Ó, Marieke, Marieke

/Danszki Fruzsina írása/

Művészmozik. Mindig elmélyültté teszik az embert, mintha filmes szentélybe lépne be, ahol féltve őrzött kincsként lebeg az összes lejátszott film szelleme. Az eheti premierfilm Sophie Schouekns belga rendező/forgatókönyvíró Marieke, Marieke c. alkotása, amely ugyan 2010-ben már bemutattatott a nagyérdeműnek, csak éppen nem itthon. Körülbelül tízen ültünk a teremben, átlagos csütörtök délután, de ez a film többet tett ezért a majd tucatnyi emberért, mint egy hollywoodi kasszasiker több millió szombatesti mozizóért. Persze ez evidens, a művészfilm mégis csak művészfilm.

Na, de térjünk is a filmre. Az alapkoncepció nem túl bonyolult: anya-lánya történet, apa tizenkét éve halott, egy apai barát, Jacoby visszatérése pedig felborzolja a kedélyeket. És le is gördülhetne a függöny, de mivel nem egy sztori-központú filmről van szó, másodperces vágásokkal és mély egymás szemébe nézéssekkel, érdemes több időt szánnunk rá.

Ugyanis a gyász, ami az apa halálát követhette volna elmaradt, Marieke anyja ügyesen elnyomta azt. Persze ezzel önmaga összeroppanását kerülte el, saját bűntudatát palástolta, de nehéz nem haragudni rá és megérteni évődéseit húsz éves fejjel. Marieke így, egy el-nem-gyászolt apával a háta mögött cseperedett fel, s új apákat választva próbált boldogulni fiatal-felnőttként. Nagyapa korú férfiakba szeretett bele mohó rajongással: átélve szívta be ősz hajuk illatát, simította ráncos testük minden apró hibáját. Groteszk látványt nyújtott a gyönyörű lány és az idős férfiak közti intimitás, mégsem tűntek a szó szoros értelemben betegnek ezek a viszonyok, inkább csak borzasztóan szomorúnak. Jacoby, az apai barát megjelenése fordulópontot hozott. Anyja hihetetlen ijedtséggel a mélyben és ennél is nagyobb haraggal a felszínen viszonyult ezután lányához. Jacoby, aki felfedezte a helyzet súlyosságát megpróbálta Marieke-t a múltja, s ezzel gyásza felé tolni. Elvitte őt régi házukhoz, melyben még apa, anya, kislány együtt éltek, s nem is kellett több: a lány emlékezni kezdett.

Boldog gyerek, szomorú apa, öngyilkos apa, szomorú gyermek: ezek a képek tolultak fejébe végigjárva a szobákat. Mindeközben Joseph vette fel az apa szerepét, s Marieke szép lassan belé szeretett. Kapcsolatukon jól látszott mennyire vékony az a hajszál, amely a szülő-gyermek szeretet elválasztja a szerelemtől, s egy összezavarodott fiatal számára milyen nehéz lehet megkülönböztetni a kettőt. Joseph felforgatott mindent, Mariekéből feltörtek a tizenkét éve gyülemlő feszültségek, s végül már fizikailag is csak a véget látta maga előtt egyetlen lehetőségként.

Erős motívumok, nagyszerű zenei szerkesztés és balladai homály fokozza a dráma kibontakozását. Marieke apja halálának körülményei ugyanis kétségeket ébresztő ködbe burkolóznak egészen a film végéig. Anyja titkolózása és ijedtsége Jacoby megjelenésekor eltitkolt múltbéli eseményeket jeleznek, melyek sejtetése és ismerete nem tűnik fontosnak a mű megértése szempontjából, kommersz elemként jelenik meg, s valamennyire elvonja a néző figyelmét a gyászoló lány sorsáról. Szimbólumként jelennek meg a csokoládék. Jacobyra is tekinthetünk egyfajta szimbólumként, aki az erkölcsök őre volt előbb Marieke számára, majd Édesanyjának, akinek a film utolsó mondata is szólt: „Egyedül te tudod őt visszahozni.” S végül a víz, amely anyját képviselte, melyben sokáig csak tehetetlenül fulladozott, s amelyben végül feloldódott.

Végül a Jeff Mercelis által alkotott filmzenét emelném piedesztálra, szubjektív állásfoglalásként bombázza tudatalattinkat, majd egy „pszichotikus” hatást keltő csönddel felborzolja a gondolataink addig szépen csordogáló folyamát. S az utolsó jelenet közben felcsendülő „Ay, Marieke, Marieke” kezdetű dal, végleg feloldja bennünk a mű közben keletkezett összes szorongást.

Az álomszerű film megtette hatását: hazafelé nem gondolataim, hanem érzéseim kavarogtak. Marieke világa mindnyájunknak tartogat egy kis befelé-fordulást.

Danszki Fruzsina

A filmért köszönet az Anjou Lafayette-nek!