Szóval még mindig el kell ezt mondanom valakinek

63199_140436966011175_2777539_n.

/Kozák Róbert írása/

Kinek? Úgy tűnik neked. Régóta te vagy a levelezőtársam. Sokszor úgy éreztem – amíg még „csak” levelezőtárs voltál  -,hogy azért ez részedről egy ilyen penitencia, amit el kell viselni ahhoz, hogy részed legyen az… mmm… élményben. Csak úgy önmagáért.

Tudod, ezt igazából az embernek a nagyapjával kellene megbeszélnie. De mindkét öregem nagyon sietett, nem győztek rám várni.

.

Azért azt el tudom képzelni, hogy a két generációval idősebb, tekintéllyel (és mégis a megértés szikrájával) rám tekintő, hajlott korú rokon, aki a verandán ücsörög hintaszékében, és pipálva hümmög, miközben előadom kételyeimet ezzel az egésszel kapcsolatosan – nos ő talán választ tudott volna adni. Úgy, ahogyan egy gordiuszi csomót elvágnak az ember számára:kicsit kilépve a logika kereteiből. Meg a megszokáséból. No, egy nagyapa pont így hallgatna végig.Bólogatna, mintha nem akkor hallott volna előszöt ilyet, aztán egy perc néma csendbebámulás után visszavonná tekintetének fókuszát a tájról, és rám nézve mondana valami gandalfit, ami egyszerű, mint a kő, súlya is van, de lehet is vele kezdeni valamit. Mindamellett mosolyt is csalna arcomra, mert az öreg meglátásai mindig ilyenmegmosolyogtatóan régi újszerűek, te talánmár nem is gondolnál úgy a dologra – na épp ezért tréfás szembesülni egy-egy eltalált nagyatyai intéssel.

40174_112428582145347_5086472_nVagy egy baráttal kellene beszélnem, tudod, a kocsmábajárós gyerekkorival, akivel akármely’ dunaparton, olcsó kossuthot szívva,csikkeket pöccingetveelmerenghetsz akármin. Tényleg akármin. Akivel laza trehányságban és néma egyetértésben kifordulhatsz a hamis, álszent világból, és aki segíta halakat megetetned az önpusztításod ócska végtermékével: a csikkel. És aki meghallgatná sirámaidat, átélné azokat veled, aztán vállonbaszna, hogy jóskámpistám, nem ügy ez, pont így lesz ez mindig, mint most.Jelesül: te itt, én itt, asszonyok ott, szülők emitt, a rossz meg mindenhol. Tehátmindenki ott, ahol lennie kell, és a világ így kerek, hogy tele van horpadásokkal…Ez benne az unaloműzés, öregem  – értenéd, ha járatos lennél a művészetekben. Vagy bármilyen szakmunkában.

Vagy leülhetnék egy pappal is beszélgetni – bár nem vagyok vallásos. Felteszem, ő sem.Szép szavakkal, farzett hangon, fényesen beszélve kikérdezne(mert nem úgy van ám az, hogy a nyáj tagja irányítja a beszélgetést: jelezni kell a báránynak, hogy ki van fent, s ki lent). Megadná a szót, érezném, hogy nem mondhatok el mindent, pláne nem úgy, ahogy az van; ő erre rájátszana, megértőt tettetne, aki sejti a mondandóm lényegét a felszín alatt, hmm-hmm,közben segítene, menjek csak tovább, valljak-valljak. Ha már elkezdtük, csináljuk végig, van még bűn abban a feneketlen kútban, még ha nem is tudtuk, találunk tán. No lám-no lám (mosolyog rám), végül mond egy feloldót, egy ideálisat, egy megszépítő, jellemépítő eszmemorzsát, ami arra jó, hogy éhen ne halljon az élet bennem, de arra kevés, hogy szárba szökkenjen.

Vagy mehetnék temetőbe is: vannak ott páran, akik láttak és halottak már. Egysmást. Alighanem meghalgatnának.

Nyithatnék könyvet a polcról, okosat, mélyet, és olvashatnám addig, amíg régi, elfeledett dolgaimra választ nem kapnék. Vagy amíg egy (amúgy fel sem tett) kérdést meg nem válaszolna a szerző. Eltartana egy darabig. Hiszen érdekes dolog ám mások válaszait végigmazsolázni; az ugyanis kimondottan eltereli a figyelmet a kóros életéhségről, ha más éhségéről vagy jóllakottságáról értesülök. Vagy gyomorrontásáról.Csupa szórakozás. No, és ezt így, úgy hozzávetőleg, évtizedeken át. Vagy egy életen át. Pfff…

Fizetős nőt is látogathatnék, ahogyan régen tették az urak. Bár ma már nem olyan egyszerű dolog ennek a polgári igénynek a végére járni. Ha próbát is tennék, kurta szemekkel tekingetnének rám (elméletbeli)útbaigazítóim.Még ha sikerülne is, és meglelném alocal becses nőt, egy szál mezítelenségünkben ma már leginkább nem arról szólna az ősi történet, hogy a szolgáltatás tárgyát részben a férfilélek ápolása is képezgeti. Olykor. Olyint. Emancipáció van itt, emberek, szükségszerű akció,adás-vételi tranzakció. Idejétmúlt lenne, ha a nő e régi praktikát az üzletpolitika részévé tenné, hiszen ez az ügyfél javulásához vezetne, amihez persze köze nincs, és (valljuk be)talán tehetsége sem az iparosleánynak. Nem tanulta a mesterséget, csak pályaváltoztató. Lekoppasztott mechanikus munkává züllesztették tehát a fizetett szerelmet is, és hogy meglásd igazi arcát, kicsit le kell fosztanod világnézetedről a demokrata gondolkodás rétegeit, és mondjuk fantasy sikerkönyvek kéjnőit kell megmustrálnod. No, úgy, igen, úgy kellene azt ám. Mert más már nincs.

Menjek a szeretőmhöz? Ő kapni akar tőlem/belőlem, csak épp válogatós a kicsikém: holtodiglan-holtomiglan volna az ideális neki, de az első komolyabb jelre megrettenve fúrná barátnője párnájába könnyes kis arcát. Így tehát csupán két lehetőség adott. Vagy teszem a szépet neki, amibe a valós dolgok nyilván nem férnek bele; vagy kihasználom őt, ugyanezen valós dolgaimra azonban ettől kezdve méltatlanná válik. Mindkettőért nyafog, mindkettőt élvezi – no de ez utóbbi teszi csak igazán kerekké számára a dolgot, még ha nem is vallja be…

Hová fordulhatnék még? Szülőkhöz nem. Nem arra valók.

Testvér? Nem tudna segíteni.

Tanár? Zöldséges? Díler? Jegypénztáros? Filozófus? Az idei politikárius?

Egyik sem.

Nyúljunk az egyetemes eszmékhez, diskuráljak velük?

Már megint immateriális alsóbb/felsőbb lényekhez forduljak? És aztán ismét zavarodottan omoljon rám az üresség?

Vagy beszélgessek a természettel – élő, desztillált netán füstté vált állapotában?

Nincs erre válasz.

Kim maradt?

Beszéljek magammal? Mint a jó író, ki kellőképp skizoid ahhoz, hogy személyiségszálakat éltessen magában, akár ezret is, akár valóst és fiktívet is, mindezt oly hitelesen, hogy mások elit alkotónak tartsák, habár ha egy rossz mozdulata lenne – huss feleség –, ha egy rossz poháremelése – huss absztinens alkotómunka –, vagy ha egy rossz mondata – huss pozitív kritika. De nem lesz, mert csak magára gondola skizoid író. Mikor melyik magára…Így ha el is rontaná, rákenheti a rossz karakterre. Hiteltelen karaktere úgysem lehet, még a legrosszabbal is azonosul, nézegeti, beszélget vele, gondolatban játszanak ezt-azt, kísérletet folytatnak. Veszélyes játék ez, biszippant.Aki mélyvízbe esik mielőtt megtanult volna úszni, diliházban végzi, aki meg nem meri a lábát sem megnedvesíteni, az magányosan hal meg, öröm nélkül, beteljesülés nélkül, gyermek nélkül, hagyaték nélkül. Nyom nélkül.

40543_108801692508036_854107_nVagy beszéljek a gyermekemmel? Ki vagyok én, hogy neki ezt adjam magamból? Rángassam nehéz helyzetbe, ahol tanácsát kérném vagy legalább egy kis figyelmét, hogy azután nutellás kenyérrel jutalmazzam meg érte (vagy méregdrága dolgokkal)? Hívjam fel, költözzek hozzá, szabjam meg az életét, vonjam el az életenergiáját, csak hogy nekem jobb legyen – ha együtt nem jobb, neki sincs joga egyedül jól lennie? Vagy reménykedjek, hogy egy nap betoppan, kávét főz egy szombat hajnalon, és pokróc alól szívjuk a tornácon a friss, harmatos levegőt, és együtt nézzük a napfelkelte vérvörös visszatükröződését a felhőkbe búj dombok között? És ha igen? És ha neki sikerül? És ha olyan jól sikerül, hogy a végén már nem is érezném kényszerét, hogy szóljak, csak csendben, órákon át tartó maximális csendben és teljes együttérzésben ücsörögnénk ott (mert minden rendben)? Legfeljebb néha egymásra tekintve, szeretettel mosolyogva a dolgok mégis-szépségén? Mintha mi tudnánk, mintha mi mindig is cinkosok lettünk volna, mintha ez másképp nem is lehetne? És ha úgy folytatódnék, hogy közben én is kapnék valamit belőle, és ez az egész csak még jobb lenne: mint amikor tóba követ dobsz, és bársajnálod a rezzenéstelen víztükröt, de nem tudtál ellenállni a kísértésnek, hogy nyomot ne hagyj, s a nyom terjedni kezd, és egyre nagyobb, egyre határozottabb, és végül már jobban is tetszik az összkép, mert visszavonhatatlan, és mindehova odaért a véletlenszerű mozgás; hogy amit gyermekként mondtál neki, megjegyezte, amikor megbántottátok egymást, megbocsátotta, amikor kidobta Szabó János ablakát kaviccsal, és Szabóné később a feleségeddel üvöltözött, ő aztán veled, te a gyerekkel, a gyerek meg senkivel, és végül mégis titkosszerelemházasságot kötöttek tizennyolc évesen a Szabó-lánnyal, mielőtt elszöktek Siófokra; pont így lett jó, minden elrendeltetett?

Vagy talán a kutyámmal kellene több időt töltenem. Leülnénk egy virágos réten a legmagasabb pontra, beleszagolnánk az éteri tisztaságba, nyomát sem lelnénk semmi említésre méltónak, csak mi lennénk ott.Ketten.A hierarchia teteje.A pillanat határozottsága.Két létező. Megpaskolnám ülő testének távolabbi oldalát, ahogy egy barátot karol át az ember – a fejét nem érintik senkinek az ősibb kultúrákban, merta társát nem tiszteli az, aki a fejét simogatja. Ő tudná ezt, cserébe nyirkos, hideg orrát egy pillanatra hozzám érintené, átjárná illatom, szellemem, minőségem; majd az emberek módján rebbenő szemeket vetne rám, s aztán elnézően jelezné, hogy nekünk itt nincs dolgunk egymás felé való kommunikációban annál több, mint létezi együtt és nézni minden mást.

Vagy akár haldoklóval is eltölthetnék egy rövidke időt, és problémáim bagatell mivoltát tekintve egyúttalkicsit hagynám is magam a dolgok valódi folyását személni, pihegő társam utolsó perceit tevékenyen segíteni. Milyen hiábavaló is lennék ott…De azért fognám a kezét, erősíteném. A dolgok, mik eddig foglalkoztattak, lassan hátrahúzódnának bennem. Megrendülnék, amikor teste megfeszül az utolsó gondolat súlya által, és bevégzi a dobogást. Ha fájna is neki, tudatnám vele, hogy minden rendben van, hiszen tudata az első lesz a fontosabb rendszerek közül, ami lekapcsol, a valódi szenvedést már nem kell átélnie, csak amit a tudata elbír, s amitneki szántak. Ezt nagyon fontos tudni.Racionálisnak ez evolúciós eredmény, vallásosnak ez isteni érintettség. Aztán megmondanám neki, hogy itt leszek, amikor ő már nem, és hogy figyeljen a hangomra. Hogy ne kalandozzon túl messzire, de ne is maradjon itt sokáig. Hogy a vágynak álljon ellen, hogy a haragra ne hallgasson. Hogy a meleg, fehér fényt kerülje, mert csak visszajut általa ugyanide, ám a nehezebb úton igenis induljon csak el, a kék fény felé, ami szívét bár nem húzza, de idegenségében mégis a lehető legjobb megoldás, hogy beteljesüljön: beteljesüljön legalább magáért, de egyben értem, értünk is, kik még ott nem tartunk, és talán akik nem is lesznek majd elég erősek, maguktól fényesek, tiszták és érettek ahhoz, hogy ne a meleg, fehér fényt, a járt utat és a szenvedélyt válasszák ismét. Amikor bekövetkezne számára a vég, én eltörpülnék, összetörnék, beletörnék. Akarva-akaratlanul. Tartanám a kezét, és hitetlenkedve nézném, a tűnékenység mit művel a test mimikájával. Várnám, amíg percek telnek el, és igyekeznék erős maradni, rá fókuszálni, segíteni neki a nehéz úton elindulni, nem visszahúzni erős érzésekkel, félelemmel. Szürke lennék, áttetsző, légies, kissé ezüstszínű, amin megcsillan a hold- meg a napfény, de leginkább az épp eltávozó lélek. Élő lennék és holt.Én és nem-én. Hogy láthassa magát, visszhangtól mentesen. Gondolatban és talán szóban is táplálnám benne a végsővé válást, mint ahogyan jó talaj táplálja a világfa magvát, ahogyan unoka segíti nagyapját. Semmilyen körülmények közt sem terhelném olyannal, ami engem foglalkoztat.

Most akkor, így belegondolva, lehet, hogy haldoklóval nem is tudnám megbeszélni ezeket a dolgaimat…

Kozák Róbert