01_MHT_Gala_RedCarpet_OsvartAndrea

Osvárt Andrea: „Itthon érzem igazán otthon magam”

Az elmúlt tíz évben külföldön élt és dolgozott, mi több, valóra váltotta az álmát a tengerentúlon. Ha valaki, Osvárt Andrea igazán sikeres nemzetközi filmes karriert mondhat a magáénak, tavaly mégis úgy döntött, hogy végleg hazaköltözik. Sikerekről és mélypontokról, a sztárság visszásságairól, barátságokról és mérföldkövekről is beszélgettem a világot járt színésznővel, aki a változatosság kedvéért éppen az itthoni filmpremierjére készül. A mozi szerelmeseinek pedig csak Valentin-napig kell találgatniuk, hogy kik és miért akarják Megdönteni Hajnal Tímeát.

Egyike vagy azoknak, akik régóta tudják a választ a fenti kérdésre, hiszen te játszod az új magyar romantikus vígjáték főszerepét. Mi tetszett meg ebben a történetben?

Már első olvasásra roppant viccesnek találtam a forgatókönyvet. Egy nagyszerűen megírt, igazán minőségi munkát tartottam a kezemben. A poénok nagyon a helyükön vannak, ütősek és hihetetlenül eredetiek, a sztori tele van váratlan, cseppet sem kiszámítható fordulatokkal. Tetszett, hogy nem egy sablonos vígjátékról van szó.

MHT_jelenetfoto (20)Hogy érezted magad a forgatáson?

Nagyszerű stábbal dolgozhattam, ami önmagában fél siker. A forgatása remek hangulatban telt, rengeteget nevettünk. Úgy érzem, hogy jó és értékes emberi kapcsolatot alakítottam ki a kollégáimmal.

A filmben egy világhírű fotómodellt játszol, aki a 15. érettségi találkozójára tér haza. A sors úgy hozta, hogy neked is tavaly nyárra esett a 15 éves érettségi találkozód. Hogy fogadtak a volt osztálytársaid?

Aki engem még azokból az időkből ismer, annak én mindig a „régi” Osvárt Andi maradok. Az egykori diáktársaim ma is hétköznapi emberként néznek rám, és ami a legjobban esik, érdek nélkül beszélgetnek velem…

Az utóbbi években kötött ismeretségeidnél nyilván benne volt/van a pakliban, hogy az újdonsült ismerősök nem nagyon tudtak, tudnak elvonatkoztatni attól, hogy ismert színésznő vagy.

Nagyjából tényleg ez a helyzet, és ez elég zavaró. Elég nehéz így élni, hogy nem tudok úgy bemenni egy boltba vásárolni, vagy egy konditerembe edzeni, hogy ne találkoznék nehezen megfejthető pillantásokkal, amikor nem tudom eldönteni, miért néznek rám olyan furcsán. Az sem kellemes érzés, amikor látom, hogy megismernek, aztán hallom, amint összesúgnak a hátad mögött, és/vagy véleményt alkotnak egy benyomás alapján… Az ismertségnek ezt a részét kevésbé viselem jól.

Az elmúlt tíz évben kötöttél új barátságot? Bár nem tudom, hogy szakmabeliekkel, kiváltképp Hollywoodban lehet egyáltalán mély barátságot kötni…

Nagyon nehéz, de nem is azért, mert az emberekkel van baj, hanem a filmes szakmával van a baj. Olyan szempontból, hogy a filmes élet egy gyökértelen élet: egyik forgatásról a másikra mész, egyik országból a másikba utazol, soha nem tudod, hogy legközelebb hol és kikkel fogsz forgatni, és nem hibáztathatsz senkit, még magadat sem azért, hogy egy idő után nem tudod mindenkivel úgy tartani a kapcsolatot, ahogy szeretnéd, és ezért egy idő után már „önvédelemből” nem akarod elmélyíteni a kapcsolatokat, hiszen tudod, hogy csak időszakos kötelékekről lehet szó. Úgyhogy persze, vannak jó haverok, meg emberek, akiket szeretek és akikkel hébe-hóba e-mailt váltok, vagy megpróbálunk találkozni, hogy ha éppen egy városban vagyunk, de ezek nem napi szintű kapcsolatok, barátságok.MHT_jelenetfoto (40)

2003-ban a bölcsészdiplomáddal, a kiváló olasz nyelvtudásoddal és jó adag elszántsággal a tarsolyodban vágtál neki Olaszországnak. Ha most visszapörgethetnéd az idő kerekét és elölről kezdhetnél mindent, akkor sok mindent másképp csinálnál, vagy minden úgy volt jó, ahogy történt, mert ezt az utat kellett bejárnod ahhoz, hogy most ott tarts, ahol?

Az egyetlenegy dolog, amin elgondolkoznék az az, hogy olaszul tanuljak-e, ha újrakezdhetném, mert ha egy másik országba megyek, mondjuk Franciaországba, vagy akár Németországba  színésznőként, akkor lehet, hogy egy sokkal erősebb piaccal találkozom, amit sokkal jobban számon tartanak, nyilvántartanak, és komolyabban vesznek a világban, mint az olasz filmipart. Azért a francia vagy a német filmkészítők sokkal komolyabb és jobb minőségű alkotásokat tesznek le az asztalra folyamatosan, mint az olaszok, úgyhogy ezen mindenképpen elgondolkodnék. De ugyanakkor lehet, hogy az említett két országban nem lett volna akkora szerencsém, mint az olaszoknál, akik imádják a külföldi szép nőket, és hát valljuk be, hogy én így indultam el egy televíziós karrierrel…

Több mint tíz évig éltél külföldön, és ez idő alatt számos nemzetközi filmben szerepeltél, világhírű kollégákkal forgattál, ami így szuperul hangzik, de nyilván a te pályádon is akadtak hullámvölgyek, küzdelmesebb időszakok. Emlékszel olyan igazán fájdalmas mélypontra az eddigi karrieredben, amikor annyira elkeseredtél, hogy azt is  megbántad, hogy a nyakadba vetted a világot?

Nyilván volt ilyen, nem is egyszer, de a kudarcokról nem szeretek beszélni – ki szeret?! A balsikereimet soha nem tettem publikussá, ezekkel valahogy mindig egyedül kellett megküzdenem, mint minden embernek, illetve igyekszem nem terhelni a környezetemet a problémáimmal. Úgyhogy most nem kezdenék bele a nagy csalódásokba, már csak azért sem, mert igazából az emberek azért olvassák ezt az interjút, mert inspirációt szeretnének belőle kapni, és egy picit átélni velem együtt a sikereket, osztozni velem az elismerésekben, és nem azt akarják olvasni,hogy én életemben is adódnak szerencsétlen, boldogtalan vagy éppen sikertelen időszakok, éppúgy mint az övékben.MHT_jelenetfoto (34)

Érezted-e valamikor is azt, hogy túl nagy árat kell fizetned az ismertségért, a sikerért? 

A mi pályánkra különösen jellemző a hullámzás és a kiszámíthatatlanság: egy-egy sikeres időszak után jönnek a hullámvölgyek, amiket túl kell élni. Nagyon nehéz megbirkózni a magánnyal: azzal, hogy az ember egyedül van, csak magára számíthat, mindig egyedül utazik, tehát nincs arra lehetőség, hogy a családomat, a barátaimat magammal vigyem egy-egy forgatásra, és ezt nem mindenki bírja hosszú távon. Tény és való, ehhez kötélidegzet szükségeltetik.

Melyek voltak a színészi pályád eddigi legfontosabb állomásai, szakmai sikerei?

Igazából a Kémjátszmával kellene kezdenem, amire a film rendezője Tony Scott választott ki itt Magyarországon. Ez adta a legnagyobb lökést ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez tényleg lehetséges, és nem kell színművészeti egyetemet végezni ahhoz, hogy az ember hollywoodi filmekben szerepeljen: „csak” be kell kerülni az adatbázisokba, és jónak kell lenni… Aztán  jöttek az olaszországi munkák: ott a legnagyobb kiugrás a 2008-as San Remo-i Dalfesztivál volt, amelyen műsorvezetőként közreműködtem. Az a lehetőség hatalmas ismertséget és népszerűséget hozott nekem. Aztán 2012-ben a Velencei Filmfesztiválon mutatták be a Maternity Blues című filmet, amelyben egy gyermekét meggyilkoló anyát játszom. Ezért az alakításomért az Olasz Arany Glóbuszon „Európai Arany Glóbusz” díjat kaptam, illetve egy Ezüst Szalag díjjal is elismerték a munkámat. Az a film mindenképpen egy fontos mérföldkő volt a pályámon.

MHT_jelenetfoto (12)Végül is mi nem tetszett, illetve mit elégeltél meg Olaszországban?

Az olaszok mentalitása és életstílusa hosszú távon elég megterhelő. Tehát turistaként vagy látogatóba menni Olaszországba nagyon jó, az olaszok életszemlélete tényleg pozitív, de nem könnyű velük dolgozni, és én ugye mást sem csináltam, mint ott éltem és velük dolgoztam, A mai napig nem tudtam megszokni a linkséget, a hangoskodást, a megbízhatatlanságot, a szervezetlenséget, úgyhogy a közös munka rendkívül sok felesleges energiámat elvette.

Időközben szerencsét próbáltál a tengerentúlon is, de ezek szerint „az álomgyár” sem váltotta be a hozzá fűzött reményeidet. Miért intettél búcsút az Angyalok városának?

Los Angeles annyira a távolinak tűnik minden szempontból: kezdve a tökéletesen működő Hollywood-i gépezettől, amelybe egyetlen porszem sem kerül. Sehol egy hiba, minden túl szép…  Két év után bizonyossá vált számomra, hogy ott sem érzem azt, hogy otthon lennék.

Ezért is döntöttél úgy, hogy végleg hazatérsz?

Majdnem tíz évembe telt, hogy elérjem azt, amire vágytam, és most, hogy valóra vált az álmom, eljutottam Hollywoodba, új célokat tűztem, tűzök ki magam elé. Itthon nyilván nem tudnék megélni csak filmszínészként, úgyhogy pillanatnyilag több lábon állok. Elindítottam egy saját vállalkozást, egy filmprodukciós céget, és kamerabérléssel is foglalkozunk. Tehát mindenképpen filmes területen képzelem el a jövőmet.

Hogy állsz most a végleges hazaköltözéssel?

Nyilván ez egy hosszabb folyamat lesz, mert azért még mindig kint dolgozom, és oda kötnek a munkák, de igyekszem minél több időt Magyarországon tölteni. Ma már biztosan tudom, hogy itthon érzem igazán otthon magam.

Szűcs Anikó

Fotók: Intercom