trier_nimf_ciml

Lars von Trier: A nimfomániás

Nagy port kavart maga körül az elmúlt (és elkövetkezendő) hetekben debütáló legújabb Lars von Trier-film, A nimfomániás.  Talán nem én vagyok az egyetlen ember azok táborában, akik ambivalens érzésekkel viszonyulnak a mozifilm közel 2 órás első részéhez; Trier kapott egyaránt hideget és meleget, ahogy az alkotására beülő néző is.

Az alapsztori a következő: az első látásra kicsit életuntnak tűnő, korosodó férfi, Seligman (Stellan Skarsgard) összeverten heverő nőt talál egy lakásához közeli sikátorban. Megsajnálja, segíteni akar, hazaviszi és ápolja. Ekkor kezdődik a történet a történetben, a zúzódásokkal teli nő, Joe (Charlotte Gainsbourg) tüzetes beszámolóba kezd életéről. Kitárulkozó, őszinte… ja, és nimfomániás.

A két részes film külön fejezetekre oszlik, mindegyiknek megvan a maga esszenciája, Joe egészen a gyermekkorától kezdve meséli egyre inkább megbotránkoztatóbb, néhol abszurd – néhol szeretnivaló történeteit. Seligman hallgat, majd reflektál, összevet. Nimfomániát a horgászattal, matematikával, zenével.  Mindezt egy bögrényi forró tea és egy sütemény mellett.  A beszélgetés effajta ”párhuzam-technikája” nagyon ügyesen hozza egy síkra a társadalom számára idegen és sokszor elfogadhatatlan viselkedési formát a hétköznapok apró mozzanataival és különféle tudományos tényekkel. Furcsa játékot játszik e módon a film a nézővel, hergel, nyomaszt, szorongat, majd hirtelen témaváltással lenyugtat, elsimít.

Többek szerint Trier átesett a ló másik oldalára az explicit szexjelenetekkel kapcsolatban, talán van benne igazság. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha a Rekviem egy álomért megmutathatja a fekélyes tűnyomokat, akkor egy nimfomániás létmozzanatai miért ne lehetnének ekkora realitással megörökítve. Ez bizonyára olyan problémakör, amire mindenki a saját ízlése és tűrőképessége alapján maga ad választ.

A színészekről pár szó: az első részben szereplők alakítása majdhogynem egytől egyig elnyerte a tetszésem, véleményem szerint főleg a mellékszereplők játéka volt kimagasló. Különös meglepetést okozott számomra a vásznon feltűnő Uma Thurman, a főszereplő Stacy Martin mellett talán ő adta nekem a legtöbbet.

Hogy őszinte legyek, azt hogy mi a sztori tényleges jelentése, e pillanatban még én sem tudom, és talán nem is fogok soha rájönni. De azt érzem, hogy ez a film jelenetenként tépkedi a lelkem, hirtelen belém mar, majd egy-két finoman elhintett mondattal kifoltozza a fennmaradó lyukakat, hogy ”nyugi, nincs ezzel semmi gond, természetes folyamat, ez is te vagy, élvezd”. Igen, ezek is mi vagyunk. Valójában szeretjük, ha marcangolnak minket egy kicsit, majd lágyan megsimogatnak és azt mondják: nincsen baj, ez az élet.

De hogy megszokott Trier filmről beszélünk-e? Nem igazán. A legjellemzőbb szavaknak ezeket találnám: abszurd, marketingbarát, közönségmágnes, polgárpukkasztó, szexcentrikus (- de mit várunk egy nimfomániástól?) és részint humoros is.  Olykor-olykor erőltetettnek éreztem jeleneteket, s nem is a néző elé táruló fallosz-premier plánok miatt (mert ilyen is van benne), lényegében csak azért, mert érezni lehet, hogy ezt a filmet inkább eladni akarják, mintsem átadni. Mindettől eltekintve egy a maga módján élvezhető filmről beszélünk, és a II. rész megjelenése előtt nem is kívánom eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem, és hál’istennek ez még nem is szükséges. Egyszerűen csak meg kell nézni!

Jasik Barbara