„Ha minden hattyú kibontakozna, szétesne az előadás”

/Varga Kinga interjúja Lovisek Eszterrel, a Magyar Nemzeti Balett balettkarának művészével/

Lovisek Eszter 2004-ben végzett a Táncművészeti Főiskolán, azóta a Magyar Nemzeti Balett, vagyis a Magyar Állami Operaház balett-együttesének tagja. Hároméves kora óta mutat fogékonyságot a mozgás iránt, általános iskolás korában Hevesi Imre balett-táncos látta meg benne a jövendő balerinát. Szinte az összes repertoáron lévő darabban láthatjuk.

 

Mesélnél a táncművészetis éveidről?

Talán úgy hatvanan kezdhettük, fiúk-lányok együtt, volt egy lány évfolyam, egy fiú évfolyam és volt egy vegyes évfolyam, ahol a lányok-fiúk együtt voltak. Minden félévben volt egy vizsga és minden év végén is, és hogyha félévben nem nyújtottad azt a színvonalat, amit kellett, akkor kaptál egy figyelmeztetőt, és ha év végére sem sikerült magad felhozni, akkor eltanácsoltak az iskolából, így a hatvanból végül 13-an végeztünk, fiúk-lányok vegyesen.

A Táncművészeti Főiskolát úgy kell elképzelni, hogy ez iskola és táncképzés is egyben, és nem csak balettot, hanem társastáncot, néptáncot és modern táncot is tanítanak. Az első időkben reggel vannak a rendes tantárgyak, délután kettőtől pedig a balett, társastánc, néptánc órák este hatig. Gimnáziumban ez megfordul, reggel van a tánc-képzés és kettőtől folyik a rendes tanítás hat óráig, ha a növendékek készülnek előadásra, kis koncertre vagy kis bemutatóra, akkor még utána mennek próbálni.

Számodra egyenes út vezetett az Operába? Milyen más lehetősége van egy frissen végzett balett-táncosnak?

Az utolsó évben van egy nagy vizsga és egy nagy koncert, amikre egy évet készül az ember. A képesítő vizsgán a kilenc év alatt tanult összes mozdulatot, lépést kell gyakorlatokban bemutatni, ez olyan egy-másfél óráig tart külön a lányoknak és külön a fiúknak, a vizsgakoncerten pedig kis darabokat adunk elő csoportosan vagy egyedül, tehát szóló is van, meg karszerep is.  Mindkettőre odajönnek az igazgatók az Operából, a Pécsi-, a Győri-, a Szegedi Balettől, a Madách Színházból, az Operett Színházból, és az összes mester is megjelenik, aki tanít a Főiskolán meg az Operában, és a látottak alapján eldöntik, hogy ki tetszik nekik, vagy hogy milyen alkatra vagy karakterre van szükségük, és akkor annak adnak szerződést. Nekem szerencsére sikerült rögtön az Opera, meg még rajtam kívül három lány és egy fiú jött oda az évfolyamból. A többiek közül volt, aki Győrbe ment, vagy voltak, akik külföldre, tehát teljesen változó, hogy ki hova.

Mentél volna külföldre is, vagy mindenképpen az Operába szerettél volna kerülni?

Mivel nagyon szeretem a klasszikus balettet, egyértelmű volt, hogy az Operába szeretnék menni. De akinek modern a beállítódása, az inkább Győrbe, Pécsre vagy Szegedre szeretne. És van, akit a musicalek érdekelnek. Tehát teljesen egyéni, hogy kinek mi a jobb. Ha nem sikerült volna az Opera, valószínűleg külföldön próbáltam volna meg.

Milyen darabokban szerepeltél/szerepelsz? Melyiket szeretted különösen?

Talán egy-kettő kivételével az összes darabban benne voltam, ami ment az Operában az alatt a kilenc év alatt, amióta itt vagyok. Amit nagyon szeretek, az a Hattyúk tava, csak már nagyon rég nem volt. Az nagyon nehéz egy női táncosnak, nyilván, hiszen négy felvonást kell végigtáncolni. Nagyon szeretem az Anyegint is, aminek most volt a premierje, és a mostani őszi blokk után majd tavasszal is játsszuk. Végül is ez a kettő a kedvencem, illetve még a Balanchin-est volt, azon belül különösen a harmadik egység, a Who Cares? ami a szívemhez nőtt. Ott Balanchin-technikát kellett alkalmazni, ami egy külön stílus, Balanchinról, a táncos-koreográfusról kapta a nevét. Ebben volt egy olyan rész, amit öten táncoltunk plusz a szólisták, ezt kihívásnak éreztem.

Kartáncos és szólista között egyébként van különbség a tánctudást tekintve?

Úgy gondolom, hogy igen. Egy kartáncos nagyon erős technikával rendelkezik, de egy szólistának extrákkal kell rendelkeznie, hogy el tudja vinni az egész darabot. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki a karban kezdi és úgy lesz szólista. Ahhoz, hogy rád felfigyeljenek, ahhoz kell egy kis szerencse is, vagy éppen egy pillanat, hogy kapj egy olyan feladatot, amiben meg tudod mutatni magadat, és akkor onnan már egyenes út vezet felfelé.  Sok mindenen múlik tehát az, hogy valaki szólista lesz-e vagy sem.

.

Egy előadás alatt előfordul, hogy teljesen átadod magad a táncnak, hogy extatikus állapotba kerülsz?

Ha mind’ a tizenkét vagy huszonnégy hattyú extázisba esne, és mindenki kibontakozna, akkor szétesne az előadás. Kartáncosként a sorokat kell nézned, a másikat kell nézned, hogy egyszerre legyetek. Az első lánynak mindig egy kicsit könnyebb dolga van, mert neki nem kell igazodni a másikhoz, de aki már mögötte van, annak igen. Amit az első csinál, azt kell csinálnod mindig, tehát ha ő elrontja, neked követned kell, mert nem lehet az, hogy még ha az is lenne a helyes lépés, eltérsz tőle. Tehát egy kartáncos kicsit kötöttebb, nem tud annyi mindent kiadni magából. Egy szólistának könnyebb dolga van, mert egyedül van. Szerintem van darab, amikor egy szólista annyira belemegy és átéli a szerepet, hogy extázisba esik.

Általában az előadások között lehet különbséget tenni nehézség szerint?

Ez abszolút darab- és táncosfüggő. Vannak nehezebb és könnyebb darabok, de ez relatív, a táncos adottságától is függ, hogy ki mit tart nehéznek. A „fehér balettek”, értve ez alatt például a Hattyúk tavát, a Giselle-t, a Bajadért technikailag mindenképpen nehéznek számítanak.

Most hogy már tudatosan figyelem az Opera balett-repertoárját, látom, hogy egy előadásban mindig több kar van, több alkar, tehát hogy nem ugyanazok táncolják végig az egészet, vagy vannak átfedések. Ez miért van így?

Ez attól függ, hogy hány emberre van szükség. Mondjuk a Diótörőben a hópehely-karban huszonnégyre. Külön huszonnégy lány nincs plusz még nyolc, aki rózsakeringőt táncolna meg még nem tudom hány, aki „szülőzne”, ennyien nem vagyunk, úgyhogy ezért van az, hogy aki hópelyhet táncol az táncolja a rózsakeringőt is, és a hópehely-táncban benne vannak a kis szólókat megformálók is (spanyol tánc, kínai tánc, keleti tánc), meg aki szülőt játszik, az is. De mondjuk egy Anyeginben nincs szükség olyan sok lányra, tehát meg lehet osztani, hogy egyik csak ezt csinálja, a másik meg csak azt. Itt az volt a koncepció, hogy tizenkét magas lány legyen, aki a báli képet, a harmadik felvonást táncolja (én ebben vagyok benne), és nyolc alacsonyabb, aki az első két felvonást.

Hogyan viszonyulsz a saját teljesítményedhez egy előadás alatt, mennyire vagy önkritikus?

Talán a két kezemen meg tudnám számolni azoknak az előadásoknak a számát az operai évek alatt, amire azt tudnám mondani, hogy meg voltam elégedve a saját teljesítményemmel. De van, hogy te úgy érzed, hogy nagyon rosszul sikerült, és akkor jönnek és mondják, hogy „jaj de jó volt!” Szóval nagyon csalóka ez az egész, de az biztos, hogy magammal szemben túl sokat várok el, nagyon ritkán érzem azt, hogy minden tökéletes volt.

És lámpaláz van? Volt?

Az van, még most is van, az nem múlik el. Mielőtt belépnék a színpadra, van, és mikor belépek, akkor már nincsen, de szerintem sok táncosnál így van. Persze ez a komolyabb vagy nehezebb szerepeknél erősebb, ami annyira nem nehéz szerep, ott kevésbé.

Kicsit a gyakorlati oldalra térve, mi kell ahhoz, hogy egy balett-táncos fizikailag teljesíteni tudja a feladatait? Elmondanád egy napodat a gyakorlat és az étkezés szempontjából?

Minden nap van gyakorlatunk, kivéve hétfőn, az a szabadnapunk, meg a vasárnap, hogyha nincs előadás. Egy premier-időszakban állandóan készülünk, nagyon sokat próbálunk. Ha nem tudok időben, mondjuk másfél órával vagy két órával a gyakorlat előtt enni, akkor reggel már nem eszem. A gyakorlat tízkor kezdődik, utána pedig kb. tíz vagy tizenöt perc van a következő próba kezdetéig, ami egészen kettőig tart, úgyhogy van, hogy egy nap kettőig csak egy kis szelet csokit eszem, vagy egy kekszet, mert nincs időm rá, de nem azért mert nem akarok. Akkor kettőtől kettő harmincig van ebédszünet. Ilyenkor ebédel az ember, de ha utána kettő harminctól megint van egy nehéz próbája, akkor szintén csak valami könnyűt választ, ami gyorsan emészthető. Egyébként törekszem arra, hogy minden nap egyszer legalább egyek valami meleget, ha este előadás van, akkor előtte olyan öt órával.

Hogy bírja ki a test fizikailag ezt a terhelést, amit ez a szakma jelent?

Ez abszolút egyén-függő. Vannak kisebb sérülések, húzódások, ficamok, amiket az ember szerez, de van, aki műtéteken esik át, térdműtéten vagy bokaműtéten, van akinek elszakad a vádlija vagy a térdszalagja. Elég egy rossz mozdulat, egy rossz lépés és már megvan a baj.

Figyelnek titeket, hogy hogyan teljesítetek? Van külső szem arra, hogy mennyire vagytok formában szó szerinti és átvitt értelemben is?

Amikor bekerülsz egy együttesbe, inkább magadra vagy utalva, nem jönnek oda mindig mindenedet kijavítani, tehát sokkal jobban tudni kell kontrollálni saját magadnak a testedet, és oda kell figyelni rá, hogy formában tartsd magadat. Nem vagy rákényszerítve, hogy mindig használd, mondjuk a spicc-cipőt, egy iskolában azért ezt megkövetelik tőled. Az előadásokat azonban szigorúan nézik, az igazgató és a próbavezető mester vagy mesternő az összes előadáson ott van, ha hét vagy nyolc van egy előadásból, akkor azt ugyanúgy végignézi, figyeli a szólisták és a kartáncosok teljesítményét is, és utána részletesen elmondja a véleményét.

Ki tudsz kapcsolódni egy balett-előadással?

Ha nem vagyok benne egy darabban, akkor megnézem az előadást, de ez mostanában nagyon ritka. Az első évben több alkalmam volt rá, mert rögtön nem szerepeltem minden darabban, de utána szerencsére már igen. Ha külföldön vagyok és megy egy balettelőadás, amennyiben van rá lehetőségem, elmegyek és megnézem. Nagyon jó kintről nézni és átélni az egészet, ugyanakkor kikapcsolódni nem tudok, mert az ember kap egy olyan késztetést, hogy ő is részt akar benne venni, ő is táncolni akar.

Van még olyan, amit mindenképpen szeretnél elérni a pályán? Mik a távlati terveid?

Persze, vannak kisebb szerepek, amikről még mindig úgy gondolom, hogy el tudnám őket táncolni. Csak annyit tehetek érte, hogy dolgozom ugyanúgy, mint eddig, próbálom fejleszteni magam és remélem, hogy akkor egy szerencsés pillanatban észrevesznek, aztán rám gondolnak és kipróbálnak. Egy táncos egyébként harmincéves kora körül már elkezd gondolkodni azon, hogy mit akar csinálni a későbbiekben, hogy kitanul-e egy másik szakmát, vagy ha ezen a szakmán belül marad, akkor elmereng azon, hogy miként folytatja, mondjuk, mint balett-mester vagy mint próbavezető. Lassan már én is abban a korban vagyok, hogy ezen el kell kezdeni gondolkoznom. Nagyon szívesen tanítanék kisgyerekeket klasszikus balettre, és szívesen betanítanék nagyobbaknak repertoárdarabokat, kisebb koreográfiákat.

Kívánom, hogy a közeli és a távoli céljaid is meg tudd valósítani, köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette: Varga Kinga