Örkény István: Rózsakiállítás

Bizonyára hírből elég sokan ismerik ezt a fantasztikus művet, de meglehet, hogy nem olvasták még elegen. Remélem sikerül meghoznom hozzá a kedvüket. Először is egy rövid kisregényről van szó, ami egy hosszabb BKV utazás során kiolvasható. Másodszor értékeljék azt, hogy Örkény István 1977-ben írta ezt a művet – mellesleg egyszer vitték színpadra 1991. december 21-én a Pesti Színházban, Horvai István rendezésében.

Őszinte leszek… egy kemény olvasmányról van szó. Valamiről, ami kiragad a valóságból és magával repít abba a nem is olyan régi szocializmus korba. Nem csupán magáról a történetről gondolom, hogy nem evilági, hanem az egésznek a hangulatáról, hiszen számolni kell az író fergeteges groteszk humorával, mint minden más írásában.

Lássuk miről is szól ez a kis könyv. Az egész egy Wittgenstein idézettel kezdődik: „a halál nem az élet eseménye; a halált megélni nem lehet”. Elgondolkodtató. Ezután az ember egy tömör filozófiai elmélkedésre számítana, mégis teljesen mást kap. A mű főszereplője Korom Áron, egy fiatal rendezőasszisztens, aki a szocializmus idején engedélyt kap arra, hogy a saját filmötletét megrendezze. Azzal viszont nem számoltak, hogy a rendező maga az élet lesz.

Mára az, hogy akár a televízióban, akár az interneten keresztül belelátunk mások életébe, teljesen normálisnak tűnik. Erre mondhatjuk, hogy szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre. Így kaphatunk tanácsot a házi praktikákról, a gyereknevelésről, a divatról nem is beszélve. A másik oldalt a valóságshow-k képviselik, a maguk nem túl pozitív mivoltával, de a nép akaratába nincs beleszólásom.

Ha egy valóságshow lehet irodalmi szintű, akkor ez az. A maga 118 oldalával ez a könyv in medias res módon beszippant a saját világába és a végén csak állunk és újraértelmezünk mindent, amit a halálról gondoltunk. A regényben 3 olyan ember történetét ismerhetjük meg, akik a film elkészítését már nem érték meg. Az utolsó napjaikat arra szánták, hogy a beteg ágyukból egészen a koporsóig megmutathassák, hogy ők az igazi hősök. Tudják, hogy hamarosan itt lesz az idejük, mégsem félnek megmutatni a világnak, hogy a halál nem a vég és nem kell görcsösen rettegnünk tőle. Hiszen csak egy új ajtót nyit ki számunkra. Az utolsó mondatig egy megjátszást sem tapasztalunk, hanem csak a puszta emberi létet, ami törékeny és igenis igényli a segítséget és a szeretet az illető végső napjaiban.

Emlékszem ezt a könyvet 13 évesen olvastam először, és a Nagymamám adta nekem. Már akkor is fura volt, hogy egy könyv mióta kerül ilyen kevés pénzbe, úgyhogy utánanézve, ma körülbelül 500 Forintért beszerezhető… ami megint csak hihetetlen. Akkora élményt ad az írás, hogy megfizethetetlennek érzem. Számomra egy elég erőteljes Kis herceg effektussal rendelkezik: évről évre újra kell olvasnom, mert ahogy idősebb leszek és többet tudok a világról, úgy látok a részletek mögé mindkét műben.

Zárásul Örkény István saját vallomásával fejezném be:

„Ma már mindannyian tudjuk – ha a magunk ámítására le nem tagadjuk –, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idéztük az eltávozottak „utolsó szavait”, hisz akkor már nem lehet, mert nem is érdemes hazudni. A halál közelsége – ezt hisszük és valljuk évezredek óta – kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól és fölment minden manipuláció alól. Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika;utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk. Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik; erről a másról szól e kisregény”

Ajánlom mindenkinek!

Szamos Blanka