kocsis

Százarcú lány

Jpeg/Gera Márton írása Krakkó főteréről/

Lehet, nem kellene már ezen pattogni, de az embernek önkéntelenül is felötlik Krakkó piacterén ülve, miért van nálunk a főtereken annyi áruház, egymásra licitálva sorakoznak a ruhaboltok, amelyek amúgy a plázákban is burjánzanak. Persze, nyilván a pénz, erre kell fognunk. Csak hát az egykori lengyel fővárosban még a gyorséttermek is hagytak pár utcát a turistáknak. Mit a turistáknak, a múltnak, ahogy a gyrosos sem mászik a műemlék előtt a képedbe. Mondjuk a gyrost még tűrné is az ember, tíz zlotyért már odaadják, közben megkérdezi az izzadt török, honnan jöttem, Magyarország, mosolygom, erre is ő is, nem feszegeti a témát. Inkább odaadja a szendvicset, sok hússal, lédús zöldséggel, már tele van az ember, pedig perecet is venne, mások is hasonlóan vannak vele, hiába járom az utcákat, délután már nincs. Egy kedves néni széles mosollyal jelzi, nála még van, lehet, ez nem véletlen. És tényleg nem: kőkemény. Pedig finom. Lehetne. Itt különféle magvakkal szórják tele a pereceket, az egyiket mákosnak hiszem, kiderül, nem az, pusztán fekete magvak.

Jpeg
Evés közben meg gyakorlatilag bejárja az ember a centrumot. Ami persze az óváros, csak a táblák írják így. A széles utcákon amúgy könnyű elképzelni, milyen volt régen. Akkor nem gyros volt, hanem állatokat vesztegettek a kereskedők. Jöttek ide Európából, mert bizony ez volt a kontinens legnagyobb piactere. Most is hasonlót tesznek: állatokkal vesztegetnek. Ha percenként nem látunk egy újabb fiákert, elfordultunk gofrit venni. Mindenben azért nem hazudtolja meg európai városi létét Krakkó: ezeken a széles, inkább barnás, de színes házakkal is teli utcákon bőven lehet szuvenírt venni, kis Posztócsarnokot, nagyobb Posztócsarnokot, hatalmas Posztócsarnokot.

Megyek száz métert, és máris egy parkban vagyok, kutyát sétáltató fiatalok, iszogató tinik. A másik irányban száz méterre már ott van a helyi Népszínház utca, ami elvezet a zsidó negyedbe, onnan meg egy köpés a Wawel. De bármerre is menjen az ember, mindig visszatér a főtérre. Ami talán nem véletlen. Mert ha az óváros többi része Krakkó palástja, a piactér a koronája. Tekintették is ennek, majd eldobták, Varsó lett a főváros. Aztán az előző században rájöttek, hogy hé, mennyi ember van itt, talán nem véletlen, bevették a világörökségek közé. Érkezik is ide a turisták hada. Akik között hiába is keresem a lengyeleket, maximum kilépve innen kapok el pár szőke hajút. A lengyel nők meg mind lapos talpú cipőben flangálnak, mondhatnám, tudnak élni. De nem nagyon látom rajtuk azt a nagy életet, nem robbannak ki, mint az olaszok, nem rohannak, mint a franciák. Az utat persze laza mosollyal megmondják, már ha kérdjük, ugyanis Krakkóban nem nagyon téved el az ember. Felszáll a villamosra, valahogy, de úgyis elér a kívánt helyre. Ha meg gond lenne, akkor már tényleg jöhetnek a lengyelek. Mintha keresnék az identitásukat, itt, Európa közepén, beszorítva a hatások közé, van bennük minden. A hajóskapitány délies temperamentummal invitál, a vécésnéni északi hidegséggel mutatja a tiszta mosdót. De a főtéren nincsenek. Talán úgy vannak, mint a magyarok: a Váci utcára nem, az teljesen kizárva, drága, felesleges. De ahogy oda is, ide is jönnek a világ minden tájáról. Ha meg kiszúrunk egy magyart a sok világfi között, csöndben maradunk, suttogja az ember, jaj, csak nem hallott meg semmit, ugye.

Szóval a főtéren remekül elvagyok, nézem a hatalmas Posztócsarnokot, mellette sok a karikaturista, igazi műalkotásokat is kiszúrhat a figyelmes, majd jön az ár, és inkább illedelmes köszönöm. Az Adam Mickiewicz-emlékműben is gyönyörködnék, csak nincs benne semmi, ami erre hajt, nálunk is sokat csináltak Petőfiről, ha valakinek nincs kedve olvasni a verseit, nézze a szobrot. Jó, kellenek ezek, de tényleg nem illik bele a térbe a szobor, középen árválkodik, a költőt görög szónoknak öltöztették. A nép élvezi: talapzatán heverészni lehet.

Sejtjük a drágaságot, de megyünk a csarnok belsejébe, és egy miniatűr isztambuli bazár elevenedik meg előttünk, persze, szolidan, visszafogott eladókkal, elszállt árakkal, sok csicsával, úgy kétszáz méter hosszan, a barna fényárban. Néhány szép terítő és porcelán megfog, azonban ha hazavinni valót akarunk, a kis utcák boltjaiban veszünk. Fél órával eztán megint a főtéren vagyok, de nem nyafogok, van elég kávézó, csak a tér felé fordított székek hiányoznak, a napernyő sem kéne amúgy, és máris éreznénk a Szent Márk teret, mindjárt gondolára is pattanunk, be a lagúnákba. Na persze nem, de tényleg nagy a hasonlóság, a galambsereget etetik a gyerkőcök, a szülők rohangálnak utánuk. Mindenki bámul valamit, én egy nőt és a csarnokot. A nő a levegőben ül, kezében bot, törökülés a póz, az egyik keze a boton. Könnyű mágnesre fogni, amúgy fogalmam sincs, gondoltam, megvárom, amikor leszáll, hát nem láttam. Azért felmerül, hogy nincs olyan valaki, aki odamegy és megmozdítja a botot. Persze ez jó, rendesek az emberek: nem megy oda senki.

Ahol a lány ül, van egy templom, nemcsak van, ez a tér másik büszkesége. A Mária-templom. Jó magas, kívülről még hosszúnak se mondanám, belülről felülírom önmagam, elég hosszú, az egyik mellékhajó lezárva, a másikon meg az útikönyv szerint nem sok érdekesség van. Azért van, az ablakok gyönyörűek, túldíszítettség, érthető, hisz katolikus. Gótikus stílusban épült, nem lenne különösebb külső attribútuma, ha nem két testvér építi a tornyot, versenyeznek, az egyik nagyon nyerni akar, megöli a másikat, a tornya magasabb, de öngyilkos lesz. Ezt írják a könyvek. Amúgy útikönyvvel sétálgatni jó, mindig eltervezi az ember, hogy mindent elolvas, felolvas, mindent tudni fog, csak pillanatok alatt a hóna alatt köt ki, szemmel láthatóan nem vagyok egyedül. De jó így lézengeni, hogy elmegyek az egyik utcára, hoppá, itt egy másik is, bemegyek. Találok egy kis templomot (Szent Adalbert-templom) a főtér egyik sarkában. Ami szó szerint kicsi, tíz négyzetméter ha van talán, de a csöppsége teszi széppé. Alatta múzeum van, úgy látszik, itt a múzeumokat dugdossák, a Posztócsarnok emeletén van a Nemzeti Múzeum képcsarnoka, de úgy, hogy az ember még véletlenül se találja meg a bejáratot.kocsis

Ha elnézelődünk, felfedezünk itt egy délutánt, előbb-utóbb meglesz egy picike tér. Inkább előbb, ha jön fel az ember villamostól, jobbra néz, már meg is találta. Ez egy újabb arca a lánynak, kicsit padovai, olyan elitista, nem üt el a főtértől különösebben, hasonlóan pontosan épített, egyforma házak, de jóval csöndesebb, az épületek közrefogják. Mindössze két kávézó. Talán az elitista jelző elhamarkodott volt, egy holtrészeg társaság takarítja a kiömlött sört, felesleges lenne gondolni, hogy hazamennek, irány a másik söröző, később cipővel a fejükön látom őket.

A kis térről meg két perc séta a főtér. Mert persze megint visszamegy az ember. Újra meg újra. Majd másnap. Majd harmadnap. Nézi a csarnokot. Kicsit Velence. De hát ez mégis más. Egy újabb arca a lánynak. Itt még a Hard Rock Cafe is szolidan foglal helyet. Helyet hagy a múltnak.

Gera Márton