IMG_1357

Lukács Sándor: „Azzal foglalkozom, amiben a legtöbb örömömet lelem”

Amikor tavaly decemberben a Vígszínház aktuális bemutatójáról, valamint a közelgő ünnepek kapcsán a karácsony meghittségéről beszélgettem Lukács Sándorral, még nem sejt(het)ettük, hogy idén tavasszal egy rangos elismerés ad majd remek apropót egy újabb jó hangulatú interjúhoz. Ezúttal már egy Kossuth-díjas (és április közepe óta Kazinczy-díjas) színművész mesélt pályakezdésről és hivatásszeretetről, a színház varázsáról és a televízió hatalmáról, sűrű évadokról és aktuális feladatokról, költészetről és kikapcsolódásról.

Aligha kezdődhetett volna szebben az idei tavaszod, hiszen március 15-én Kossuth-díjat kaptál. Milyen jelent számodra ez a elismerés?

Úgy érzem, hogy devalválódó világunkban a Kossuth-díj megőrizte az értékét és a hitelességét: megmaradt a legrangosabb magyar elismerésnek –  egy ilyen díjat csak örömmel fogadhat az ember (mosolyog). Természetesen én is rendkívül boldogan vettem át, mert úgy érzem, egész eddigi munkásságomért, a közel negyvenöt éves színészi pályám elismeréseként jutalmaztak. Az pedig külön jó érzéssel tölt el, hogy pont abban az évben kaptam a legértékesebb művészeti díjat, amikor többek között A Mester és Margarita Wolandját formálhatom meg a Vígszínházi előadásában, mert számomra ez az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb alakítása, és nagy-nagy örömmel játszom ezt a szerepet. És amit a kitüntetéssel kapcsolatban mindenképpen szeretnék kihangsúlyozni: számomra ez a díj nem jelent semmilyen megállapodottságot, vagy befejezettséget. Ellenkezőleg, úgy érzem, hogy még több erőfeszítésre, még lelkiismeretesebb munkára, még inkább a minőségre való törekvésre ösztönöz. Kossuth-díjas művészként még nagyobb felelősséggel, odafigyeléssel és szorgalommal kell dolgoznom.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Az elmúlt évadokhoz hasonlóan az idei szezonban is zsinórban próbálsz, az anyaszínházadban jelenleg nyolcféle előadásban játszol, ráadásként pedig a Rózsavölgyi Szalonban, az Előttem az élet című darabban vendégszerepelsz. Ki sem látszol a munkából, de láthatóan jól bírod az iramot.

Persze, a sok feladatnak mindig van egy boldogság/öröm faktora, meg kétségkívül van egy fáradtság része is, mert ez az egyébként jóleső folyamatos foglalkoztatottság azért rengeteg melóval jár! (mosolyog). Ha belegondolok, az idei évadban három premieren vagyok túl: októberben mutattuk be az Óz, a csodák csodája című zenés mesét, majd decemberben következett az Istenítélet, most április elején pedig jött a Földrengés Londonban, és már próbálom a következő darabot. Átlagosan húsz-huszonegy estét játszom egy hónapban, ami nem kevés. Annak idején fiatal színész koromban, a hetvenes évek közepén ill. a nyolcvanas évek elején dolgoztam ennyit, mint most (mosolyog)

A negyvennegyedik évadodat töltöd ebben a teátrumban, de már negyvenhat éve annak hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatójaként először álltál a Szent István körúti teátrum színpadán. Azóta eltelt több mint négy évtized, és te a mai napig csodálatra méltó hittel és lelkesedéssel mesélsz az aktuális munkáidról, a Vígszínházról és általában a hivatásodról. Hogy tudtad megőrizni azt a nyitottságot, érdeklődést, lendületet és elhivatottságot, ami a színészi pályához szükségeltetik?

Egyrészt azzal foglalkozom, amiben a legtöbb örömömet lelem, másrészt borzasztóan kötődöm a színházamhoz: ez az épület a második otthonom. Harmadsorban pedig a lelkesedésemet nagyban táplálta, táplálja az is, hogy többnyire olyan feladatokkal bíztak/bíznak meg, amikhez nagy kedvvel fogtam. Az itt eltöltött negyvenöt évemnek a hetven százaléka igazán kedvemre való szerepek megformálásával telt, ugyanakkor természetesen akadtak kevésbé örömteli munkák is. És amit még muszáj hozzátennem: ebben a rangos díjban nyilván benne van azoknak a csodálatos kollégáknak a hatása is, akiktől rengeteget tanultam: pályakezdőként egy rendkívül nagy formátumú társulatba, egy legendás vígszínházi csapatba csöppentem. Páger Antal, Sulyok Mária, Bulla Emma, Darvas Iván, Benkő Gyula, Latinovits Zoltán, Bilicsi Tivadar, Ruttkai Éva, és most tényleg csak a hasamra ütve mondtam nyolc nevet, de még egyszer ennyit kellene/illene felsorolnom, csak hát annyi név nem fér bele az interjúba (nevet).

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Ha látnád, hogy felragyogott a tekinteted, ahogy elkezdted felidézni a régi időket!

Egy fiatal színész számára akkoriban a Vígszínház a legjobb iskolát jelentette. Az említett nagyra becsült kollégák közelsége, a velük való szakmai és civil együttlét hihetetlenül sokat jelentett. Emlékszem, milyen felemelő érzés és milyen nagy élmény volt beszélgetni, együtt dolgozni, egyáltalán, egy levegőt szívni velük. És ha már a kezdetekről beszélgetünk, van valami, amiről idáig még nem esett szó: nagyon szerencsésnek tartom magam, mert pályakezdő színészként kifog(hat)tam a magyar (tévé)filmek és a tévéjátékok aranykorát, ami rengeteget segített abban, hogy megismerhetett az ország. A képernyő egyrészt meghozta a népszerűséget már fiatal színész koromban, másrészt akik a tévében megkedveltek, azok eljöttek a színházi előadásaimra is, vagyis a két műfaj egymást erősítette. És itt most meg kell említenem több kiváló tévérendezőt, akiknek a neve az utóbbi időben méltánytalanul feledésbe merült, és alig esik szó róluk. Az én szempontomból mindenképpen kiemelném Hajdúffy Miklóst, akinek rendkívül sokat köszönhetek: kilenc filmjében játszottam főszerepet, és nem akármilyen alkotásokban. Nagyon szerettem együtt dolgozni Málnay Leventével, Esztergályos Károllyal és Nemere Lászlóval is: ezt a négy nevet mindenképpen meg kell említenem, mert náluk rendkívül értékes, szép filmekben és tévéjátékokban csodálatos szerepeket játszottam.

Érezhetően jó szívvel nosztalgiázol.

Tény, hogy annak idején nekünk óriási szerencsénk volt! Egyrészt kétségtelen, hogy akkoriban a nézők csak két tévécsatorna közül választhattak, hiszen csak az MTV1 és az MTV2 létezett, ráadásul egy új magyar filmet vagy tévéjátékot hétvégén, tehát pénteken vagy szombaton főműsoridőben, az esti híradó után tűztek műsorra. A hetvenes-nyolcvanas években rengeteg  tévéfilm és tévéjáték készült, és ezeket az alkotásokat több millió néző látta szerte az országban. Ha kinéztem egy lakótelepi ház ablakán egy olyan estén, amikor tudtam, hogy az „én filmem” megy a tévében, és a sok-sok lakásból kiszűrődött a tévé képernyőjének a fénye, az  azt jelentette, hogy akkor és ott engem néz az a rengeteg ember, és ez fantasztikus érzés volt!

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Egy pár évvel ezelőtti interjúnkban úgy fogalmaztál: „Én még azon szerencsés generáció tagja lehettem, akiknek nem kellett reggeli műsorokat vezetnie, és mindenféle showműsorban idétlenkednie. Mi még a színészettel, a szerepeink által szereztünk országos ismertséget és népszerűséget.”

Valóban, az én fiatal koromban még nem létezett az ún. celebvilág, a hetvenes-nyolcvanas években mi, színészek szerepeltünk a különböző újságok, magazinok címlapjain, és akkoriban nagy dolog volt akár a Film-Színház-Muzsika, akár a Filmvilág borítóján pózolni, nem kerülhetett oda bárki csak úgy hirtelen. Ahhoz, hogy egy színész ilyen megtiszteltetésben részesüljön, le kellett tennie valamit az asztalra. Az akkori címlapok mögött emlékezetes szerepek, említésre méltó alakítások álltak, és ezért is volt hitele minden egyes sajtómegjelenésnek.

Visszatérve az aktualitásokra: az idei évadban is érdekes új szerepek találtak meg.

Az Óz, a csodák csodájá-ban a nagy varázsló szerepét kaptam, ami azért is különleges élmény számomra, mert negyvennégy éve vagyok a Vígszínház tagja, de most először szerepelek gyerekdarabban. Az „Óz” egy klasszikusan szép mesevilágot tár elénk, a közönség nagyon szereti a történetet is, a látványt is, úgyhogy mindenképpen egy sikeres előadásnak érzem ezt a zenés mesét. Az Istenítélet (Salemi boszorkányok) című drámában egy részeges orvost alakítok: Dr. Griggs egy nagyon érdekes és furcsa, amolyan csehovi figura. Igazi karakterszerepről van szó, sok apró jelenettel, hozzászólással. Jópofa, érdekes munka! Ráadásul az Istenítéletet beválogatták az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjába.

Fotó: Gordon Eszter

Fotó: Gordon Eszter

A Vígszínházban április 1-jén mutattátok be a Földrengés Londonban című új kortárs angol darabot Eszenyi Enikő rendezésében. Egy neves klímakutatót játszol az előadásban. Hogy tetszik a szereped?

Nagyon szeretem! Robert Crannock egy „pokróc modorú”, szívtelen, a családját magától eltaszító, a szeretteivel hadilábon álló klimatológus professzor, akit hatalmas lelkiismeret-furdalás gyötör, hisz fiatal korában elkövetett egy bűnt, tehát van miért vezekelnie… Egy erős karakterszerep, szép íve van az első jelenettől az utolsóig, és nagyon jó játszani! Ami pedig a darab üzenetét illeti: az író, Mike Bartlett bátran és őszinte aggódással beszél a Föld jövőjéről, az éghajlatváltozás és a globális felmelegedés veszélyeiről, és azt sugallja, hogy ha nem figyelünk jobban oda a bolygónkra, valamint a környezetünkre, akkor annak néhány éven belül globális méretű katasztrófális következményei lesznek. Ugyanakkor Bartlett „ügyességét” dicséri, hogy mindezt, vagyis az óva intést, a Föld jövőjéért való aggódást nem didaktikusan „rágja a szánkba”, hanem egy családi történeten, néhány ember sorsán keresztül mutatja be, és a filozófiai fővonal mögött családi drámák, különböző kapcsolatok furcsaságai, drámái zajlanak. Mindehhez Enikő kitalált egy egyedülálló és különleges látványvilágot, aminek van egy a külön varázsa.

A Vígszínház társulata idén is megemlékezett a Költészet Napjáról. Te magad két saját költeménnyel színesítetted az ünnepi műsort. Apropó! Hogy állsz a versírással?

Azt nem állítom, hogy egyáltalán nem ragadok tollat, de – és ezt most nem panaszkodásképpen mondom – olyan sűrű színházi szezonok vannak mögöttem, egymást érték az új bemutatók, hogy kevés időm, erőm és energiám marad az írásra. Márpedig a versírás  olyan dolog, amit nem szabad erőltetni. Az ihlet akkor jön, amikor jön, ha jön, és ahhoz is – ahogy a színészethez is – kell egy bizonyos szellemi kondíció. De természetesen nem adom fel ezt a szenvedélyemet, már csak azért sem, mert a kiadóm szeretné új kiadásban kihozni az összegyűjtött verseimet (2006-ban jelent meg a színművész Az elűzött álom című válogatáskötete – a szerk.), de ennek az a feltétele, hogy a kötetben szerepeljen tizenöt-húsz új költemény is. Már van nyolc-tíz új versem, ami kezdetnek nem rossz, és előttem a nyár… Amikor véget ér az évad, mindig fellélegzek egy kicsit, olyankor feltöltődöm, és remélem, hogy lesz energiám, meg ihletem, mert mindenképpen szeretnék írni. Azon leszek, hogy behozzam a lemaradásomat (mosolyog).

Azért pihenésre is jut majd időd?

Hogyne! Mindenekelőtt Spanyolországba utazom két hétre, ami mostanra hagyománnyá vált: a családommal már ötödik vagy hatodik alkalommal látogatjuk meg a kint élő nagyon kedves barátainkat, és az ott töltött két hét számomra mindig a nyár megkoronázása. Júliusban és augusztusban pedig beiktatunk egy kis Balatonozást is: több tóparti településen vannak jó barátaink, akik szintén nagy szeretettel várnak bennünket. Igyekszem kihasználni az időt és minél teljesebben kikapcsolódni a nyári hónapokban, annál is inkább, mert a következő évadom is igencsak sűrűnek ígérkezik.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: MTI