Portré fotó Dömölky Dániel

Lukács Sándor: „Ez a kerek évforduló egy jó alkalom arra, hogy visszatekintsek, vallomást tegyek”

Az idei esztendő sok szempontból emlékezetes lesz Lukács Sándor számára, aki  színészként és magánemberként is jegyez egy-egy jeles jubileumot 2017-ben. Sőt, költőként is bezsebelhet megannyi gratulációt, merthogy – és ez lehet a hab a tortán – a Vígszínház Kossuth-díjas művészének az Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent a várva várt legújabb kötete. Úgyhogy ezúttal is bőven volt miről beszélgetnünk…

Júniusban igencsak mozgalmas évadot zártál, méghozzá a negyvenötödiket a Vígszínházban. Az elmúlt szezonban  kilenc darabban játszottál.

Valóban nem panaszkodhatom. Zsinórban három bemutatóm volt. Az első Brecht-Molière: Don Juan-ja, ezt követte Peter Morgan: Audiencia című darabja, majd tavasszal mutattuk be Bartis Attila: Rendezés-ét. Ez utóbbit szerettem a legjobban a három új munkám közül, ugyanakkor rendkívül izgalmas feladat volt Winston Churhillt megformálni az Audienciá-ban, a Don Juan pedig azért volt érdekes számomra, mert annak idején pályakezdő színészként, egy évvel azután, hogy a Vígszínházhoz szerződtem, megkaptam Max Fisch: Don Juan-jának a címszerepét. Az akkori előadásban Bilicsi Tivadar játszotta az apámat, Don Luis Tenirio-t, és most eljutottam oda, hogy közel negyvenöt évvel az első főszerepem után én alakíthattam az „apámat”, úgyhogy ezzel a zárójel itt és most bezárult. (mosolyog)

Audiencia. Fotó: Almási J. Csaba

Audiencia. Fotó: Almási J. Csaba

A színházi elfoglaltságaid mellett rendszeresen fellépsz az önálló esteddel is, szerte az országban. Az egyszemélyes produkció nehéz műfaj, te miért szereted?

Egyrészt, mert olyankor a magam ura lehetek: a szerkesztő, a rendező, az előadó, minden én vagyok! (Mosolyog.) Másrészt, mert az önálló est egy teljesen őszinte, direkt találkozás a közönséggel, ahol jelmez, díszlet és mindenféle színházi eszköz nélkül állok a közönség előtt. Csak egy mikrofon van előttem, meg a saját verseimből összeállított anyag, azon keresztül beszélgetek a jelenlévőkkel, és én ezt nagyon szeretem. A nézőknek pedig különösen tetszik, hogy versek között mesélek a költemények születésének körülményeiről. tehát lényegében egy keresztmetszetet kapnak az életemből. Most, hogy az ünnepi könyvhéten megjelent a legújabb kötetem, A kezdetek utcája, az önálló estemet ki fogom bővíteni ennek az anyagával. Legközelebb július 27-én Balatonakarattyán lépek fel ezzel a szívemnek oly kedves műsorral.

A Mester és Margarita. Fotó: Dömölky Dániel

A Mester és Margarita. Fotó: Dömölky Dániel

Az előző könyved, Az elűzött álom című válogatáskötet 2006-ban látott napvilágot, úgyhogy a költészetedet is kedvelő tisztelőid már nagyon várták az új Lukács Sándor-gyöngyszemeket. Gondolom, a közelgő kerek születésnapod is apropóul szolgált ahhoz, hogy új költemények szülessenek.

Valóban, ez a kerek évforduló egy jó alkalom arra, hogy visszatekintsek, és vallomást tegyek a közönségnek az elmúlt évtizedekben megszerzett tapasztalatokról, élményekről. Az új kötetben olvasható vers-prózák ezeknek az élményeknek, kalandoknak, drámáknak és örömöknek a termései, lenyomatai. Ötven vers található  a kötetben, öt ciklusba szedve. És ami még külön örömmel tölt el, és egyben nagyon megtisztelő is számomra: az új kötetemet Aknay János Kossuth-díjas festőművészünk csodálatos képei díszitik. Aknay Jánosnak van egy gyönyörű őrangyal-portrésorozata, ebből választottuk ki az egyes „csokrokhoz” leginkább illő képeket. A könyv borítóján szintén egy Aknai angyal-portré látható, emellett minden ciklus elején pompázik egy-egy őrangyal, egészen különleges színekben. A kezdetek utcája az első kötetem, amiben illusztráció is található, nem is akármilyen (mosolyog), úgyhogy biztos, hogy ez a „plusz” esztétikailag is nagyon sokat emel a könyvön.

Visszakanyarodva a versíráshoz: költőként a nap melyik szakában alkotsz legszívesebben?

Az, hogy melyik napszakban jön az ihlet, teljesen változó, függ a munkáimtól, a környezettől, a csendtől. Ha valami felkavar érzelmileg, gondolatilag, ha erős késztetést érzek arra, hogy megfogalmazzam és papírra vessem a gondolataimat, akkor kora reggel, délután, de akár éjszaka is tollat ragadok.

Van kedvenc témád?

Nincs. A legkülönbözőbb, legapróbb, a civil ember számára nem versbe kívánkozó dolgok is verssé válhatnak. Ez az érdekes és a csodálatos a költészetben: korántsem csak korszakalkotó, nagy gondolatokat, őrületes szerelmeket, sorsfordító eseményeket lehet megörökíteni, néha a leghétköznapibb mozzanatokból is költemény születhet.

Rendezés. Fotó: Gordon Eszter

Rendezés. Fotó: Gordon Eszter

Sokszor beszélgettünk már arról, hogy a színészetből sokat merítesz a versíráshoz.

A munkám során rengeteg emberrel találkozom, a szerepek által a legkülönbözőbb élethelyzetekbe kerülök, miközben számtalan sorsot formálok és ismerek meg, és ezeket az élményeimet sokszor vers formájában is megjelenítem. A civil ember is átél, észrevesz nagyon sok dolgot, de nem jut el odáig, hogy megfogalmazza a tapasztalásait, az érzéseit… A költői véna, a költőnek „születettség” azt jelenti, hogy az ember pontosítja, még jobban átéli, és elmélyíti az élményeit.

Az új könyved bemutatójának számomra legmegkapóbb pillanata az volt, amikor felolvastad a feleségednek írt költeményedet.

Minden kötetemben található egy vers, ami Marihoz, Marinak szól, de a nejem nagyon sok írásomban szerepel névtelenül is, hiszen negyvenkét éve együtt élünk, tehát rengeteg közös élményünk van, szépek, fájdalmasak, felejthetetlenek, kacagtatóak és megrázóak egyaránt, így természetszerűen a feleségem nagyon sok versemben jelen van úgy is, hogy nem említem a nevét.

Július végén töltöd be a hetvenet. Nagy partit csapsz a jeles alkalomból?

Ellenkezőleg, szűk körben fogunk koccintani: a feleségemmel, a fiammal meg a kedvesével, és egy baráti házaspárral hatan fogjuk megünnepelni a születésnapomat egy budai vendéglőben.

Játék a kastélyban.Fotó: Vígszínház

Játék a kastélyban.Fotó: Vígszínház

Hogy viszonyulsz a kerek évszámhoz?

Természetesen nem érzem a hetven évet, sőt, ahogy öregszem, egyre naivabbnak és egyre gyermetegebbnek érzem magam. (nevet.) Ezt most persze egy kicsit poénból is mondtam… Az az igazság, hogy ahogy az ember halad az élete vége felé, egyre inkább előtérbe kerül a minőség, az élet minden területén. Nincs már időm arra, hogy ostobaságokban, felszínes dolgokban vegyek részt, akár mint művész, akár mint magánember. És ez vonatkozik az emberi kapcsolataimra is. Tehát ha már kimozdulok otthonról, akkor olyan emberek közé vágyom, akikkel érdemes együtt lenni, mert a gondolkodásmódjukban, az értékrendjükben, az érzésvilágukban közel állnak hozzám, és akiknek a társaságában fel tudok oldódni. Úgyhogy önző módon egyre jobban törekszem arra, hogy minőségi életet éljek. Ezalatt nem azt értem, hogy mostantól csak vérkomoly dolgokkal fogok foglalkozni, és hogy egy jó borozgatás, egy-egy kiadós kacagás ne férne bele a mindennapokba, szó nincs erről, sőt! De most már csak olyasmire szeretnék időt áldozni, amit tényleg fontosnak, értékesnek tartok, és amihez igazán kedvet érzek.

Bár a nyár második fele még előttünk áll, a következő szezonban milyen feladatok várnak rád?

A Pesti Színházban december végén mutatjuk be Henrik Ibsen gyönyörű drámáját, A vadkacsát, amiben az egyik főszerepet, Werle nagykereskedőt játszom. Jövő tavasszal pedig a Vígszínházban lesz egy premierem, Georges Feydeau Egy éj a Paradicsomban című bohózatában kaptam egy jó szerepet. Ezt az előadást Michal Dočekal rendezi, akivel már a Jóembert keresünk-ben, és A Mester és Margaritában nagyszerűen dolgoztam együtt. Ráadásul nagy örömömre ősztől újra műsorra tűzzük a Játék a kastélyban-t, és egy kivételével a futó darabjaim is repertoáron maradnak, úgyhogy a jövő évadom is tartalmasnak és sűrűnek ígérkezik.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Dömölky Dániel