KB1_2027

Lux Ádám: „Mindig nagyon érdekelt az emberi lélek”

Színházi próbáról érkezett az interjúra, de egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Ellenkezőleg, mire a pincér felvette a rendelést a hangulatos kávézóban, mi már javában „szakmáztunk”. Aktualitás persze akadt bőven, és legyen szó a legutóbbi bemutatójáról, vagy éppen a soron következőről, Lux Ádám mindkettőről lelkesen mesélt. Ha akarná, sem tagadhatná le, a színház örök szerelem számára, ráadásul vérbeli színészként még a kezdetben kevésbé izgalmasnak tűnő feladatban is talál kedvére való kihívást. Később persze a televíziózás is szóba került, hiszen Ádám már közel egy éve játszik az ország legnézettebb napi sorozatában, mi több, nagy élvezettel alakítja Hárs Félix meglehetősen ellentmondásos karakterét. Én pedig legalább ekkora örömmel és érdeklődéssel hallgattam őt, mert imádok olyan művészemberrel beszélgetni, akinek minden szavából érződik a minőségre való törekvés, a szakmai alázat és a színészi pályával együtt járó nehézségeken rendre felülkerekedő hivatásszeretet.

Milyen előadásra készülsz ezekben  a hetekben?

Március 3-án mutatjuk be a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című Hrabal-estet az Óbudai Társaskörben, méghozzá számomra nagyon kedves szereposztásban. Az előadásban együtt játszom Cserna Tónival, aki annak idején osztálytársam volt a színművészeti főiskolán, a feleségével, Szalai Krisztával, ők egyébként mindketten közeli barátaim is, és nagy örömünkre csatlakozott hozzánk Gémes Antos kollégánk, a Pesti Magyar Színház társulatának tagja. Amolyan „kocsmai hangulatú” estre készülünk, amelyben énekelünk és gitározunk is. Hovatovább, ezzel a produkcióval szeretnénk feleleveníteni a húsz éves PÁB Színház hagyományait, tehát szívesen visszük akár kocsmákba is az előadást.

Ha már a főiskolai osztályodat említetted: ebben az évben kerek évfordulót ünnepeltek.

Valóban, idén lesz harminc éve, hogy végeztünk a főiskolán, őrület! (nevet) És milyen a sors! Most egy másik volt osztálytársammal, Megyeri Zoltánnal is együtt dolgozom: a Pinceszínházban októberben mutattuk be Yasmina Reza Művészet című darabját, Pajer Róbert rendezésében.

Művészet (Pinceszínház)

Művészet (Pinceszínház)

Nyilván nem véletlenül csillant fel a szemed, amint szóba hoztad ezt az előadást.

Egyszerűen imádom! Egyrészt remek kollégákkal játszom benne: Zoli mellett Quintus Konrád a történet harmadik szereplője. Másrészt elképesztően jó a darab. Alapvetően arról szól, hogy miként alakul három férfi több évtizede tartó barátsága, amikor egy kis piszok kerül a gépezetbe: ugyanis az egyikük vásárol egy festményt… Kifejezetten jó, szellemesen megírt darab, ember- és  társadalomkritika is egyben, hatalmas összecsattanásokkal, de a nőkről is vastagon szó van benne… Emellett a darab izgalmasan boncolgatja az igazi művészet mibenlétét, és felmerül benne a tolerancia, az elfogadás kérdése is. Nagyon-nagyon szeretjük! Igazi intellektuális csemege. Ami a karakteremet, Marcot illeti: ő a legszemetebb a három fickó közül. Sokszor erősen és maró gúnnyal fogalmaz, és olyan alaptulajdonságokkal bír, mint például az intolerancia, ami civilben nálam főben járó bűn. A darabbeli karakterem egy teljesen  intoleráns pasas, ennek ellenére borzasztóan élvezem a szerepemet. Ráadásul nagyon jó a hely: egy pici, de klasszikus színházi térben játszunk, és én nagyon szeretem az ilyen meghitt, intim közeget. A másik ilyen „szívem csücske”-előadás az Újszínházban a Kreutzer szonáta, ami egy vérdráma, igazi szakmai próbatétel, viszont egy olyan szerep, amit úgy könyvelek el, hogy az ilyen feladatért érdemes színésznek lenni. A Művészet is ilyen egyébként.

DSC_6591

Kreutzer szonáta (Újszínház)

Azért az klassz, hogy a jelenlegi munkáid között két ilyen fajsúlyos, a szívednek különösen kedves, meghatározó előadás is van.  

Tényleg jó érzés! Az Újszínházban látható Kreutzer szonáta különösen emberpróbáló, ugyanis ott két helyszínen játszunk folyamatosan: az egyiken vagyunk mi a partneremmel, Timkó Eszterrel, a másikon pedig a másik két kollégánk. A dráma felépítése szerint mi a páratlan számú jelenetekben szerepelünk, ugyanakkor végig bent maradunk a színen. Tehát amikor kialszik a fény, mi továbbra is ott ülünk a félhomályban, és várjuk a soron következő jelenetünket. Mivel én egy érzelmileg borzasztóan felindult állapotú embert ábrázolok, iszonyatosan nehéz meghúzni azt a határt, hogy mennyire engedhetek ki egy-egy jelenet végén ahhoz, hogy utána ugyanott, ugyanabban a lelkiállapotban tudjam folytatni az előadást. Ez nehezebb, mint egy monodráma, és még annál nagyobb kihívás, mint amikor az első perctől kezdve az utolsóig a színpadon vagyok, mert játszottam olyan darabban is. Ráadásul az előadás dramaturgiája úgy épül fel, hogy a legvégén mondom a legőrjöngőbb nagymonológot… Ilyen kihívásban korábban is volt részem, Babits Mihály: Gólyakalifájában. Abban Mérai Kata volt a partnerem, akivel most a Barátok közt sorozatban játszom együtt, úgyhogy nagyon megörültünk egymásnak, amikor először találkoztunk a forgatáson. Az a kétszereplős darab attól volt borzasztóan „nagy falat”, hogy végig a pasi beszél benne, a lány egyáltalán nem szólal meg. Egyébként gyönyörű anyag, több éven át játszottuk Katával, és mind a ketten nagyon szerettük!

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Újszínház)

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Újszínház)

Szabadúszó színészként sokféle műfajban megmutatkozol. Ha csak a mostani évadot veszem, igencsak színes a repertoárod.

Tényleg változatos, és én ezt borzasztóan élvezem. Nagy öröm számomra, hogy játszom musicalben, a RAM Colosseumban a Gyöngyhajú lány balladája című, Omega-dalokra épülő zenés darabban, az Experidance táncegyüttessel. Emellett szerepelek klasszikus, kosztümös színműben is: A Noszty fiú esete Tóth Marival című előadásban Tóth Mari édesapját, a kifligyáros Tóth Mihályt alakítom. A Kakuk Marci pedig egy zenés bohóság, abban egy kisebb szerepem van: én vagyok Sustik, az öreg naplopó. Amikor megkaptam a feladatot, nem igazán értettem, hogy a rendező miért éppen rám gondolt a nagybajuszú léhűtő  kapcsán, de aztán persze megtaláltam az örömömet abban a munkában is. Sustik egy viszonylag sematikus figura, tehát nem volt különösebben kidolgozva a karaktere, de én nem hagytam magam: mivel ez egy népi vígjáték, nekiültem és összegyűjtöttem egy sor népi káromkodást, amiket aztán beépítettem a szerepembe. A premier után pedig jót mosolyogtam azon, amikor egy, a darabról írt kritikában a kritikus külön kiemelte, hogy „milyen mai ízű, jól kiválasztott, odaillő, szellemes stb.” káromkodások színesítik a szövegemet. Na most, ezekből egy sem szerepelt a Tersánszky Józsi Jenő által írt  eredeti műben, mindet én írtam bele. Feltuningoltam egy kicsit a mondandómat, de ezek szerint a plusz munka megérte a fáradtságot (nevet)

Közel egy éve láthatunk a képernyőn a Barátok közt című napi sorozatban. Hogy csöppentél a Mátyás király térre?

Anélkül, hogy nyomoztam volna ez ügyben, felmerült bennem, hogy talán a színháznak is köszönhetem ezt a lehetőséget. Ugyanis Rozgonyi Ádám, a sorozat kreatív producere, akit még a Kisvárosból ismerek, de azóta, vagyis tizenvalahány éve nem akadt közös munkánk, bő egy évvel ezelőtt eljött megnézni a Kreutzer szonátát. Azután megint nem találkoztunk vagy fél évig, mígnem Ádám egyszer csak megkeresett azzal, lenne egy karakter a sorozatban, és szeretné, ha én játszanám Hárs Félixet… Én nem hiszem, hogy az újbóli „egymásra találásunkból” kihagyható ez a színházi szál, tehát az, hogy esetleg tetszett neki az alakításom az említett darabban, és ezért jutottam az eszébe,  de igazából sosem kérdeztem rá erre (mosolyog). Ádám azt is elmondta, hogy hosszabb távon számít erre a figurára, illetve felsorolta, hogy kik lesznek azok a kollégák, akikkel együtt fogok forgatni, először is Sztárek Andreával, aki közvetlen partnerem lett, szóval nagyon megörültem a névsornak is. Sok kedves, régi ismerőssel találkoztam a stúdióban, ami szintén jó érzéssel töltött el.

Hárs Félix egy eléggé ellentmondásos figura, aminek színészként valószínűleg felettébb örülsz?

Tény és való, kifejezetten érdekes a karakter, olyan szempontból, hogy nem sematikus, tehát nehéz megmondani, hogy jó ember vagy, rossz ember, mert vannak szimpatikus vonásai, meg ellenszenvesek is. Az alkotók egyelőre még „lebegtetik” a jellemét, és tetszik nekem, hogy többféle arcomat megmutathatom a szerepben.

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt/ Nagy Botond

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt/ Nagy Botond

Amikor először hívtalak telefonon, hogy időpontot egyeztessünk, éppen a szinkronstúdióban dolgoztál. Amin persze nem lepődtem meg, hiszen sokat foglalkoztatott szinkronszínészként tartanak számon. Van kedvenc külföldi kollégád, akinek a legszívesebben kölcsönzöd a hangod?

Hogyne, több is! Például a Mentalista című tévésorozat főszereplője, Simon Baker, de többször szinkronizáltam Johnny Depp-et, őt is nagyon szeretem. Kenneth Branagh-hoz szintén több filmben volt szerencsém, ami megint csak nagy élményt jelentett. A Gyilkos elmék krimisorozat  egyik fő nyomozója, Thomas Gibson szintén az én hangomon szólal, őt is bírom, mert remek színész. Mindig nagy öröm és élvezetes feladat igazán jó színészt szinkronizálni. Kevésbé tehetségeset persze kisebb öröm (nevet), mert azért akad ilyen külföldi kolléga is, de az alapelvem, hogy igyekszem minden munkában megtalálni az örömömet. Például a dél-amerikai szappanoperák egytől egyig romantikus történetek, márpedig a romantika egyáltalán nem áll távol tőlem (mosolyog). Egyébként pedig nemrég éppen arról beszélgettünk színész kollégákkal, hogy a rendszeres színkronizálásnak óriási hasznát vesszük a színpadi színjátszásnál is.

Például miben?

Ha az ember megtanul ügyesen bánni a saját hangjával, tehát tudja, mert begyakorolja, hogy hogyan kell/lehet jól intonálni, vagy hogy miként ossza be megfelelően a hangerejét, az komoly segítséget jelent a színpadon. Én például játszom a nyolcszáz férőhelyes RaM Colosseumban, és játszom a Pinceszínházban is, ahová nyolcvan néző fér be. Mindkét helyen egészen „más” hangon kell a közönséghez szólni, máshogy kell megdolgoztatni és használni a hangunkat, és ehhez a szinkronmunka kiváló gyakorlási lehetőség. Érdekes összefüggések ezek…

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt/ Nagy Botond

Fotó: RTL Klub/ Barátok közt/ Nagy Botond

A feleséged, Pócsik Ildikó, egy kicsit szakmabeli, hiszen szinkronrendező. A gyerekeitek hogy viszonyulnak a hivatásodhoz? Elképzelhetőnek tartod, hogy valamelyikük a nyomdokaidba lép?

Hála Istennek egyikük sem érdeklődik a színészi pálya iránt. Hanna lányom, aki tizennyolc éves és idén érettségizik, amolyan kellemesen, tehát egy picit vonzódik a színházhoz, ami annyit  jelent, hogy örömmel vesz részt az osztályával  az iskolai színjátszó produkciókban, de ennyi. Mindkét gyerekem a Toldy Ferenc Gimnáziumba jár, ami azért is tölt el jó érzéssel, mert én is ott végeztem annak idején, de amíg én már gimnazistaként az iskolai színtársulat, a Toldy Teátrum lelkes és oszlopos tagja voltam, addig Hannának eszébe sem jutott, hogy színésznő legyen. A lányom most a műfordítás felé kacsingat, ami pedig két szempontból is érdekes. Egyrészt mert édesapám is író, műfordító ember volt, amellett, hogy magyar szakos gimnáziumi tanárként tevékenykedett. Másrészt Hanna hároméves korától kezdve állatorvosnak készült, egészen tavaly nyárig, amikor is rájött, hogy az anglisztika és műfordítás jobban érdekli, mint az állatorvosi pálya. A tizenöt éves fiam, Benjámin pedig egyetlen mondatot sem hajlandó előadni (nagy)közönség előtt… Úgyhogy minden jel szerint a gyerekeim civil foglalkozást fognak választani maguknak, és megmondom  őszintén, hogy én ennek egy picit örülök is, mert a színi pálya elég sok buktatóval jár. Persze nyilván igaz ez a többi szakmára is, de én ennek a küzdelmeit, a nehézségeit,a próbatételeit ismerem, úgyhogy félteném őket, ha a színészi hivatásra tennék fel az egész életüket.

Nálad hogy alakult ki a színjátszás iránti érdeklődés?

Mondhatni, a klasszikus úton-módon (mosolyog). Már hatévesen voltak exhibicionista megnyilvánulásaim: az általános iskolai, első osztályos tanévnyitón már szerepeltem. Később vers- és prózamondó versenyeken jeleskedtem, tízévesen második helyezést értem el egy budapesti szavalóversenyen. A gimnáziumban a már említett Toldy Teátrumban bontogattam a szárnyaimat, majd utána következett a Műegyetem híres irodalmi színpada és amatőr színjátszó társulata, a Szkéné. Akkoriban kezdtem el színházba járni, és ez a szenvedélyem pillanatok alatt visszavonhatatlan, örök szerelemmé nőtte ki magát. Mire negyedikes gimnazista lettem, addigra sikerült kikönyörögnöm a szüleimtől, hogy csak a Színház- és Filmművészeti Főiskolára adhassam be a jelentkezési lapomat, és ne kelljen más helyre is felvételiznem. Nagyon hálás voltam nekik, amiért végül belementek ebbe, és úgy háláltam meg a belém fektetett bizalmukat, hogy elsőre felvettek a főiskolára.

Kreutzer szonáta (Újszínház)

Kreutzer szonáta (Újszínház)

Más foglalkozás abszolút szóba sem jöhetett volna nálad? Úgy is kérdezhetném: ha nem színész lennél, mivel foglalkoznál szívesen?

Akkoriban még nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, most már meg tudom: mindenféleképpen valamilyen pszichológiával kapcsolatos dologgal, mert engem mindig nagyon érdekelt az emberi lélek. A mai napig borzasztóan izgat a pszichologizáló színház, és a lélektani darabokat szeretem legjobban, ezek állnak igazán közel hozzám. Jó néhány ilyenben játszottam: az említett Gólyakalifán túl Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból című monodrámája szintén meghatározó szerepe volt a pályámnak. És ha valami, a Kreutzer szonáta is mélylélektan a javából… Vagy, nagyon szerettem annak idején a Madárkát a József Attila Színházban. A moziban Matthew Modine alakította a címszereplőt, akinek a filmváltozatban én kölcsönöztem a hangom. A színpadon viszont a másik fiút játszottam, akit a filmvásznon Nicolas Cage formált meg. Hatalmas sikerrel ment az az előadás, szép emlékeket őrzök róla.

Lassan véget ér a január: ilyenkor mennyire látod előre az idei évben rád váró feladatokat?

Szabadúszó művész lévén várom a felkéréseket, de azért egy picit próbálok elébe menni a dolgoknak (mosolyog). Van ígéretem egy filmforgatásra, de ezzel a munkával kapcsolatban minden az utolsó pillanatban dől majd el, tehát már csak babonából sem merek beszélni róla. Ha összejönne, az klassz lenne, mert egy igazán izgalmas feladatról, egy történelmi témájú tévéfilmről van szó. A színházban, amit előre látok, az egy produkció jövő ősszel, de még az is előkészítési fázisban van, úgyhogy egyelőre örömmel játszom a meglévő színpadi szerepeimet, emellett forgatok a Barátok köztben. Ha a szóban forgó film is bejön ezek mellé, az egy plusz öröm lesz, de ha nem jön össze, akkor sem esem kétségbe, mert akkor majd jön helyette más. Hiszem, hogy amelyik feladatnak meg kell találnia, az úgyis megtalál.

Szűcs Anikó