16510531636_1cfa3c2632_k

Marton Róbert: „Mindig a szerepek találnak meg engem”

Nyolcadik éve alakítja Dr. Kardos Zoltán nőgyógyászt a TV2 Jóban Rosszban című napi sorozatában. A tévés forgatások mellett rendszeresen játszik színházban, annak pedig kimondottan örül, hogy szabadúszó színészként megválogathatja, milyen munkát vállal el. Útban hazafelé a délelőtti forgatásról Marton Róbert egy hangulatos budai kávézóba invitált, ahol pályaválasztásról, pályakezdésről, megfelelési kényszerről, televíziós skatulyáról és Kőszegről is mesélt. Ráadásként azt is elárulta, hogy kisfia kedvéért a közeljövőben egy komoly megmérettetésre készül.

Az idei évadban dolgoztál a Karinthy Színházban, a Budaörsi Latinovits Színházban és a Centrál Színházban is. Ezek szerint akkor érzed jól magad a bőrödben, ha a televíziós szereplésen túl egyéb feladatokat is vállalsz.

A sorozatot mindig is a sors ajándékának tekintettem, egy remek lehetőségnek, de tisztában vagyok azzal, a műfajból adódóan a televíziós munkám bármelyik pillanatban megszűnhet, hiszen egy napi sorozatban bármikor kiírhatják a karaktert. Annak idején azzal a feltétellel vállaltam el a tévés feladatot, hogy csak akkor csinálom – ezt megfogadtam magamnak –, hogyha a Jóban Rosszban mellett nem kell lemondanom a színházi szerepeimről. 2007-ben még javában a Nemzeti Színház tagja voltam, aztán időközben szabadúszó lettem, de hála istennek bőven akad feladatom. A szabadúszás ugyanis akkor élvezetes, ha az embernek van elég felkérése. Szerencsére a színházi és a televíziós munkám jól megfér egymással az életemben, úgyhogy nincs okom panaszra (mosolyog).

Fotó: TV2

Fotó: TV2

Egy színésznek sorozatsztárként nem könnyű elkerülnie azt a bizonyos skatulyát.

Nem állítom, hogy annak idején nem volt bennem félsz ezzel kapcsolatban, mert tudtam, hogy aki egy tévésorozatban évekig adja az arcát egy karakternek, annak később rendkívül nehéz kilépnie ebből a skatulyából. Féltem attól, hogy emiatt nem fognak majd filmszerepre hívni, ami végül így is történt, eddig legalábbis. Ugyanakkor azt gondoltam, miért mondanék le egy ilyen lehetőségről, hiszen egy napi sorozat forgatásakor új tapasztalatokat gyűjthetek. Ez is ugyanolyan nehéz műfaj, mint bármelyik másik: különösen akkor színészt próbáló, amikor a szokásosnál is feszítettebb tempóban dolgozunk. Viszont megvan az az előnye, hogy a folyamatos szövegtanulással karban tartom az agyam, és mégis csak profi szakemberek között, kamera előtt dolgozom, ami még jól jöhet a későbbiekben.

A színházi közönség hogy viszonyul Kardos doktorhoz?

Színházban is játszó sorozatbeli kollégáimtól időnként hallok jópofa történeteket, de én még sosem vettem észre, hogy a nézők összesúgnának, amikor belépek a színpadra. Egyvalamit viszont többször megfigyeltem: a Karinthy Színházban a Nyitott ablak című darabban, ahol a részeg őrmester szerepében oldalra fésült, zselézett hajjal, pirospozsgás arccal domborítok a színpadon, a tapsrendnél gyakran látom az arcokon, hogy sok nézőnek csak az előadás végén „esik le”, hogy ki vagyok valójában.

A mostani szezonban a Karinthy Színház három előadásában is játszol: Molnár Ferenc: Olympia című darabjában, egy Vaszary Gábor-bohózatban, a Klotild néniben, valamint Nóti Károly-Fényes Szabolcs-Szenes Iván: Nyitott ablak című zenés vígjátékában. Hogy találtatok egymásra Buda népszerű színházával?

Röviddel azután, hogy eljöttem a Nemzetiből, felhívott a Marci (Karinthy Márton színrázrendező, író, a Karinthy Színház alapító igazgatója – a szerk.)) és szerepet ajánlott a Klotild néni című darabban. Borzasztóan jólesik, hogy Marci az első perctől kezdve nagy-nagy bizalommal van irántam, én pedig igyekszem megszolgálni a bizalmat. Jól érzem magam a Karinthyban, könnyen és gyorsan beilleszkedtem az ottani közegbe, a kollégák hamar befogadtak, és az is tetszik, hogy nagyon családias a légkör. Azt pedig külön élvezem, hogy nagyszerű szerzők népszerű színpadi műveiben élhetem ki a vígjátéki vénámat.

Ha jól értem, eddig bejött a szabadúszás.

Igen, és ez most gyorsan lekopogom (mosolyog). Az elmúlt két évadom mozgalmasan telt, igazán kedvemre való feladatok találtak meg, és jó néhány olyan kollégával hozott össze a sors, akikkel már régóta szerettem volna együtt dolgozni.

Békés megyéből származol, egy kis faluban, Okányban születtél és nevelkedtél. A családotokban foglalkozott valaki előadó-művészettel?

Az apai nagyapám egy katonazenekarban zenélt, tubán játszott. Másról nem tudok.

Akkor vélhetően tőle örökölted a zenei vénádat. Olvastam, hogy évekig zongoráztál.

A zene mindig fontos szerepet játszott az életemben. A pályám kezdetén zenés szerepekből  több jutott, mint az utóbbi években, de hiszek abban, hogy mindennek eljön az ideje. Nálunk otthon a zongora most is központi helyen van a lakásban, és ha időm engedi, akkor örömmel ülök le a kedvenc hangszeremhez. Gyerekkoromban autodidakta módon tanultam meg furulyázni, gitározni, sőt citerázni is. Emellett addig unszoltam a szüleimet – legalábbis ők mindig így mesélik –, amíg beirattak egy zongoratanárhoz. Hét évig zongoráztam. Középiskolásként egy ideig orgonáltam is, ugyanis a helyi református templomban kántort kerestek és a faluban egyedül én játszottam billentyűs hangszeren. Mondanom sem kell, mennyire élveztem a kivételezett helyzetemet! (mosolyog)

Kamaszként milyen pályára készültél?

Az általános iskola elvégzése után Békéscsabán egy közgazdasági és külkereskedelmi szakközépiskolában tanultam tovább. Igazából nem tudom, mi vonzott benne, talán az, hogy akkoriban a külkeres szakma menő foglalkozásnak számított. Szolnokra is felvettek egyébként, úgyhogy döntenem kellett, hogy a zenei gimnázium zongora szakára megyek, vagy a közgazdaságiba, én pedig – a zongoratanárom nagy bánatára – ez utóbbit választottam. Aztán néhány hónap alatt rájöttem, hogy mégsem ez lesz az én utam. Másodévben beiratkoztam egy amatőr színjátszó csoportba, a Csabai Színistúdióba, ahol viszont jól éreztem magam, tetszett a közeg, és nem utolsósorban voltak sikerélményeim. Akkor és ott kezdett komolyabban érdekelni a színjátszás. Azt már csak érdekességként jegyzem meg, hogy a szakközépiskolánk a csabai színház közvetlen szomszédságában volt…

Fotó: Karinthy Színház

Fotó: Karinthy Színház

Érettségi után már egyértelmű volt számodra, hogy színésznek állsz?

Kétszer felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, mindkét alkalommal a harmadik rostán estem ki, aztán úgy döntöttem, hogy többször nem próbálkozom. Már csak azért sem, mert időközben beiratkoztam a Békés Megyei Jókai Színházban működő Fiatal Színházművészetért Alapítványi Színiiskolába, ahol hamar bekerültem a mély vízbe.  A színház akkori igazgatója, Konter László óriási bizalommal fogadott, és így másodikos koromtól már színpadon állhattam, méghozzá nagy szerepekben. Színinövendékként igazán kiváltságos helyzetben voltam, hiszen jobbnál jobb feladatokat kaptam, ami egyrészt jó érzéssel és büszkeséggel töltött el, másrészt idővel nyomasztani kezdett, mert azt éreztem, hogy még nincs meg a kellő szakmai tudásom, és ezért bizonyos szerepekhez kevés vagyok. Szerettem volna nem csak főhősöket játszani, hanem karakterszerepekben is kipróbálni magam. Ez a vágyam később a Szegedi Nemzeti Színházban teljesült, ahol a kisebb feladatokban ugyanúgy megtaláltam az örömömet, mint a nagyobb munkákban.

Mégis, két évad után Budapestre szerződtél, és mindjárt a Nemzeti Színházba. 

2002 nyarán a Szegedi Szabadtéri Színpadon a III. Richardban együtt dolgoztam Valló Péter rendezővel, akinek a javaslatára Jordán Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója szerepet ajánlott a Holdbeli csónakos című darabban. Akkoriban éppen igazgatóváltás zajlott a szegedi teátrumban, nekem pedig volt egy olyan megérzésem, hogy talán több is lehet majd a nemzetis munkából, mint egyszeri vendégszereplés. Ez az előérzetem viszonylag hamar beigazolódott: 2003-ban lettem a Nemzeti Színház tagja.

Hogy emlékszel vissza az ott töltött tíz évre?

Az igazat megvallva vegyes érzelmekkel gondolok vissza arra az időszakra. Az elejét eléggé megszenvedtem, hiszen senkit nem ismertem, és nem igazán találtam a helyem, leginkább csak sodródtam az eseményekkel. A színházban nem egyszer megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt ezek között a nagyszerű színészek között, és ahogy anno Békéscsabán, itt is borzasztóan nyomasztott, hogy hogyan fogok megbirkózni bizonyos szerepekkel. Csak amíg Csabán egy végtelenül bizalmi helyzetben vívódtam, addig a Nemzetiben nem ismert senki a Vallón kívül. Állandó megfelelési kényszer gyötört, a korábbi, jó értelemben vett lazaságom pillanatok alatt elillant. Pedig megvoltak a lehetőségeim, de valami miatt nem tudtam maradéktalanul élni ezekkel a helyzetekkel. A társulat végtelenül aranyosan, kedvesen fogadott, a kollégák abszolút segítőkészek voltak, mégsem éreztem otthon magam abban a közegben, és nyilván ezért sem tudtam igazán kibontakozni. Öt-hat év elteltével kezdtem valamelyest megnyílni és felszabadultabban játszani: akkoriban ismertem meg a feleségemet, Nórát (Parti Nóra színésznő – a szerk.), és ő nagyon nagy hatással volt rám ilyen szempontból is. A sors fintora, hogy mire visszataláltam volna a régi önmagamhoz, addigra vége lett a nemzetis pályafutásomnak. Talán ennek az ellentételezéseként is, szabadúszóként most igazán jól érzem magam. Egyelőre abszolút élvezem ezt a fajta létet.

Fotó: Karinthy Színház

Fotó: Karinthy Színház

Leginkább mit szeretsz benne?

Egyrészt soha nem én megyek a munkák után, mindig azok találnak meg engem. Márpedig ha hívnak egy szerepre, akkor az alapból feltételez egyfajta bizalmat a rendező részéről. Másrészt én mondok igent vagy nemet a felkérésekre, tehát az én felelősségem, hogy mit vállalok el, és ha teszem azt, a próbafolyamat közben kiderül, hogy a darab vagy a csapat mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeimet, akkor csak magamat hibáztathatom. De egyébként nem vagyok az az önostorozó típus: adott esetben hamar túllendülök az esetleges csalódottságomon, és igyekszem csak a pozitívumokra koncentrálni az aktuális munkában.

Én azt mondom, Kőszeg, erre te azt mondod…

… egy a szívemnek különösen kedves város, nagyon fontos és meghatározó hely az életemben. Pontosabban az életünkben. 2003 óta minden nyáron megfordultam a Kőszegi Várszínházban, a feleségem, Nóri (Parti Nóra színésznő – a szerk.) is többször dolgozott ott. 2006-ban a sors úgy hozta, hogy mindketten szerepet kaptunk a Sok hűhó semmiért című vígjátékban. Akkor és ott találkoztunk először, és már a próbák során éreztem, sőt, biztosan tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz egymással. Hál istennek, Nóri ugyanígy érzett… (mosolyog)  Azóta alkotunk egy párt, és nagyon boldogan élünk. Van két gyönyörű gyermekünk, Regő és Matilda: velük lett teljes az életünk. És hogy kerek legyen a történet: 2013 nyarán, hét évvel a megismerkedésünk után, Kőszegen házasodtunk össze.

Amikor először hívtalak telefonon, hogy egyeztessük az interjú időpontját, az uszodában értelek utol. A sport mekkora hangsúlyt kap most az életedben?

Közel harmincévesen tanultam meg úszni, és annyira megszerettem ezt a sportágat, hogy az úszás mostanra a mindennapjaim fontos része lett. Heti három-négy alkalommal hódolok ennek a szenvedélyemnek: ha időm engedné, ki sem jönnék a vízből (mosolyog)

A rendszeres testmozgás kikapcsolódásnak sem utolsó!

Így ahogy mondod (mosolyog), bár számomra a családi programok jelentik a valódi feltöltődést. A szabadidőmet legszívesebben a feleségemmel és a gyerekeimmel töltöm. Imádjuk a természetet, szeretünk kirándulni, de szívesen időzünk otthon is, mert nagyon szép környéken lakunk, távol a nagyváros zajától. Van egy horgásztó a közelünkben, és újabban Regő fiam leghőbb vágya, hogy horgászhasson, úgyhogy az ő kedvéért éppen most készülök horgászvizsgát tenni, ami komoly megmérettetésnek ígérkezik (mosolyog).

Minden interjúdban nagy szeretettel beszélsz a párodról és a gyerekeidről. Tetszik, hogy ennyire családcentrikus vagy.

Amióta édesapa lettem, sok minden átértékelődött bennem. Azóta színészként számomra az az egyik legizgalmasabb kérdés, ha úgy tetszik, a legnagyobb kihívás, hogy normális, kiegyensúlyozott, harmonikus családi életet élve hogy tudok a munkámban szenzitív maradni, a szerepeimben kellő érzelmi mélységeket és magasságokat bejárni. Mert ne attól legyek érzékeny és ne attól tudjak szélsőséges lelkiállapotokat megjeleníteni, hogy intenzív éjszakai életet élek, és hajszolom az élvezeteket, miközben a krónikus kimerültség felőrli az idegrendszeremet. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez milyen érzés: fiatalabb koromban, a családalapításom előtt magam is bevetettem magam az élet sűrűjébe, és való igaz, hogy amikor egy átdorbézolt éjszaka után reggel felkel az ember, vagy teszem az, le sem fekszik, akkor rendkívüli módon érzékeny tud lenni. Elfogadom azt is, ha valakit ez az életmód inspirál, tehát senki felett nem török pálcát, de engem ma már sokkal inkább izgat és foglalkoztat az, hogy hogyan tudom megőrizni az érzékenységemet és az alkotókedvemet úgy, hogy közben otthon kiegyensúlyozott családi háttér és szeretetteljes légkör vesz körül.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Karinthy Színház