img_8718

Lengyel Tamás: „A színészet akkor működik jól, ha egyfajta terápiaként is szolgál”

Manapság nem sok színésznek adatik meg, hogy egyazon napon egy színházi és egy televíziós premiert is jegyezzen. Márpedig Lengyel Tamás október 15-én duplán örülhet, ráadásul ezen a jeles szombaton egy, a szívének különösen kedves filmben tűnik fel a képernyőn. Ezzel együtt a Vígszínház népszerű művésze a két bemutatót követően sem dőlhet hátra a székében, ugyanis két fontos feladat is várja még az idei évben. Az egyik az RTL Klub most készülő sorozatában, amelyben egy playboy fociedzőt alakít. A másik pedig a Játékszínben, ahol vendégművészként játszik majd egy bohózatban. A Válótársak rajongóinak viszont már nem kell sokáig várniuk, hogy viszontláthassák Hatvani Jocit, a nagy sikerű széria ugyanis hamarosan folytatódik. Aktualitás tehát bőven akadt, de nemcsak emiatt élveztem felettébb a beszélgetésünket, hanem azért is, mert borzasztóan tetszik az az őszinte lelkesedés, amivel Tamás a legkedvesebb munkáiról mesél.

Sűrű hetek állnak mögötted: a Vígszínházban az évad első nagyszínpadi bemutatójára készülsz, mi most a próbaidőszak finisében beszélgetünk. Ezzel párhuzamosan az RTL Klub új sorozatában, A mi kis falunk-ban forgatsz, és közben az anyaszínházadban ötféle előadásban játszol. Hovatovább az interjúra egy sajtófotózásról érkeztél, méghozzá a Játékszínből, ahol egy bohózatban vendégszerepelsz majd, ami azt jelenti, hogy december 10-én újabb premier vár rád. Nem sok ez egy kicsit?

Valóban nagyon húzós időszak ez a mostani, de ezt egyáltalán nem panaszképpen mondom, sőt! Boldog vagyok, hogy ennyi mindenben részt vehetek, és hogy ilyen sokféle produkcióban kipróbálhatom magam.

A Vígszínház október 15-én mutatja be a Bűn és bűnhődés című remekmű színpadi változatát. Hogy viszonyulsz Dosztojevszkijhez?

Szeretem a regényeit, jó néhányat olvastam közülük, A Karamazov testvérek-et, A félkegyelmű-t, a Feljegyzések az egérlyukból-t, és természetesen a Bűn és bűnhődést is. Ez  utóbbit diák koromban fogtam először a kezembe, de már akkor is tetszett. Amikor megtudtam, hogy játszani fogok a mostani előadásban, újra elolvastam a könyvet, és másodszorra az egész mű még nagyobb hatással volt rám, mint annak idején. Sok olyan fontos dolgot, részletet fedeztem fel benne, ami korábban elkerülte a figyelmemet. A darabban Szvidrigajlov-ot játszom, egy szexuálisan aberrált férfit, aki teljesen beleőrül a Raszkovnyikov húga iránt érzett szerelmébe. A karakterem egy erkölcsi gátlások nélkül élő ösztönlény, sokak szerint erkölcsi értelemben ő Raszkolnyikov ellenpontja. Mindenesetre egy furcsa, magának való férfi, aki nagyon szereti a fiatal lányokat… Szvidrigajlov figurája nem túl nagy szerep, de színészileg remek feladat, és egy újabb örömteli kihívás számomra!

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Amihez talán az is hozzájárul, hogy nem először dolgozol együtt a darab rendezőjével, Michal Dočekal-kal.

Számomra minden alkalommal élményt jelent a vele való közös munka. Dočekal amolyan  összművészeti rendező, aki nemcsak a tartalomra helyezi a hangsúlyt, hanem a formára, a „megjelenésre” – a díszletre, a jelmezekre, a zenére – is sokat ad. A Bűn és bűnhődés  látványvilága is különleges, egyszerre hátborzongató és lélegzetelállító, emellett fantasztikusak a ruhák, és a zene is lenyűgöző. Remélem, hogy nemcsak mi, színészek leljük nagy örömünket ebben az előadásban, hanem a közönség is  szeretni fogja.

A premier után pedig „átköltözöl” a Játékszínbe?

Nem rögtön utána, de hamarosan. Két-három hét van még hátra a televíziós forgatásból, csak azután kezdem el próbálni a Kölcsönlakás-t. Ray Cooney vígjátékát Kapitány Iván rendezi, Lévay Viktória, Dobó Kata, Debreczeny Csaba és én alakítjuk benne a főszerepeket, a további szerepekben Szabó Erika, Szulák Andrea, Klem Viktor, és Molnár Áron látható majd. Kifejezetten örültem ennek a felkérésnek, egyrészt mert először játszom a Játékszínben, másrészt egy abszolút főszerep vár rám. Jó érzés, hogy a következő színpadi munkám egy olyan előadás lesz, amit a „vállamon vihetek”, mert szerintem nagyon is fontos a színész kondíciójában, hogy legyen olyan szerepe, amiért igazán felelősséggel tartozik. Félre ne érts, egy klassz karakterszerep is szakmai csemege lehet, és komoly színészi lehetőségeket tartogathat, de amikor a darab kimenetele jórészt rajtam múlik, az azért egészen más igénybevételt jelent.

Az RTL Klub soron következő sorozata, A mi kis falunk igencsak sikergyanús szériának ígérkezik, egyrészt mert kiváló színészek játszanak benne, Csuja Imre, Reviczky Gábor Udvaros Dorottya, Szabó Győző, Bánki Gergő, Lovas Rozi, Bata Éva, hogy csak a főbb szereplőket említsem. Másrészt az ismertető szerint a sorozat egy kis falu mulatságos hétköznapjait mutatja be. Ha jól sejtem, újfent egy élvezetes tévés munka talált rád.

Egyesek „falusi Üvegtigrisként” jellemzik a produkciót, nem véletlenül. Tényleg borzasztóan vicces az egész történet, és szinte csak „elborult” karakterek szerepelnek benne, akik szó szoros értelmében borzasztó egyszerű emberek (mosolyog). Egy fociedzőt játszom a sorozatban, Gyurit, aki egyébként a falu bikája. A forgatókönyv kifejezetten szórakoztató, ennélfogva a forgatás hihetetlenül jó hangulatban telik. Nagyszerű kollégákkal dolgozom együtt, a kisebb szerepeket is kiváló színészek alakítják, úgyhogy valóban nagyon élvezem ezt a munkát is (nevet). Remélem, hogy a nézők legalább annyit nevetnek majd a képernyő előtt, mint amennyit mi röhögtünk a felvételeken. Ráadásul teljesen máshogy nézek ki ebben a sorozatban, mint eddig bármilyen produkcióban. Képzelj el melírozott hajjal és bajusszal!

img_7412

Fotó: RTL Klub

Az említett produkciót jövő tavasszal tűzi műsorra az RTL Klub, viszont hamarosan kezdődik a Válótársak második szériája, amelyben szintén te vagy az egyik főhős.  Amikor tavaly decemberben a sorozatról beszélgettünk, azt mondtad, idézem: „Bízom benne, hogy sokak tetszését elnyeri, és a készítők sikeresnek és folytatásra érdemesnek gondolják majd a történetet.” Nos, minden kívánságod így teljesüljön!

Őszintén szólva engem is meglepett, hogy a sorozat ilyen átütő sikert aratott. Azt sejtettem, hogy a nézők szeretni fogják, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hihetetlen rajongás és lelkesedés övezi majd, és hogy ilyen hatalmas várakozás fogja megelőzni a második évadot. Mint ahogy azt sem hittem volna, hogy az első epizódtól kezdve tarolni fog a nézettségi listán. Mindenesetre jó érzés volt megmártózni – és még jobb érzés azóta is lubickolni – ebben a sikerben (mosolyog). A mai napig, ha olyan posztot osztok meg a Facebook-oldalamon, amelyben ha csak érintőlegesen is, de szóba kerül a Válótársak, annak kifejezetten örülnek az olvasók/rajongók, és mondjuk kapok rá 800 lájkot. Míg ha egy színházi eseményről, például a közelgő premieremről számolok be, vagy éppen a legújabb filmemet népszerűsítem, akkor be kell érnem 150 „tetszik”-kel. Az oldal követői érezhetően máshogy reagálnak a Válótársakkal kapcsolatos információkra, mint bármi másra, miközben folyamatosan kapom a kommenteket meg a leveleket a tévénézőktől, amelyekben egyfolytában azt kérdezik, hogy mikor jön már  a következő évad.

Tavaly mesélted, hogy már annak idején a Válótársak szereplőválogatásán nagyon pozitív benyomásokat szereztél a produkcióval kapcsolatban, és így még lelkesebben vágtál bele a munkába.

Egyrészt rendkívül ro­konszenvesnek találtam a sorozat alkotóit, szereplő­gárdáját, másrészt  másrészt jók voltak a karakterleírások, és tetszettek a jelenetek is: már a castingon éreztem, hogy egy színvonalas, minőségi anyagról van szó.

Egy befelé forduló, gátlásos, ugyanakkor rokonszenvesen őszinte és érzékeny srácot formálsz meg ebben a népszerű történetben. Mennyiben vagytok rokon lelkek a sorozatbeli karaktereddel?

Joci érzelmessége, érzékenysége és empátiája abszolút ismerős, ezekben a tulajdonságokban mindenképpen hasonlítunk, de nem vagyok annyira gátlásos, mint ő, és az sem jellemző rám, hogy nagy ívben kerülném a konfliktusokat. Ugyanakkor Joci született ezermester, nagyon ügyes srác, nincs olyan szakmunka, ami kifogna rajta, ebben viszont pont az ellentétem. Összességében egy nagyon normális, szerethető figura!

Gondolom, a jó hangulat a második évad felvételein sem hagyott alább.

Kifejezetten jól éreztük magunkat a „második körben” is, ráadásul most már egészen más volt a helyzet, mint tavaly. Az első széria forgatásakor még „szoknunk kellett egymást”, most pedig mi hárman, tehát Buci, Pepe (Stohl András és Scherer Péter – a szerk.) meg én, már annyira megismertük egymást, és mindhárom karakter bejáratódott már annyira, hogy most már sokkal gördülékenyebben, flottabbul ment a munka, és így jóval több idő jutott a hülyéskedésre, meg a jópofaságokra.

_mg_0214

Fotó: Piti Marcell

A Víges premiereddel egy napon, október 15-én láthatják a nézők a Duna közszolgálati csatornán a MEMO című filmet, amelyről a legutóbbi találkozásunkkor is meséltél, igaz, akkor csak röviden. Viszont a szavaidból már akkor is éreztem, hogy nagyon közel áll a szívedhez ez az alkotás.

Teljesen odavagyok érte! (mosolyog). Több okból is. Egyrészt ez volt életem első olyan szerepe, amire nem casting alapján választottak ki: a rendező, Tasnádi István kért fel rá, ami rendkívül megtisztelő volt számomra. Különösen úgy, hogy korábban nem dolgoztunk még együtt.

Másrészt?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy Haumann Péterrel és Molnár Áronnal játszhatok. Számomra ez egy különleges film: a sztori borzasztóan  szívbemarkoló, és közben tele van nagyon finom humorral. Egy igényes, klassz intellektuális történet, egy igazán minőségi anyag: szinte hihetetlen, hogy mindössze 19 nap alatt forgattuk le a filmet! A történet szerint egy ambiciózus pszichiáter, Lónyai Péter, akit én alakítok, egy különös és ritka mentális jelenség, a hipermnézia („túlemlékezés”, vagy „végtelen emlékezet”) jellemzőit kutatja, nem utolsósorban azért, hogy segítsen háborús amnéziában szenvedő édesapján. Az általam megformált doktor nagyon korán, pici gyerekként veszítette el az édesanyját, és szeretne minél több emléket visszakapni róla. Az elszánt doktor megszállottan keres egy ilyen betegségben szenvedő embert, akin kísérletezhet. Mígnem a  pszichiátriai intézetben rábukkan egy hipermnéziás páciensre, Seress Ervinre, akit a saját felelősségére hazavisz, hogy intenzíven tanulmányozza a fiatalember ritka rendellenességét, hátha azzal elősegítheti az édesapja gyógyulását. Idővel, ahogy Lónyai egyre jobban megismeri Seresst, orvos és páciens viszonya egyre szorosabbá válik, miközben az emlékezetvesztéssel küzdő apa és az emlékezésben kitartóan segíteni akaró fiú kapcsolatát is megismerhetjük ebben a humoros, ugyanakkor nagyon megíndító történetben.

Hogy készültél fel az igencsak ritka betegséget kutató orvos szerepére?

A munkánkat segítette a film pszichológiai szakértője Dr. Racsmány Mihály, a BME Kognitív Tudományok Tanszékének egyetemi docense, az emlékezet-kutatás elismert nemzetközi szaktekintélye: vele konzultáltunk azokban a kérdésekben, ahol bővebb információra volt szükségünk. Sokat beszélgettünk a memóriáról, annak természetéről, és a doktor úr elvégeztetett velünk néhány olyan tesztet is, mint amilyet a filmben én végeztetek el Áronnal, azaz Seress Ervinnel.

Fotó: Piti Marcell

Fotó: Piti Marcell

Ha nem tudnám, hogy mennyire közel áll hozzád ez a film, akkor is kitalálnám, mert ragyogó tekintettel és olyan szeretetteljesen mesélsz róla, hogy akkor is megnézném, ha kevésbé érdekelne a témája. Téged mi fogott meg legjobban ebben a történetben?

Egyrészt nagyon örülök annak, hogy egy értelmiségi fickót játszom. Másrészt hiszek abban, hogy egy színészi alakítás akkor igazán jó, tehát egy színész akkor tud hitelesen eljátszani egy szerepet, ha valamit magáról is elmond benne. Ha az adott szerep kapcsán megválaszol  egy kérdést, vagy éppen megoldást talál egy problémára a saját életével kapcsolatban. Vagyis, ha saját magát viszi bele a szerepbe. Ez a történet, az édesanya elvesztése, illetve  Lónyay doktor kitartó és szenvedélyes harca azért, hogy minél többet visszakapjon a családi emlékekből, ha közvetett módon is, de nekem nagyon sokat segített abban, hogy feldolgozzam édesapám elvesztését…  Ez a történet óhatatlanul olyan helyzeteket teremtett, amelyekben ha nem is közvetlenül, de sokszor foglalkozhattam ezzel a dologgal. A film forgatása terápiás jelleggel hatott, mert a szerepemnek köszönhetően kijátszhattam magamból a hétköznapi életben ért fájdalmamat, bánatomat, és szerintem a színészet akkor működik jól, ha egyfajta terápiaként is szolgál.

Javíts ki, ha tévedek, de a színészi pályád nagyjából öt évvel ezelőtt vett egy jelentősebb fordulatot: egyrészt 2011-ben szerződtél a Vígszínházhoz, másrészt a színházi munkák mellett az utóbbi időben sok filmes feladatot (pl. Víkend, Megdönteni Hajnal Tímeát) és televíziós felkérést kaptál (Munkaügyek, Fapad, Kossuthkifli, Válótársak). Úgy is mondhatnám:  beindult az a bizonyos szekér… Te is így érzed?

A szóban forgó időszak valóban meghatározó volt a színészi fejlődésem, a színésszé érésem szempontjából: a pályámon az igazán pozitív változások az elmúlt öt évben történtek velem, és ebben komoly szerepet játszott a Vígszínház is. Nagyon szeretek itt dolgozni, és tényleg úgy tekintek erre az épületre, mint a második otthonomra. Másrészről annak is borzasztóan örülök, hogy a filmes és a televíziós alkotók is számon tartanak, jobbnál jobb munkákra hívnak, és csak reménykedem abban, hogy ez még sokáig így lesz (mosolyog). Mondom ezt úgy, hogy a mi pályánkon nem nagyon lehet terveket szövögetni, mert a színészet egy, a körülményeknek egyre inkább kiszolgáltatott szakma. Ezért is érzem szerencsésnek magam, hiszen sokat dolgozom, és azzal foglalkozom, amiben a legtöbb örömömet lelem. Mozgalmas hónapok, évek állnak mögöttem, és hálás vagyok a sorsnak azokért a lehetőségekért, amelyek az elmúlt időszakban rám találtak.

Szűcs Anikó