bbw_cimlap

„Nem félünk a farkastól”

 A QuentinTarantino által nemes egyszerűséggel a 2013-as év legjobb filmjének titulált Csúnya,gonosz bácsik (Big Bad Wolves, 2013) május 8-ától lesz látható a hazai mozikban, nekünk azonban megadatott a szerencse, hogy előbb megtekinthessük. És azt kell, hogy mondjuk, Tarantinonak igaza van, még ha nem is A legjobb film ez az izraeli produkció, mindenképpen helye van a legjobbak között.

 Képzeljünk el egy iszonyatosan jó tempóban felépített, tökéletesen elhelyezett helyzetkomikumokkal játszó, pörgős és izgalmas thrillert, amely már-már zavaróan jól egyensúlyoz az erőszak és a humor között, mindig megtörve az egyiket a másikkal. Persze ettől még nem kell komolytalannak hinni a filmet, mert koránt sem az. Bár ha a bevezetést és a befejezést levágjuk, valóban egy fekete komédiába hajló másfél órát kapunk, azokkal együtt viszont egy megrázó és elgondolkodtató történet bontakozik ki.

 A film címe szintén nagyon találó, akár az egész történetet el lehetne ezzel a jelzős szerkezettel mesélni: csúnya, gonosz bácsik. És hogy kik lennének ezek: egy feltételezett! pedofil gyilkos, egyik áldozatának édesapja, illetve nagypapája és egy a szabályokat nem igazán betartó rendőr. A felállás pedig egy önbíráskodó apa, egy önbíráskodó nagyapa, egy önbíráskodó rendőr és egy férfi, akit fogva tartanak, és akiről a néző az utolsó képkockákig nem tudhatja biztosra, hogy valóban bűnös-e. Ez utóbbival egyébként megint csak nagyon finoman és jól játszik a film. Az azonosulási kérdést elég egyszerűen el lehet dönteni, senkivel sem lehet/szabad azonosulni, és ezt a színészi játék éri el leginkább. Az apa figurája egy teljesen őrült ember, aki egyetlen pillanatra sem mutatja meg az érzékeny, gyászoló, kétségbeesett apát, aki éppen elveszítette tíz éves kislányát. Mindez enyhébben igaz a nagyapára is. A rendőr hivatásával teljesen szembe menve megrögzötten üldözi a férfit, akiről még csak nem is tudhatja teljes bizonyossággal, hogy valóban ő-e az elkövető. A férfi pedig olyan hihetetlen kimértséggel védi magát az ellene felhozott vádakkal szemben, hogy az ember tényleg a körmét rágja a mozi sorokban ülve, azon emésztve magát, vajon tényleg ő ölte-e meg a szegény kislányt, kiérdemelve ezzel a rá váró kínokat. A négy „nagy farkas”valahol nem is különbözik egymástól annyira, sőt a mű során többször is párhuzamba kerülnek egymással nyomatékosítva, hogy egyik sem sokkal jobb a másiknál.

Az idejét se tudjuk, mikor láttunk utoljára ennyire hatásos bevezető képsorokat, mikor izgultunk utoljára ennyire egy copfos szőke lányka életéért, sajnos hiába. Ehhez a jelenethez, és az egész film zsenialitásához nagyban hozzájáruló zene már az első perctől kezdve bevonzza a nézőt a sajátos világába. A produkciót jegyző két rendező (Aharon Keshales és Navot Papushado) felkérésére egy izraeli zeneszerző (Frank Ilfman) szerezte a műben elhangzó összes zeneszámot, melyek előadásában pedig a Londoni Szimfonikus Zenekar működött közre. Az eredmény pedig magáért beszél, mind az előbb említett bevezetés, mind az egész film folyamán. A zene a hangulatfestés mellett sokszor a humor forrása is.

 A kezdeti komoly hangvételt azonban nagyon gyorsan felváltja egy groteszk és abszurd elemekkel teleszőtt jelenetsor, amelyben alapnak számít, ha egy üldözés közben az üldözött beragad egy kamion és egy falszakasz közé. Ilyen és hasonló humorral operáló helyzetek övezik végig az egész filmet, melyek tökéletes egyensúlyban vannak az erőszakos jelenetekkel. Képzeljük el, hogy pénzfeldobással dönt két ember arról, melyikük kezdje a kínzást, az érme azonban elgurul és elkezdik keresni. A lényeg az, hogy amikor már lelkileg mind a szereplők, mind mi, nézők rákészültünk, hogy nagyobb lélegzetet vegyünk, vagy akár, hogy becsukjuk a szemünket, mindig történik valami komikus, ami feloldja a meglévő feszültséget. Ez a beállítottság azonban a film befejezésére eltűnik, és marad a kopár valóság, egy olyan végkifejlet, amin az utolsó dolog, amit tennénk a nevetés.

Természetesen a téma mélysége miatt sem lehetett volna felhőtlen fekete komédiát készíteni, és a nyitó és záró jelenet csak még hitelesebbé és emberibbé teszi a történetet. Egy történetet, melyben a férfiak kortól, munkától és megélt múlttól függetlenül megőrülnek és istent játszanak, teszik ezt azonban egy tökéletes hangulatú, képi és hangi világú filmben, igen szórakoztatóan. Aki tehát nem fél a farkastól, annak május 8-ától a moziban a helye!

Kajdi Júlia