Magashegyi Underground: Ezer Nap

A Magashegyi Underground a Művészetek Palotájában lépett fel, kiegészülve a Harmónia Garden Orchestra zenészeivel, a Talamba együttes ütőseivel és a Discantus énekeseivel. A dalokat Subicz Gábor hangszerelte, az zenekar pedig Grünvald László vezényletével játszott. Már önmagában az, hogy ennyi tehetséges zenészt lehetett hallani, hatalmas élményt nyújtott, ráadásul a dalokat annyira könnyeden és befogadhatóan adták elő, hogy az ember el tudta felejteni azt, hogy egy hangversenyteremben ül.

Ez volt a második fellépésük a szimfonikusokkal kiegészülve, az új Ezer Nap című lemezükről pedig először itt hallhatott bemutatót a közönség. Az új dalok és a régebbi ismert és kevésbé ismert számok nagyon meggyőzőek voltak. Ahogy hallgattam őket, a zenészek egész színpadot betöltő előadásában, borzongató érzés volt. Mindenki tudja miről beszélek, azigazi zeneélmény, amikor mintha futkározna bőrünkön a zene, átjárná minden porcikánkat, libabőrt okozna és belülről kitöltené mindenünket. És még ez is csak ügyetlen próbálkozás arra, hogy leírjam, mennyire tetszett a koncert. A dalszövegek kedvesek, olykor kimondottan humorosak, máskor pedig kiderül belőlük, hogy sokkal mélyebb értelemmel is bírnak. Egyszerre jelenik meg bennük a városi modern romantika és a természet szeretete, valamint a népi kultúra néhány hagyományos eleme. A feldolgozások is jól illenek a zenekar stílusához, jól megfér egymás mellett a Zöld erdőben című népdal, amelyet Bocskor Bíborka igazán hatásosan tudott előadni, valamint Parti Nagy Lajos Nyár, némafilm című versének megzenésített változata, ami az én egyik személyes kedvencem volt a Fogyó Hold felé mellett.

Az hangszerelés is igazán jól sikerült, megérte a rengeteg munka, amit belefektettek. Kiemelte az apró finomságokat a zenében, és természetesen tovább mélyítette, gazdagabbá tette azt. Nem volt túlzó, hangulatukban épp annyira maradtak meg a régi vonások, amennyire kell, hogy egyensúlyban maradjanak az újdonsággal. Kimondottan izgalmas volt a sok dob használata, beleértve a csörgődobot, valamint az oceandrum nevezetű szokatlan hangszert, amellyel a hullámok morajlását, zúgását lehet utánozni. A szimfonikus zenekar és a Magashegyi Underground hangszerei jól megfértek egymás mellett, a kórus pedig szerencsére nem hatott erőltetettnek, a férfiak mély és erős hangja és Bíborka lágyabb éneke még vidámabbá tette a dallamot a Szeplős vállban, a fütyülésnél pedig mosolyognom kellett, annyira aranyos volt az egész, persze pozitív értelemben.

Láthatóan nem csak a közönség, hanem a zenészek is élvezték azt, amit csinálnak. Kezdeném az énekesnővel, aki felváltva volt gyermekien bájos és határozott, felnőtt nő, mindeközben pedig őszintének és hitelesnek hatott. Közvetlen volt a közönséggel, teljesen elengedte magát, sajátos mozgásával ide-oda libegve táncolta be az egész színpadot. Bíborkáról elsőre egy mesebeli tavasztündér jutott eszembe, ebbe a képbe aranyszínű fodros ruhája is beleillett, utána viszont rájöttem, hogy nem tudnám meghatározni pontosan azt az egész jelenséget és különleges világot, amit a színpadra varázsolt; őt élőben kell látni, és megtapasztalni azt a különös energiát, ami belőle árad. A zenekar férfi tagjai sem fogták vissza magukat, amennyire hangszereik engedték őket, ugyanúgy mozogtak, ahogyan egy szórakozóhelyen tették volna, a színpad egész jobboldala lüktetett és zsongott tőlük, eközben viszont érezhető volt a köztük lévő összhang is. A Talamba együttes zenészei nemcsak a zenét tették teljesebbé, de energikusságukban is illettek a Magashegyi Undergroundhoz, többször magukra vonták a figyelmem, ahogyan kimerülhetetlenül és teljes átéléssel játszottak a dobokon.

A könnyűzene és a szimfonikus zenekarok együttműködése ma már nem is annyira szokatlan, gondoljunk csak a Magyar Rádió szimfonikus zenekarának és a magyar könnyűzene kiváló együtteseinek közös projektjére, a Magyar Rádió Szimfonik Live-ra. A 2011-es Sziget nulladik napján többek között a Heaven Street Seven, a Hiperkarma, a Budapest Bár, Rúzsa Magdi és Caramel szerzeményeit hallhattuk az addigiaktól eltérően, a felvételeket pedig sikerrel játszotta a Petőfi Rádió. Ez is bizonyíték arra, hogy az embereknek igenis van igényük az ilyen programokra, és hogy a könnyűzenét többféle interpretálásban is lehet élvezni. Abszolút befogadhatóak ezek a feldolgozások, sőt a határok elmosódásával még több hallgató számára válnak érdekessé a dalok. Ha hozzáértő zenészek nyúlnak a közkedvelt és igényes magyar zenekarok szerzeményeihez, akkor – az előbbi példákból kiindulva – csak pozitív kimenetel lehetséges. Aki ott volt a Művészetek Palotájában, az láthatta, hogy egy egész hangversenyteremnyi ember lába dobolt a ritmusra, az egészen pici gyerekektől a tizenéves rajongókon át az érdeklődő idősebb generációkig.

Nem véletlenül követelte a közönség többször is a ráadást, és jutalmazta a fellépőket percekig tartó vastapssal a műsor végén. Számomra mindenképpen az utóbbi pár év egyik legjobb és legszimpatikusabb programja volt az Ezer Nap koncert. Biztosat még nem lehet tudni a lehetséges folytatásról, de addig is ajánlom mindenkinek a Magashegyi Underground albumok hallgatását – az Ezer Nap című új nagylemez az év első felében fog megjelenni.

Mindum Luca