűjtöttem (nevet). Arra viszont különösen büszke vagyok, hogy Nagy Danival sikerült egy igen bonyolult és veszélyes verekedős jelenetet produkálnunk a darab végén, a végkifejletben, amire többen elismerően azt mondták, hogy olyan volt, mintha egy filmet néznének. Nagyon sokat dolgoztunk rajta, vérrel és verejtékkel hoztuk össze azt a jelenetet (mosolyog). Hozzáteszem, az akció kivitelezésében nagyon sok segítséget kaptunk Horkay Barna koreográfustól.

Az előadást Novák Eszter rendezte, a férfi főszerepekben pedig Szabó Kimmel Tamás és Nagy Dániel Viktor remekel.  Velük dolgoztál már korábban?

Eszterrel igen, igaz, már nagyon régen, még az Új Színház stúdiójában, mielőtt felvettek a főiskolára,  úgyhogy ezért is örültem borzasztóan ennek a darabnak. Emellett nagyon vártam már a közös munkát Szabó Kimmellel, meg Nagy Danival. Danival most először játszunk együtt, Tamással szerepeltünk már egy darabban: anno amikor Schell Judit kisbabát várt és egy időre átvettem tőle a szerepét a Három nővérben a Nemzeti Színházban, ott dolgoztunk együtt. Mondjuk Mása és Szoljonij nem sűrűn találkoznak a színpadon, egyébként is egy beugrás teljesen más, mint amikor közösen „gyűrünk” egy hathetes próbaidőszakot.

Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia (Fotó: Suhanj! Alapítvány)

Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia (Fotó: Suhanj! Alapítvány)

Nyáron több „külső” helyszínen is játsszátok a Várj, míg sötét lesz című darabot: júliusban a balatonföldvári Kultkikötőben, és a fővárosban a Városmajori Szabadtéri Színpadon is bemutatjátok. De ami ebben a pillanatban ennél sokkal fontosabb információ: április 26-án jótékonysági előadást tartotok a Belvárosi Színházban, és aki jegyet vált erre a különleges alkalomra, az egy igazán fantasztikus kezdeményezéshez járul hozzá. 

Tulajdonképpen adta magát az ötlet, hogy ha már egy látássérült lány a darab főszereplője,  akkor tartsunk egy jótékonysági előadást a fogyatékkal élők javára. Nagy örömömre a kollégáim, valamint Orlai Tibor producer is maximálisan támogatták ezt az elképzelést, olyannyira, hogy a színészek teljes egészében lemondtak az aznapi gázsijukról, az Orlai Produkciós Iroda pedig, egyedülálló módon, a teljes jegybevételt a Suhanj! Alapítvány javára ajánlotta fel, ezzel támogatva az ország első integratív, látás- és mozgássérültek számára egyaránt akadálymentes edzőtermének létrejöttét.

2010 nyarán hoztátok létre az alapítványt a barátaitokkal karöltve. Az elmúlt hat évben igencsak kinőtte magát ez a nemes kezdeményezés. A hazánkban egyedülálló, integrált, látás- és mozgássérültek számára akadálymentesen kialakított fitneszterem fontos állomásnak, ha úgy tetszik mérföldkőnek számít a Suhanj!-os krónikában.

Évről-évre egyre több sportágban – pl. úszás, futás, spinning, kranking (a spinninghez hasonló, a felsőtest edzésére fókuszáló edzésprogram – a szerk.) – biztosítunk rendszeres edzéslehetőséget a fogyatékkal élőknek, és sikerélményből akad bőven. Csodálatos érzés látni, hogy a segítő szándék és az együtt sportolás öröme mekkora tömegeket mozgat meg. Büszkén mondhatom, hogy a kezdeményezésünk mostanra tényleg olyannyira kinőtte magát, hogy már magam sem tudom követni, hány önkéntessel dolgozunk együtt, mert olyan sokan segítik a munkánkat. Ezért is gondoltuk úgy, hogy kell egy bázis: egy hely, ahol nem csak sérültek sportolhatnak, egy olyan edzőterem, ahova épek és fogyatékkal élők is bejöhetnek. Nagyon nagy reményeket fűzünk a SUHANJ! Fitness-hez! (mosolyog). Egy ötszáz négyzetméteres edzőtermet képzelj el, speciális eszközökkel, kerekesszékből is használható edzőgépekkel felszerelve. Lesz saját testsúlyos edzés, lesznek futók számára kiegészítő edzések, valamint gyógypedagógiai foglalkozások. Megváltozott munkaképességű dolgozókat – pl. kerekes székes recepcióst, látássérült masszőrt – is foglalkoztatunk majd. Borzasztóan büszkék vagyunk arra is, hogy több nagyon jól sportoló kerekesszékesünk is elvégezte a kranking oktatói tanfolyamot, úgyhogy most már ők maguk is tartanak órákat. Az alapítvány létrehozása óta az egyik legfőbb célunk a szemléletformálás, ezért is rendkívül fontos, hogy az edzőtermet mindenki igénybe veheti.

Fotó: Suhanj! Alapítvány

Fotó: Suhanj! Alapítvány

Az elmúlt évek során a közösségi oldalatokon rengeteg fotót láttam a Suhanj! által szervezett sportprogramokról: ezek a képek megható és egyben felemelő pillanatokat örökítettek meg arról, ahogy épek és sérültek együtt élik át a mozgás örömét.

Az a csodálatos és szívet melengető ezekben a közös megmozdulásokban, hogy nemcsak a sérült emberek számára nyitnak meg egy új világot, és kínálnak lehetőségeket, hanem mi, önkéntesek is rengeteget kapunk és rendkívül sokat tanulhatunk fogyatékkal élő társainktól. Például azt, hogy milyen felemelő érzés együtt futni egy látássérülttel. Engem már az is csodálattal tölt(ött) el, hogy van valaki, aki maximálisan rám bízza magát, és teljesen megbízik bennem!

Szűcs Anikó