A revizor

Molnár Áron: „Sosem hittem a szerencsében”

Egy évvel azután, hogy a Vígszínházhoz szerződött, már ő játszotta a legtöbb előadást az évadban. A színpadon töltött estéket (és délelőttöket) illetően azóta is mindig dobogós helyen végez. Hozzáteszem, abszolút megérdemelten. Molnár Áron szorgalmas, kitartó, hatalmas alázattal dolgozik, és nem utolsósorban piszkosul tehetséges. Ráadásul fáradhatatlan. Pedig a próbaidőszak sokat kivesz az emberből. Ám az a tizenötféle darab, amelyben a fiatal színész jelenleg szerepel, minimum ennyit visszaad. Beszélgetésünk közben legalábbis ezt éreztem.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nemrég fejeződött be a Koldusopera próbája, így most szusszanhatsz egyet, de csak néhány szabad órád van, mert este előadásod lesz. Az idei évadban már a harmadik premieredre készülsz, mégsem tűnsz fáradtnak. Sőt, láthatóan tele vagy energiával, és ez általában jellemző rád, nem csak a színpadon. Nehezen tudom elképzelni rólad, hogy fél gőzzel csinálj bármit is.

Fél gőzzel semmit nem érdemes csinálni! (mosolyog) Egyébként is, ha már ezt a hivatást választottam,  semmi nem lehet fontosabb, vagy előbbre való annál, mint hogy a színpadon a maximumot nyújtsam. Másrészt a közönséggel sem tehetem meg, hogy bármikor is félvállról veszem a munkámat, és „dobom” az előadást, hiszen a nézők nagy többsége akkor és ott először látja darabot, és senkit nem érdekel az én aktuális lelkiállapotom, vagy a pillanatnyi hangulatom. Az, hogy aznap jó vagy rossz passzban vagyok, nem befolyásolhatja a teljesítményemet.

A Vajdaságból származol: Újvidéken születtél. Meddig éltél ott?

Négyéves koromig. A mai napig emlékszem a lakótelepre, a lakásunkra, a szerb óvodára, a játszótérre… Két évvel ezelőtt édesanyámmal a szülővárosomban jártunk és elsétáltunk arra a környékre, ahol annak idején laktunk. Furcsa érzés volt visszatérni a házunkhoz. Ráadásul a lépcsőházban összefutottunk az egyik régi szomszéddal: megható találkozás volt huszonegy év után… A mai napig csodálom a szüleimet, amiért ’92-ben rászánták magukat arra a hihetetlenül bátor lépésre: a háború elől jöttek át Magyarországra úgy, hogy sem ismertek itt senkit, hiszen a rokonaink és az ismerőseink az akkori Jugoszláviában maradtak. Ők mégis úgy döntöttek, hogy új életet kezdenek egy másik országban – két kisgyerekkel: a húgom csak pár hónapos volt, amikor áttelepültünk…. Az első években kis túlzással dobozok között éltünk, mert jó néhányszor költöztünk, mígnem lehorgonyoztunk Veszprémben. Mindeközben a szüleim éjt nappallá téve dolgoztak. Édesapám gyógytornász, édesanyám pszichológus, mindketten több nyelven beszélnek, és rendkívül kreatívak. Csodálatos emberek! Mindig bátran szembenéztek a nehézségekkel, kitartottak a legnehezebb élethelyzetekben is, és igyekeztek legyőzni minden akadályt, amit eléjük gördített az élet. Nem lehetek elég hálás nekik mindazért, amit kettőnkért tettek.

Bizonyára tőlük örökölted a kitartásodat, a szorgalmadat, a munkához való hozzáállásodat, a nyitottságodat… Azt olvastam, hogy már négyéves korodban eldöntötted, hogy színész leszel. Ez igaz?

Abszolút! Érdekes módon sosem készültem focistának, sem mozdonyvezetőnek: nem vonzott más foglalkozás, és soha nem inogtam meg ebben a kérdésben. Csak a színészet érdekelt. Pontosabban, ötévesen már rendező is akartam lenni: azt találtam ki, mintegy rendezői koncepcióként, hogy összehívom a legjobb és leghíresebb színészeket, megkérdezem tőlük, hogy mit szeretnének eljátszani, és az általuk elmondottak alapján létrehozok egy előadást. Ez a projekt azóta is várat magára … (nevet)

Az általános iskolában sem hagyott alább a színjátszás iránti vonzalmad ?

Ellenkezőleg! Nyolcadikban egy diákszínjátszó versenyre megcsináltuk a Hamupipőkét, méghozzá angol nyelven, mivel az osztályban haladó szinten tanultuk az angolt. A darabbal kijutottunk egy fesztivál országos döntőjére, amit megnyertünk, én pedig megkaptam a legjobb férfi mellékszereplő díját. Akkor és ott felfigyelt rám egy társaság, akik éppen Észtországba szerveztek egy nemzetközi diákszínjátszó workshopot. Magyarországról tíz fiatalt vittek magukkal, és engem is beválasztottak a csapatba. Odakint megismerkedtem Vidovszky Györggyel, aki akkor készült megrendezni A Pál utcai fiúk című előadást a Bárka Színházban, és aki később jelen volt, amikor felvételiztem a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára. Azóta hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül…

Ha jól sejtem, felvettek a gimibe, és közben bekerültél az előadásba is.

Ráadásul a gimis osztályunkból többen is szerepeltünk a darabban, ami még különlegesebbé tette az egészet. Még el sem kezdtem a gimnáziumot és már próbáltunk a színházban, és az egész közeg hihetetlen erővel hatott rám. Az előadást az Orczy-kertben mutattuk be, ami önmagában hatalmas élmény volt, egy nagy kaland. Ettől kezdve még tudatosabban készültem erre a pályára. Érettségi után elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol együtt kezdtem két gimnáziumi osztálytársammal, Mohai Tomival és Farkas Dénessel, akikkel a mai napig nagyon jó barátok vagyunk.

Két úr szolgája. Fotó: Dömölky Dániel

Két úr szolgája. Fotó: Dömölky Dániel

Milyen emlékeket őrzöl az egyetemi évekről?

Összességében jól éreztem ott magam, ugyanakkor az első két év egy kicsit feszülten telt. Elsőben és másodikban úgy viselkedtem az osztályban, mint egy parancsnok: egyfolytában rendet akartam magunk körül, megpróbáltam rendszert vinni mindenbe, csak a munkára koncentráltam, és túlságosan sokat görcsöltem felesleges dolgokon, mert azt szerettem volna, hogy minden tökéletesen működjön. Bár soha senkinek nem szándékoztam ártani a viselkedésemmel, jó néhányszor azért „kiakasztottam” az osztálytársaimat. Mígnem a második év utáni nyáron a KOMA-val részt vettem egy workshopon Ausztriában, ahol megtapasztaltam, hogy hogyan lehet egy kicsit lazábban hozzáállni a munkához. Amikor harmadikban visszamentem, beláttam, hogy  változtatnom kell az attitűdömön, ezért sokat javult a hangulat, jobb kedvvel dolgoztunk, kíváncsibbak lettünk egymásra. Akkor már én is könnyedebben vettem bizonyos dolgokat, és már egy kis csibészségtől sem riadtam vissza…

Az első – és ez idáig az egyetlen – Gálffi-osztályba jártál a Színművészetin.

Aminek azért is örülök, mert a Tanár úr nagyon jó osztályfőnök volt: az első perctől kezdve úgy kezelt bennünket, mintha a saját a gyerekei volnánk, és ezt most a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Nem véletlen, hogy a háta mögött többen is Apának hívták. Nagyon figyelt ránk, óvott minket, törődött velünk, és mi mindig mindenben számíthattunk rá. Emlékszem, amikor 2007-ben Kossuth-díjat kapott, írtunk neki egy dalt… A mai napig minden év január 1-jén megvendégeli az osztályt: olyankor mindig lencselevest készít és malacot süt. A Tanár úr ugyanis remekül főz! (mosolyog). Ha baj van, ha komoly szakmai kérdések-dilemmák merülnek fel bennem, vagy ha elbizonytalanodom, rendszerint őt hívom, és ő mindig azonnal segít.

Játék a kastélyban

Játék a kastélyban. Fotó: Almási J. Csaba

Annak idején a Játék a kastélyban című darabban láttalak először a Vígszínház színpadán: Ádám, az ifjú zeneszerző szerepében mutatkoztál be az itteni közönségnek. Hogy jött a Víg az életedbe?

Harmadévben Néder Panninak volt egy vizsgája: a Gyilkosság a Maxime utcában című krimikomédiát rendezte az Ódry Színpadon. Abban az évben Panni gyakorlaton volt a Vígben, és Eszenyi Enikő mellett rendezőasszisztenskedett az Augusztus Oklahomában című drámában. Aztán Enikő eljött és megnézte a vizsgaelőadásunkat. Nem sokkal előtte Marton László tanár úr (a Vígszínház főrendezője – a szerk.) tartott nálunk egy három hónapos Ibsen-kurzust, amelynek során nagyon jól dolgoztunk együtt. Tehát Enikő és Marton tanár úr mind a ketten felfigyeltek rám, és így hívtak ide harmadéves koromban.

Molnár Ferenc világhírű anekdotájában többek között Benedek Miklós, Lukács Sándor és Tahi Tóth László partnereként léptél színpadra. Zöldfülű színinövendékként mennyire illetődtél-szeppentél meg a méltán elismert és nagyra becsült kollégák körében?

Lehet, hogy meglep, amit mondok, de egyáltalán nem volt bennem félsz. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott. Örömteli izgalommal vártam az új kihívást, és leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen tapasztalatot szerezhetek, mit tanulhatok, szakmailag mennyit kamatoztathatok az adott helyzetből-feladatból. Ezzel együtt a társulat tagjaival való találkozás meghatározó élmény volt számomra, mert mindenki nagyon nyitottan, segítőkészen fogadott. Az idősebb kollégák is egyenrangú partnerként tekintettek rám, ami egyrészt jólesett, másrészt nagyban megkönnyítette a beilleszkedésemet. A 2009/2010-es évadban itt töltöttem a gyakorlatomat, a Játék a kastélyban után pedig  az Othello következett, ami többek között azért volt roppant izgalmas munka, mert a próbafolyamat során kung fuzni tanultunk. Meg azért is, mert akkor ismertem meg a társulat fiatal tagjait, akikkel hamar megtaláltam a közös hangot.

2010-ben szerződtél a Vígszínházhoz, és azóta ki sem látszol a munkából. Egy évvel később már te kaptad az évadban legtöbbet játszó színésznek járó elismerést, a rá következő két szezonban pedig a második helyen végeztél a „játszási listán”. Ezen mondjuk nem csodálkozom, hiszen az idei februárt például úgy kezdted, hogy 1-jén vasárnap mindjárt három előadásod volt: a délelőtti és a kora délutáni A dzsungel könyve után egy A Mester és Margaritá-val zártad a napot.  

Ami már csak azért is egy kemény menet, mert a „Mesterben” Hontalan Iván szerepe önmagában egy rendkívül nehéz feladat, amire kellőképpen rá kell hangolódnom.

A Mester és Margarita. Fotó: Dömölky Dániel

A Mester és Margarita. Fotó: Dömölky Dániel

Egy-egy ilyen triplázás fizikailag is komolyan igénybe vesz, gondolom én! Hogyan tréningezel rá?

Azokon a napokon, amikor zenés darabot játszom, általában reggel tartunk egy hangképzést a színház énekmesterével, Bagó Gizellával. Ha valami oknál fogva a reggeli „tréning” nem jön össze, akkor egy-két nappal korábban találkozunk, a lényeg, hogy az előadásra edzésben legyen a hangom. A másik amiben nagyon hiszek, az a testmozgás. A sport szeretete nálam családi örökség: édesapám kosárlabdázott, maratonokat futott, és így az én életemben is mindig fontos szerepet játszott a sport.

2013 őszén tagja voltál a Víges váltó csapatnak, akikkel megnyertétek az októberi budapesti maraton fesztivál „Fut a színház” programját. A 22 színházi csapat között ti bizonyultatok a legjobbnak. Azóta is lelkesen és rendszeresen futsz?

Egy ideje abbahagytam a futást, de a testmozgásról nem mondtam le. Három hónappal ezelőtt elkezdtem egy súlyzós edzést, amit aztán azért kellett feladnom, mert túlságosan gyorsan nőttek tőle az izmaim, ami egyik-másik szerepemnél nem igazán jött jól. Végül egy személyi edző összeállított nekem egy saját testsúlyos edzést, most ezt csinálom hetente háromszor, és bevallom, kibírhatatlanul nehéz! (nevet) Elképesztően csalódottan megyek haza minden edzés után, mert még soha nem tudtam teljesíteni az előírt számokat. De elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban!

Pár évvel ezelőtt Varju Kálmán egy beszélgetésünkkor örömmel újságolta, hogy éppen  raplemezt készít – veled. De azóta sem hallottam az albumotokról.

Valóban terveztünk egy közös lemezt, de végül dugába dőlt a tervünk. Kálmánnal az Othello próbaidőszakában barátkoztunk össze. Emlékszem, fent az öltözőben egy óriási hangfallal hallgattuk a rapzenét, mert kiderült, hogy mindketten imádjuk. Később a Rómeó és Júlia kapcsán felvetődött bennünk: milyen érdekes lenne, ha az alaptörténetre felfűznénk egy lemezt, és a darab dramaturgiáját követve írnánk egy-egy dalt a drámát átszövő viszonyokról, élethelyzetekről. El is kezdtünk dolgozni rajta: Kálmán marha jó zenei alapokat írt, én pedig írtam rá a szövegeket. Az első számot fel is vettük egy stúdióban, csak az volt a baj, hogy túl sokáig nyüstöltük a dalt, rengeteget szöszmötöltünk vele: sosem voltunk elégedettek, mert mind a ketten maximalisták vagyunk. Végül idő hiányában az a projekt sajnos abbamaradt. Ezzel együtt a mai napig szeretem a rapet, mert a jófajta, intelligens változatát nagyon jó műfajnak tartom. A szövegírás továbbra is érdekel, úgyhogy jó lenne folytatni valamikor ezt a vonalat.

Játszol valamilyen hangszeren?

Gitároztam nyolc évig, most éppen dobolni tanulok, amire már gyerekkorom óta vágytam, mert imádom a dobot: annyira klassz hangszer! Lenyűgöző az egész szerkezet, és fantasztikus érzés megszólaltatni.

Apropó, gyerekkori álmok! Mi a helyzet a rendezéssel?

Jogos a kérdés (nevet)! A rendezés egyelőre várat magára. Továbbra is nagy kedvet érzek hozzá, tehát az affinitásom megvan, de pillanatnyilag még nem állok készen rá. A rendezés rendkívül komoly és összetett munka, ráadásul az elmúlt évadokban zsinórban nagyszerű rendezőkkel dolgoztam: Gothár Péterrel, Szász Jánossal, Bodó Viktorral, vagy a cseh Michal Dočekallal, a prágai Nemzeti Színház igazgatójával, akik egytől egyig különleges emberek. Elképesztő, hogy mennyi mindent tudnak erről a szakmáról! Ezért is érzem úgy, hogy a rendezéshez még érnem kell. Szeretnék minél több dolgot megtanulni, és folyamatosan fejlődni, mert egyfolytában érzem a késztetést, hogy valami olyat mutassak a nézőnek, amit még nem látott tőlem. A fejlődéshez viszont idő és sok-sok tréning szükséges. Nem sürgetek semmit. Az elmúlt öt évem gazdagon telt: amióta ideszerződtem, majdnem ezer előadást játszottam, és rengeteg sikerélményben volt részem. Öt év elteltével is nehezen tudom szavakba önteni, milyen felemelő érzés ott állni a Vígszínház nagyszínpadán, és ezerkétszáz emberrel megosztani egy érzést, egy gondolatot, egy sorsot…

Az álomkommandó.Fotó: Gál Bereniké

Az álomkommandó.Fotó: Gál Bereniké

Huszonhét évesen elmondhatod magadról, valóra vált a gyermekkori álmod! Igazán szerencsés fickó vagy!

Érdekes szó ez a „szerencse”: számomra olyan fura, megfoghatatlan. Az igazat megvallva én sosem hittem a szerencsében, mindig azt gondoltam, hogy ha valami jó dolog történik velem, az azért van, mert megérdemeltem, ha pedig valami rosszul alakul, akkor annak is megvan az oka. Sosem vártam, hogy a sült galamb a számba  repüljön, mint ahogy arra sem apelláltam soha, hogy hátha majd szerencsém lesz. Mindig mindenért keményen megdolgoztam.

Az odaadó munka meghozta a gyümölcsét. 2013-ban Junior Prima-díjas lettél, és még ugyanabban a szezonban a 14. Pécsi Országos Színházi Találkozón te kaptad a Legjobb 30 év alatti színésznek járó díjat. Ha valamelyik, a tavalyi a te évadod volt!

Mind a kettő nagyon komoly szakmai elismerés, és fontos visszaigazolás arról, hogy jó úton haladok. Egyetemista koromban borzasztóan irigyeltem azokat a fiatal kollégákat, akik megkapták a 30 év alattiak díját: azt kívántam, hogy bárcsak egyszer az én nevem is ott szerepelne majd a listán. Van aki azt állítja, hogy neki egyáltalán nem fontosak a díjak, szerintem, illetve számomra pedig fontosak, mert igenis kellenek a visszajelzések. A lényeg az, hogy bármilyen díjat kapsz, továbbra is két lábbal állj a földön, és ne hidd azt, hogy az elismeréstől több leszel. Attól leszel több, ha ugyanolyan hittel, szorgalommal és alázattal dolgozol tovább.

A POSZT-on Az álomkommandóban nyújtott alakításodat jutalmazták. Szó, ami szó, remekelsz Sütő András drámájában.

Jó érzés, hogy ezt mondod, már csak azért is, mert rengeteg munkám volt benne. Az álomkommandó egy rendkívül kemény, színészt próbáló előadás, lelkileg rendesen megtépázza az embert, mégis nagyon szeretem játszani. Ezért is örültem a díjnak. Emlékszem, a POSZT után nyaralni készültünk a kedvesemmel, úgyhogy azok a napok eleve jó hangulatban teltek. Hihetetlenül boldogan vettem át a díjat, az átadó ünnepség után pedig lementünk az Adriai-tengerhez… Az egész olyan volt, mint egy álom! Azt hiszem, mostanra megtanultam megélni a pillanatokat.

Szűcs Anikó

Címlapi kép: A revizor. Fotó: Dömölky Dániel