Az órák (The Hours)

“Always the years between us, always the years. Always the love. Always the hours.”

Ami nekem, személy szerint eszembe jut erről a két szóról, bárhol, bármikor hallom: egy zseniális művészfilm, a Cunningham által írt kiváló, Pulitzer-díjas regény filmes adaptációja. Egy klasszikus alkotás, ami magával ragad, felkavar, mi több elgondolkodtat. Igazi értelmi felüdülés, a hollywoodi csöpögős filmek világa helyett. Aki egyszer látta, sohasem felejti el.

A film összetett szálak alapján készült. Nálunk sajnos elég szűk réteg ismeri a fantasztikus írónőt, Virgina Woolfot, aki 1925-ben megírta a Mrs. Dalloway című regényét. A könyv egy nő egy napját kíséri végig, ami igazából az egész sivár, sekélyes élete. A regény ihlette Michael Cunninghamet, aki 1998-ban megírta regényét Az órák címmel, ami három nő egy-egy napját dolgozza fel. Az időben első nő pedig nem más, mint maga Virginia Woolf. A filmet David Hare forgatókönyve alapján Stephen Daldry rendezte. Philip Glass zenéje pedig végképp katarzis élményét nyújthatja a nézőnek, ha az eddigi felsorolás nem lett volna elég.

A történet nem túl bonyolult, a három párhuzamosan futó szálról elég hamar kiderül, hogy igazából nagyon is összekapcsolódnak, mi több, egy folyamatot alkotnak. Sokak szerint semmi különös nincs a filmben, ám mégis mindenkit megragad valamiért. Hogy miért is, mi lehet az alkotás titka?

Talán már a legelső jelenet is önmagáért beszél, gondolatfolyamot indít el az emberben. Virginia Woolf megírja férjének a búcsúlevelet, majd öngyilkos lesz, belegyalogol a folyóba a lábara kötött kövekkel. Megrettentően szép, drámai kezdés. Majd megismerjük a három nőt, akiket évtizedek és távolságok választanak el egymástól. Ám valami miatt mégis rettenetesen hasonlít az életük, és közelebb állnak egymáshoz, mint bárki gondolná. Ezt egyetlen napjuk tökéletesen tükrözi.

Az első szál az 1920-as évek elején játszódik. Virginia Woolf írónő úgy kel fel reggel, hogy tudja következő regényének első mondatát: “Mrs. Dalloway úgy döntött, maga veszi meg a virágokat.” (mint sok más ez is visszatérő motívuma lesz a filmnek). Virginia Woolfot Nicole Kidman alakítja, fantasztikusan tükrözi az öngyilkosságra hajlamos, depressziós, ám de hihetetlenül értelmes, tehetséges írónőt az 1920-as években, aki nagy problémákkal küszködik (részben a társadalmi normák miatt is, részben amiatt, hogy a könyvében él és egy idő után nem tud kitörni).

A második szál az 1950-es évek eleji Los Angelesbe nyújt betekintést – az ideális 50-es évek családcentrikus, nagyházas, autós amerikai álboldogságába. Laura Brown (Julianne Moore), a terhes háziasszony férjének éppen aznap van a születésnapja és tortát szeretene (vagyis inkább kellene) készítenie neki. De ő nem akar… Inkább a Mrs. Dallowayt olvasná… Egy kívülről tökéletesnek látszó házasság, amiben a nő elveszettnek érzi magát, ami még rosszabb, egyszerűen fullasztónak találja. Kitűnő példája lehet ennek, hogy a torta csak második nekifutásra készül el. Laurának már van egy gyereke, Richard, egy szeretetre méltó kisfiú, akit Laura szintén inkább tehernek érez. Ráadásul ott van a barátnője, akiben Laura azt az életet látja, amit ő is élni szeretne. Az ő fejében is természetesen megfordul az öngyilkosság gondolata, kisfiát ott is hagyja az egyik ismerősénél, de a végső pillanatban meggondolja magát. Vajon milyen hatással van egy okos, értelmes, fogékony kisfiúra édesanyja depressziója, kiteljesedetlen élete és az, hogy egy ilyen légkörbe nő fel?

A harmadik szálban rögtön erre is megérkezik a válasz… Manhattenben, napjainkban megismerjük a szerkesztőnőt, Clarissa Vaughant, aki úgy dönt, maga veszi meg a virágokat (!), az 50-es éveiben járó AIDS-es íróbarátjának, Richardnak (igen, aki nem más mint Laura Brown fia), akinek partit rendez. A történet ebben a szálban teljesedik ki. Mint megtudjuk, a ma leszbikus Clarissa (Meryl Streep) és szintén meleg barátja, Richard (Ed Harris) egykor még egy párt alkottak.

A három szálat rengeteg dolog kapcsolja össze. Mindhárom szál fő gondolata az elveszettségben, a kiteljesedett élet meg nem találásában, a halál, az öngyilkosság gondolatában rejlik (a karakterek erősségétől, vagy talán elkeseredettségétől is függ, hogy képesek-e véghez vinni). A legfontosabb összekötő kapocs azonban nem más, mint a Virginia Woolf által írt regény, ami sok nőt az élete átértékelésére késztet. A regény kezdőmondata – a másik legfontosabb, hiszen a harmadik szálban kerül sor az öngyilkosságra, még ha Richard követi is el – is szintén visszatér. Richard Clarissát Mrs. Dallowaynak becézi. Szintén elgondolkodtató a filmben a homoszexualitás megjelenése, mind a három szálban  szerepel a főszereplő nők nők iránti vonzalma. Richard ugyan úgy hangokat hall, mint Virginia, mind a ketten írnak, kiváló művészek, akikben ott az öngyilkosságra való hajlam, mert nem elég erősek elviselni a szenvedéseket.

A férfi szereplők ellenére, a fő vonulat, a film főszereplői a nők. Virginia Woolf, aki még a régi, egyszerű életet éli, a természethez közel, de mégis ez az a közeg, amit nem tud elviselni, ahonnan szeretne kitörni, végül az öngyilkosságot választja. Laura aki az 50-es évek tökéletes amerikai családjában él: nagy ház, nagy kert, nagy autó, tökéletes férj és okos gyermek… Mi más kellene még? De ő mégis valami másra vágyik, a tökéletesen rendezettnek látszó élet helyett… És persze Clarissa, aki már a maga korában elismert, sikeres, boldognak látszó, ám szintén a labilitás határán áll, mutatja ezt a környezete is. Lázadnak a társadalom ellen.

Tehát miről is szól valójában ez a film? Igazából már az elején elárultam:“Always the years between us, always the years. Always the love. Always the hours.” A film arra késztet, hogy átértékeljük a mindennapjainkat, életünket. Méghozzá azoknak a nőknek a segítségével, akik keresik a helyüket az életben és próbálják megtalálni a szabadságot, a boldogságot és az önállóságot. Életük egyetlen napja messze túlmutat a hétköznapokon.

Czencz Vivien