Címlapi fotó Szkárossy Zsuzsa

Lukács Sándor: „A Vígszínház a második otthonom”

Bár nem először interjúztunk, a mostani beszélgetésünk után megint csak azon tűnődtem, vajon Lukács Sándor kedvessége, közvetlensége, elhivatottsága vagy a szakmai alázata imponál(t)-e jobban. És akkor a sármjáról és a kellemes orgánumáról még nem beszéltem. Ami viszont egyértelmű volt a számomra: a Vígszínház művésze (tavaly óta Kiváló Művésze!)  változatlanul remekül bírja az iramot. Még csak az évad közepén járunk, de az idei szezonban már három új szereppel gazdagodott a repertoárja. Jelenleg kilenc darabban játszik, így nem csoda, ha kevés ideje és energiája marad a versírásra. Merthogy a népszerű színművészt ötkötetes költőként is jegyzik.

A legfrissebb élményemmel kezdem: a Vígszínházban újra látható az egyik legkedvesebb előadásom, az Augusztus Oklahomában. A tragikus sorsú családfőt formálod meg a nagy sikerű fekete komédiában. Tetszik a karaktered?

Kicsi, de nagyon jó szerepet kaptam, ráadásul a nyitójelenet, amelyben játszom, egyértelműen az enyém, pontosabban Beverly Westoné. Egy fizikailag, lelkileg és egzisztenciálisan is megroggyant, alkoholproblémákkal küzdő mai értelmiségit alakítok, aki kellő iróniával szemléli a világot, és aki ebben az egy jelenetben leszámol az életével, és felvesz egy bejárónőt-segítőt, aki később felügyel majd a családjára, valamint gondját viseli a beteg feleségének. Úgyhogy, ha lehet azt mondani, élvezettel játszom ezt az egy jelenetet, de bár ne kellene játszanom…

Eredetileg Vallai Péter alakította ezt a szerepet, aki sajnos már nincs köztünk. Ez a fájdalmas tény mennyire nyomasztott a felkészülés során?

Nagyszerű barátunkat és kollégánkat vesztettük el Péter személyében, aki ezt a figurát is nagyszerűen hozta, de az az igazság, hogy amikor egy színész elkezd dolgozni egy szerepen, nem szabad, hogy a körülményeken „agyaljon”. A próbákon csak az adott munkára szabad összpontosítania. Természeten amikor a darab rendezője, Eszenyi Enikő felkért erre a feladatra, akkor eszembe jutott Péter, mint ahogy egyébként is gyakran az eszembe jut, ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy végül is az ő örökségét folytatom.

Többek között azért sem tudok betelni ezzel a darabbal, mert a szerzője nagyszerű szerepeket írt a színészeknek, és tényleg mindenki remekel az előadásban.

Maximálisan egyetértek veled. Az Oklahoma valóban kiváló alakításokra ad alkalmat, amit a tehetséges kollégáim ki is használnak, mert valóban jobbnál jobb színészi alakításokat nyújtanak.

Az, hogy zsinórban bemutatóid vannak, nem lep meg, de a mostani szezon elején párhuzamosan két darabot próbáltál, október végén pedig három nap különbséggel két premiered volt, ami előtt azért megemelem a képzeletbeli kalapomat.

Talán soha nem kezdődött még ilyen mozgalmasan az évadom (mosolyog). Szeptember közepétől délelőttönként a Pesti Színházban próbáltam Sütő András Az álomkommandó című drámáját, Szász János rendezésében, délutánonként pedig a Rózsavölgyi Szalonban folytattam a munkát, Tom Kempinski: Távolsági szerelem című kétszereplős darabjában, amelyet Szántó Erika állított színpadra. Ezt a „bravúrt” csak úgy tudtam véghez vinni, hogy egy kicsit „előre dolgoztam”, és a Távolsági szerelem szövegét még a nyáron megtanultam.

Két teljesen különböző műfajú és témájú műről van szó.

Az álomkommandó színház a színházban: a Sütő-drámában párhuzamosan két történetet látunk. Az egyikben a színpadon egy színházi próba zajlik: a darab az auschwitzi koncentrációs táborban játszódik. A másik „szál” a ’70-es évek Romániájába, az említett darab bemutatójára készülő Nemzeti Színház kulisszái mögé vezet, így az előadásban egyszerre jelenik meg a Ceaucescu-diktatúra rendőrállama, annak az összes ”szükséges kellékével”, illetve elevenedik meg a koncentrációs táborok élete. Számomra a mű külön érdekessége, hogy több mint 25 évvel ezelőtt játszottam már a dráma egy korábbi feldolgozásában, amikor 1987-ben Sík Ferenc megrendezte ezt az előadást Gyulán. Az akkori változatban Dr. M szerepét kaptam, akit most Hegedűs D Géza alakít, míg Manót-Hoffmann Juliuszt – akit a Szász-féle rendezésben Fesztbaum Béla formál meg – annak idején Kern Andris játszotta. Az én mostani szerepemet, Dr. Adlert, a boncoló orvost, Mengele jobbkezét pedig Gálffi László alakította a régi előadásban.

Az álomkommandó (Fesztbaum Bélával)

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Rózsavölgyi Szalonban viszont egy magyarországi ősbemutatóban szerepelsz, és ahogy a mű címe sejteti, Kempinski kétszemélyese egy különleges szerelem krónikája.

Egy Londonban élő depressziós, mellőzött író és egy ritka, súlyos betegséggel küzdő New York-i színésznő telefonon kibontakozó kapcsolatáról szól. Ennek a darabnak pedig az az érdekessége, hogy első alkalommal játszom együtt Tóth Ildikóval, és nagyon örülök, hogy így alakult, mert Ildivel remekül dolgoztunk együtt.

Az igaz, hogy első látásra nem különösebben voltál elragadtatva a szövegkönyvtől?

Amikor először olvastam, valóban akadtak fenntartásaim. Egyrészt túlságosan szövegcentrikusnak éreztem a darabot, másrészt nem igazán fogott meg az író karaktere. Azután elolvasta a feleségem is, aki bár nem szakmabeli, nagyon jó meglátásai vannak, és remek „színházi ízléssel” bír. Mari azt mondta, hogy őt nagyon is megragadta ez a mű, és kíváncsian várta, hogyan alakul ennek a két embernek a sorsa: találkoznak-e vagy sem a darab végére. Tehát a nejem a néző szemszögéből izgalmasnak, kifejezetten érdeklődésre számot tartónak találta a történetet. Másodszorra megpróbáltam én is „kívülállóként”, egy kicsit más szemmel nézni-olvasni az anyagot, és miután „rákaptam az ízére”, már abszolút jó szívvel bólintottam rá.

EDV_4064_

Fotó: Éder Vera

A darab ajánlóját olvasva engem is az izgatott elsősorban, hogy Sarah és Joe szerelme vajon távkapcsolat marad-e vagy sem

Nem szeretnék sokat elmondani a történetről, azon kedves nézők miatt, akik esetleg kedvet kapnak rá és megnézik az előadást, mert akkor ugye lelövöm poént (mosolyog). Annyit azonban elárulok, hogy a darab feléig tényleg csak telefonon érintkezik a két ember egymással, és addig már nagyon sok minden kialakul közöttük, míg az előadás második részében személyesen is találkoznak…

Számodra mi jelentette a legnagyobb kihívást ebben a munkában?

Joe Green egy tehetséges író, akit hol jobban, hol „visszafogottabban” vergődik a depresszió rabságában. Mígnem ez az új kapcsolat szép lassan kirángatja őt a betegségéből, és már-már a boldogság dimenzióiba röpíti. Színészként számomra az a legérdekesebb és egyben a legnagyobb feladat, hogy ezt a hullámzást, az író hangulatának változásait érzékeltessem és megmutassam. Ez a mű egyszerre felkavaró, elgondolkodtató, szívbe markoló, komoly, fajsúlyos kérdéseket vet fel, ugyanakkor sok kedves és humoros jelenettel is szolgál. Van benne szeretet, szerelem, fájdalom, ragaszkodás, gyűlölet, féltékenység, összeveszés, kibékülés, megbocsátás, tehát magáról az életről szól, miközben a partneremmel a legkülönbözőbb emberi helyzetekbe kerülünk. És nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó együtt játszani Ildikóval, akivel inspiráljuk egymást, erőt adunk egymásnak, miközben bejárjuk ennek a furcsa, ellentmondásokkal és buktatókkal teli kapcsolatnak a magasságait és a mélységeit.

Az anyaszínházadban jelenleg nyolc előadásban játszol: a korábban említett két darabon túl műsoron van a Sylvia, a Játék a kastélyban, a Makrancos Kata, a Jóembert keresünk, az Átutazók, a Monokli is.

Egy hónapban összejön 15-17 előadásom, ami éppen elég (mosolyog). Ezt persze nem panaszként mondom. Egyrészt megszoktam ezt a terhelést, másrészt jól is esik, hogy sokat dolgozom, mert a felsorolt darabok többségében nagy szerepet, főszerepet játszom, amelyek egytől egyik közel állnak a szívemhez.

Átutazók     fotó - Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

A mostani a 42. évadod a Vígszínházban. Ha ehhez hozzászámolom azt a két évet, amit színművészeti főiskolásként a szakmai gyakorlatodon itt töltöttél, akkor immár 44 éve annak, hogy először álltál a „Víg” világot jelentő deszkáin.

Hihetetlen, hogy elrepült ez a több mint négy évtized! Ha elkezdek ezen morfondírozni, alig tudom elhinni, hogy ilyen régóta itt dolgozom. A Vígszínház a második otthonom, és sokszor adódtak olyan periódusok, amikor több időt töltöttem itt a színházban, mint otthon a családommal.

Akárhányszor találkozunk, mindig irigylésre méltó lelkesedéssel és odaadással mesélsz a hivatásodról, az aktuális feladataidról, meg persze a Vígről.

Egyrészt imádom a színházamat, másrészt, azzal foglalkozom, amit a legjobban szeretek és amiben a legtöbb örömömet lelem. Színészként ennél többet nem kívánatok. Érdekes és változatos a munkám, hiszen még egy olyan darabot is, ami már 16. éve megy, mint a Sylvia, minden alkalommal élvezettel játszom, mert egy színházi előadás estéről estére változik. A színész minden alkalommal magával viszi a színpadra az aktuális kondícióját, plusz azokat az impulzusokat, amelyek a nap folyamán érték, és ezek ha rejtve is, de mind megjelennek az aznapi alakításában. Nincs két egyforma előadás: a napi diszpozíció mindig benne van egy produkcióban, a hangsúlyok áthelyeződhetnek egy kicsit, ami kifejezetten élvezetessé teheti a játékot. Ezért is vallom, hogy a színészet olyan hivatás, amit nem lehet megunni!

A színészi talentum mellett jó adag költői vénával is megáldott a sors. Mi több, előbb kezdted el az írást, mint a színjátszást.

Kilencéves kölyökként, 1956-ban a forradalom hatására írtam életem első költeményét Zászlók címmel, Miskolcon. A gimnáziumban pedig már novella- és verspályázaton indultam. Nagyon sokat köszönhetek a kiváló magyartanáraimnak, akik hihetetlenül inspiráltak: nálunk mindenki verset írt az osztályban. Aztán persze a diáktársaim többsége kinőtte ezt a kedvtelését, én viszont nem nőttem ki… (nevet)

Eddig összesen öt köteted jelent meg. 

A legutolsó, Az elűzött álom című válogatáskötet az előző négy könyv legkarakteresebb darabjait és húsz új verset tartalmaz.

Ez a gyűjteményed 2006-ban látott napvilágot. Nem sürgetésképpen jegyzem meg, de a költészetedet is kedvelő tisztelőidnek lassan hiányérzetük lesz…

Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem ragadok tollat, de olyan sűrű színházi szezonok vannak mögöttem – hozzáteszem, hála istennek! –, hogy az írásra kevés energiám marad. Tavaly ezért is töltött el nagy örömmel, hogy a Nyugat Most című új irodalmi folyóirat két alkalommal is megjelentette a legújabb versemet. Írogatok én, csak ritkán, még közel sincs készen egy új kötetnyi anyag, körülbelül egy negyednyi kötetnél tartok, de a versírás tényleg olyan dolog, amit nem szabad erőltetni. Az írás nem olyan egzakt és konkrét, mint egy színházi alkotói munka vagy próbafolyamat, ahol igazodnunk kell a premier dátumához. Költőként önhatalmúlag rendelkezem afölött, hogy mikor készül el egy művem, vagyis megvan az a luxusom, hogy akkor írok, amikor van rá energiám, késztetésem és időm (mosolyog). Az igazat megvallva, már nagyon régóta kacérkodom a prózaírással (is): azt még nem tudom, hogy az elképzeléseimből novellák születnek-e, esetleg egy regény kerekedik belőlük, netán egy színdarab készül, mindenesetre érintőlegesen vannak témáim, csak neki kellene ülni ennek az egésznek… Már 3. éve minden tavasszal azt mondom, hogy majd nyáron, amikor lesz időm, igyekszem behozni a lemaradásomat, aztán végül mindig ellustálkodom a nyarat.

Portré     Fotó -  Almási J Csaba

Fotó: Almási J. Csaba

Vagy éppen szöveget tanulsz a vakáció idején.

Vagy szöveget tanulok, igen! (nevet)! De nagyon remélem, hogy előbb-utóbb valami megvalósul a terveimből, és legközelebb már sokkal konkrétabban beszélgethetünk erről.

Egyszer azt kérdeztem tőled, hogy számodra a versírás szenvedély vagy inkább egy második hivatás. Akkor azt felelted: „Mindkettő. A hivatáshoz mindig kell egy erős szenvedély”. Ez a megállapítás nyilván igaz a főfoglalkozásodra is.

Természetesen. Ugyanakkor a versírás teljesen más jellegű munka, mint a színészet. Az írás, hogy Weöres Sándort idézzem, „kegyelmi állapot”. Amikor az ember késztetést érez arra, hogy megfogalmazza és papírra vesse a gondolatait, az valóban szent állapot.

Korábban arról is meséltél, hogy a színészetből sokat merítesz a versíráshoz.

A szakmám bőséges élményanyaggal szolgál, így remek táptalaj a költészethez. A munkám során rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Ha csak arra gondolok, hány darabban játszottam az elmúlt negyven évben, de ha csak a legemlékezetesebbeket idézem is fel, akkor is csuda érdekes, hogy a szerepeimben milyen sok különböző élethelyzetbe kerültem. Számtalan sorsot formáltam, formálok meg, és a megélt-átélt szerepek amellett, hogy sok tapasztalattal szolgáltak, és bölcsebbé tettek, egytől egyik hagytak maguk után egy kis nyomot a lelkemben. Arról nem beszélve, hogy annak idején, amikor még többet filmeztem, mert a ’70-es és a ’80-as években sok tévé- és mozifilmet forgattam, rendszeresen jártam vidékre. Rengeteg helyen megfordultam az országban, és nagyon sokféle emberrel találkozhattam: civilekkel, az értelmiségitől kezdve a munkásemberen át a legegyszerűbb parasztemberig, akikkel mindig szívesen elegyedtem szóba. Ezek a találkozások, beszélgetések belém ivódtak, elraktározódtak, és nekem, mint író embernek kiváló alapanyagként szolgáltak. Tehát a színészi vonal mindig megteremtette, megteremti az életélményeket, és ha kedvet, meg késztetést érzek, akkor vers formájában is megjelenít(et)em ezeket az élményeimet. A költeményeim nagyon sokat köszönhetnek a „színészségemnek”, annak ellenére, hogy színházzal, színészettel kapcsolatos vers alig akad a köteteimben.

Mindig nagy tisztelettel és őszinte csodálattal emlegeted azokat a színészlegendákat, akikkel pályakezdőként egy társulatban játszhattál. Neked milyen a viszonyod a fiatal kollégáiddal?

Remekül kijövök velük, ami persze nem esik nehezemre, hiszen nekem is van egy 34 éves fiam, és sok hozzá hasonló korú kollégám van itt a társulatban, akikkel baráti kapcsolatban vagyok, annak ellenére, hogy tényleg az apjuk lehetnék. A fiatal kollégák lelkesedése, elhivatottsága, kreativitása és hihetetlen energiája engem is fiatalon tart. Jó érzéssel tölt el, hogy bizalommal fordulnak hozzám. Könnyen megtalálom velük a közös hangot, ugyanúgy, ahogy a ’70-es évek elején mi, akkori fiatalok is nagyszerűen kijöttünk a régi „nagyokkal”: Somogyvári Rudolffal, Darvas Ivánnal, sőt, továbbmegyek, a még idősebbekkel is: Págerral, Bilicsivel… Tegeződtünk velük, mert a többségük megengedte, hogy tegezzük őket. Emlékszem, milyen felemelő érzés és milyen nagy élmény volt beszélgetni, együtt dolgozni velük, egyáltalán, a közelükben lenni… Ha az én korosztályom csak tizedannyit tud nyújtani a mostani fiataloknak, mint amennyi „útravalót” mi kaptunk Darvastól, Latinovitstól, Págertől, akkor már elégedett és igazán boldog vagyok.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Szkárossy Zsuzsa