János vitéz 2

Pál Attila: „Számomra a közönség szeretete a legnagyobb kitüntetés”

Pál Attila annak idején, kezdő színészként még úgy tervezte, hogy egy-két évet eltölt a kecskeméti társulatban, aztán mindenképpen visszatér Budapestre. Ehhez képest idén szeptemberben már a harminckettedik szezonját kezdi a hírös város népszerű  teátrumában. Meghatározó kezdetektől, csapongásokkal tűzdelt útkeresésről, valamint eddigi pályájának szép és nehéz pillanatairól is beszélgettem a Katona József Színház tavaly nyáron Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett művészével.

 Honnan ered a színészet iránti érdeklődésed?

A művészi vénámat valószínűleg édesanyámtól örökölhettem, ugyanis édesapám, aki Debrecenből került a fővárosba, gépészmérnökként abszolút reál beállítottságú ember volt. Édesanyám egy kis borsodi faluban született, és nagyon szegény körülmények között nevelkedett. Ő kifejezetten szerette a művészeteket, tizenévesen néptáncolni tanult, emellett szépen énekelt, tehát anyukám erős művészi hajlammal bírt, de igazából nem volt lehetősége kibontakoztatni a tehetségét. Ami engem illet: gyerekkoromban egyáltalán nem készültem színésznek. Az óvodában és még kisiskolásként is visszahúzódó kölyök voltam, inkább a felnőttek társaságában éreztem jól magam. Igazából a középiskolában kezdtem el megnyílni. A Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségiztem, ahová egyébként Kőszegi Ákos színészkollégám is járt. A gimnáziumi évek alatt a színjátszó kör tagja lettem, és a versek nagy rajongójaként rendszeresen indultam szavalóversenyeken. Az irodalom mellett a zenéhez és a tánchoz is vonzódtam. Akkoriban kezdtem el társastáncolni, méghozzá a Fővárosi Művelődési Házban, ahol abban az időben pezsgő kulturális élet zajlott. Ráadásul nem akárkiktől tanultam! Benkő Zsófi néni és Marci bácsi (Benkő Dániel lantművész szülei) mindketten nagyon jó nevű táncoktatók voltak. Én pedig az egyik leglelkesebb tanítványuk lettem. Kamaszkoromban már egyre jobban érdekelt az előadó-művészet, így érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára – ma már egyetem –, de a második rostán kirúgtak, úgyhogy utána egy időre el is ment a kedvem a színészettől.

Pál Attila

Fotó: Walter Péter

B terved nem is volt?

Kissrác koromban gyakran ábrándoztam arról, hogy állattenyésztő vagy állatorvos leszek. Budapesten születtem, és fővárosi gyerekként a tizenharmadik kerületben, egy klasszikus gangos bérházban nevelkedtem, majd Kelenföldre költöztünk, ahol igazi panelgyerek lett belőlem (mosolyog). Nekem az volt a jutalom, ha a nyári szünetekben vidékre utazhattam a rokonokhoz, ismerősökhöz. Lenyűgözött a tanyasi élet, annak minden „velejárójával”: jószágokkal, a kemencével, a petróleumlámpával… Gyakran vakációztam apám mérnök kollégájáéknál Kulcs községben, a Börzsönyben, de sokat jártam Diósjenőre, valamint a Borsod megyei Edelénybe is, ahol távoli rokonaink élte. Nagyon szerettem az állatokat és a természetet, mégis fel kellett adnom az Állatorvosi Egyetemmel kapcsolatos álmomat, merthogy a matematikával igencsak hadilábon álltam, és erősen humán beállítottságú diák lévén fizikából meg kémiából sem jeleskedtem, finoman szólva (nevet). Miután nem vettek fel a színművészetire, egyik ismerősünk révén a dömsödi Dózsa Tsz-ben kötöttem ki, ami akkoriban egy kifejezetten neves termelőszövetkezetnek számított Pest megyében.  Ami napig emlékszem a hatalmas szarvasmarha telepükre… Nappali telepvezető-helyettesként dolgoztam ott egy fél évet, és sokszor éjszakára is ott maradtam, olyankor az állatorvos irodájában aludtam. Ma is előttem van a kép, ahogy hajnalban ott ülök a beteg borjúval az ölemben, és cumisüvegből itatom vele a vakcinás tejet.

Most már felettébb érdekel, hogyan vezetett az utad a marhatelepről a világot jelentő deszkákra.

A dömsödi kitérő után szállítási előadó lettem egy mezőgazdasági külkereskedelmi vállalatnál, de két hónap elteltével rájöttem, hogy a papírmunkát nem nekem találták ki…  Ez idő tájt kerültem kapcsolatba a KISZ Központi Művészegyüttessel, annak is a Stúdió Tánckarával. A stúdió vezetője és koreográfusa, Somogyi Tibi bácsi, fantasztikus figurája volt a magyar néptánctársadalomnak. Én pedig tizenkilenc évesen olyan emberek közé kerültem, akik gyerekkoruktól kezdve néptáncoltak. Ennek ellenére nem vallottam szégyent, sőt, egészen jó felzárkóztam hozzájuk. Mígnem jött a következő fordulat az életemben. Még javában néptáncoltam, amikor megismerkedtem Szőnyi G. Zsuzsával, a híres filmrendező, Szőnyi G. Sándor (Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, Fekete rózsa stb.) lányával. Az ismeretségből szerelem lett, és Zsuzsa hívta fel a figyelmemet a Várszínház színészképző stúdiójára, ahol olyan jeles szakemberek tanítottak, akik a Színművészeti Főiskolán is: Vámos László, Kerényi Imre, Montagh Imre, Pintér Tamás (Oroszlán) kaszkadőr, ami azért igencsak meggyőző névsor. Ráadásul a barátnőm is egyfolytában győzködött, hogy legalább adjak egy esélyt magamnak, úgyhogy jelentkeztem a stúdióba, és nagy örömömre első nekifutásra felvettek.

Mi lett a tánccal?

Somogyi Tibi bácsinak nagyon rosszul esett, hogy „cserben hagyom” őt. Azt kérte, gondoljam meg százszor, mielőtt igent mondok a színészetre, mert belőlem jó táncos lehet, még ha viszonylag későn is kezdtem a pályát. Mindenesetre jó néhány álmatlan éjszakámba került, mire eldöntöttem, hogy abbahagyom a táncot.

És közben szól a dal. Fotó: Walter Péter

És közben szól a dal. Fotó: Walter Péter

A stúdió beváltotta a hozzá fűzött reményeidet?

Szakmai szempontból mindenképpen. Az első színházi feladatomat Shakespeare: A vihar című darabjában kaptam: Vámos László rendezésében több stúdiós osztálytársammal együtt szerepeltem. Mi, újdonsült növendékek voltunk a tenger, a nép, a katonaság, és a szörnyek is az előadásban… A Várszínházban olyan legendákkal álltam egy színpadon, mint Psota Irén, Kézdy Gyuri bácsi, Vas Éva, illetve akkor és ott bontogatta a szárnyait Bubik Pista és Kubik Anna, egyszóval fantasztikus társagába csöppentem. A stúdióban és a színházban reggeltől késő estig dolgoztunk. Kaptunk egy kis ösztöndíjat, amiből persze nem lehetett megélni. Aztán a sors úgy hozta, hogy ismét szerelmes lettem, és egy barátnővel az oldalamon mégiscsak rendes fizetésre vágytam, ezért az első év után úgy döntöttem, hogy elmegyek pénzt keresni, és otthagytam a Várszínház Stúdiót. A csapongásaim azonban ezzel még nem értek véget, ugyanis ahelyett, hogy munkába álltam volna, egy barátom biztatására elvégeztem egy matrózképző tanfolyamot, és arról álmodoztam, hogy majd külföldön fogok hajózni. Amikor a pszichológiai tesztem alapján beraktak a soroksári kikötőbe írnoknak, be kellett látnom, hogy ismét mellékvágányra tévedtem. Egyébként is, időközben rájöttem, hogy borzasztóan hiányzik a színház, nem tudok létezni nélküle.

Gondolom, a Várszínház Stúdiója többé nem jöhetett szóba…

Már csak azért sem, mert az ottaniak megorroltak rám. Hozzáteszem, jogosan, hiszen a főpróbahéten hagytam ott őket, annak ellenére, hogy nem akartak elengedni. Így hát kapva kaptam az alkalmon, amikor a békéscsabai színház színészképző stúdiója felvételt hirdetett.  Jelentkeztem a képzésre, ahová fel is vettek. Egy évet töltöttem el a Jókai Színháznál, ott ismerkedtem meg és kerültem nagyon jó barátságba Pelsőczy Lászlóval. Egy év után megtudtam, hogy indul operett-musical szak a Színművészetin, és nem akartam kihagyni azt  a lehetőséget. Jelentkeztem a főiskolára, és nagy örömömre ezúttal felvettek. Hovatovább, mi voltunk az utolsó osztály, akik dolgoztunk is, miközben iskolába jártunk. A főiskolai évek alatt én a Rock Színházban és a Budapesti Operettszínházban játszottam.

1986-ban diplomáztál, és ha jól számolom, akkor került a képbe Kecskemét.

Végzős növendékként több direktorral is tárgyaltam: szóba jött az Operett Színház, a József Attila Színház, de tárgyaltam a békéscsabaiakkal is, egyszóval sokáig elég képlékeny volt a „hogyan tovább?” kérdése. Mígnem az egyik vizsgaelőadásunk után megjelent az öltözőnkben egy idős bácsi, és megkérdezte néhányunktól, hogy ráérünk-e beszélgetni vele. Fogalmam sem volt, kit tisztelhetek az öreg úr személyében. Mint kiderült, Lendvay Ferenc volt, a kecskeméti színház frissen kinevezett igazgatója. „Szeretnélek leszerződtetni benneteket” – közölte velünk határozottan. – „Mindenfélét fogtok játszani, és nagyon szép új színészházunk is van” – sorolta tovább a meggyőző érveit, mi pedig kellőképpen meglepődtünk a váratlan lehetőségen. Aztán úgy alakult, hogy a többieknek el kellett menniük, és én kettesben maradtam vele. „Kicsi fiam, szeretném, ha eljönnél Kecskemétre.” – állt elő újra az ajánlatával, amire én csak annyit tudtam válaszolni, hogy igazán megtisztelő, hogy rám gondolt, de jelenleg több színházzal is tárgyalásban állok, ezért  gondolkodási időt kértem, mondván, nem tudok ilyen hirtelen dönteni egy ilyen horderejű  kérdésben. Az öreg azonban hajthatatlan volt. „Kicsi fiam, nincsen DE!” – ismételte el többször is, miközben elővett egy szerződést a táskájából, a kezembe nyomott egy tollat, és már mutatta, hogy hol írjam alá.

Isten pénze. Fotó: Walter Péter

Isten pénze. Fotó: Walter Péter

Te pedig engedtél az eltökélt direktor hívó szavának, és elszegődtél Kecskemétre.

Először azt gondoltam: úristen, teljesen meghülyültem, de aztán meggyőztem magam: végül is az összes potenciális lehetőség közül ez volt az egyetlen hely, ahová direktben hívtak, és ahol engem akartak. Úgy voltam vele, ha már így alakult, igenis élnem kell a lehetőséggel. Summa summarum, 1986 augusztus végén megérkeztem Kecskemétre, a főtéren beültem egy kávézóba, és azon morfondíroztam, hogy egy-két évet eltöltök ebben a szép kis városban, ráadásul Kecskemét közel van Budapesthez. Megtanulom a szakmát, kipróbálom magam sokféle műfajban – mit veszíthetek? Aztán úgyis visszamegyek a fővárosba…

Aztán jól itt ragadtál…

A harminckettedik évadomat kezdem szeptemberben (mosolyog).

Emlékszel még az első szezonra?

Az első évadom még viszonylag lazább volt, de a másodiktól beindult a mókuskerék. Szombaton és vasárnap is duplákat játszottam, szinte ki sem jöttem a színházból. A harminc napos hónapban harmincnégy előadásom volt, plusz a próbák… Mondhatni, bedobtak a mély vízbe. Később a pályám során természetesen akadtak erősebb évadok, és voltak  gyengébb, csendesebb időszakok. A sok jó élmény mellett nehéz pillanatokból is jutott, de összességében nem bántam meg, hogy itt maradtam. Az elmúlt három évtizedben számos műfajban kipróbálhattam magam, legyen az operett vagy musical, dráma vagy vígjáték, vagy éppen gyermek előadás.

Igaz, hogy a kilencvenes évek vége felé a kecskeméti színházkedvelő nézők tüntetést szerveztek érted?

Valóban így történt. Bal József igazgatóságának utolsó évében ugyanis a színház vezetése egyszer csak kitalálta, hogy nem tud nekem szerepet adni… Ez a váratlan fordulat  borzasztóan megviselt lelkileg, az viszont elmondhatatlanul jólesett, (a)hogy a nézők kiálltak mellettem. Az önkormányzat épülete előtt mintegy két tucatnyian tüntettek azért, visszakerüljek a színházba. Még petíciót is vittek az akkori alpolgármesternek, amihez körülbelül 3600 aláírást gyűjtöttek össze. A közönség szeretete akkor sem hagyott el, amikor pályám a hullámvölgybe került, és ez hihetetlenül sokat jelentett nekem. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy bár először nagyon megsértődtem a félreállításomon, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy otthagyom Kecskemétet, de igazából nem akartam elmenni innen, csak egy jókora adag dac és düh tombolt bennem a kialakult helyzettel kapcsolatban. Ugyanakkor az ínséges hónapokban sem ültem ölbe tett kézzel, hiszen addigra már annyira szervesen beépültem a város életébe, hogy a színházon túl is mindig akadt feladatom. Ezzel együtt lelkileg nagyon nehezen éltem meg a történteket. Szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak, hiszen a következő évadban Bodolay Géza lett a Kecskeméti Katona József Színház direktora, aki visszahívott a társulatba.

Ettől az ominózus esettől eltekintve sosem fordult meg a fejedben, hogy más színháznál is kipróbáld magad?

Amikor jó eséllyel válthattam volna, tehát amikor nagyon futott a szekér, és egymás után játszottam a főszerepeket, akkor esetleg elszerződhettem volna, de a sikert ugyebár nem könnyű  magunk mögött hagyni (nevet). Amikor pedig hullámvölgyben, vagy rosszabb passzban voltam, vagy amikor kevesebb reflektorfény vetült rám, érthetően kevésbé lettem volna „kelendő”. Másrészt attól kezdve, hogy letelepedtem Kecskeméten, az egész életem ide kötődött. Itt születtek a gyerekeim, Fanni, aki most 25 éves, és Máté, aki 22 esztendős, ide kötnek a barátaim, az ismerőseim, nem beszélve arról a szeretetről, amit immár harmincegy éve kapok kecskeméti emberektől. Ráadásul az elmúlt három évtizedben hihetetlenül széles ismeretségi körre tettem szert, és komoly kapcsolatrendszert építettem ki, vagyis az idő múlásával egyre több szállal kötődöm a városhoz, és ma már tudom, hogy ez a szerelem egy életre szól.

Említetted, hogy régóta aktívan közreműködsz a helyi civil és közéletben. Ez miben nyilvánul meg?

Két évig műsorvezetőként dolgoztam a Gong Rádióban, emellett belekóstoltam egy kicsit a televíziózásba is. Korábban a város kulturális bizottságának külső tagjaként dolgoztam, jelenleg pedig a város Értékmegőrzési Bizottságának tagjaként tevékenykedem. Rendszeresen részt veszek jótékonysági eseményeken, kulturális programokban, céges rendezvényeken. Ha az időm és az elfoglaltságaim engedik, mindig örömmel mondok igent az efféle felkéréseknek, és igazán megtisztelőnek érzem, hogy sokféle eseményen számítanak a részvételemre.

Család ellen nincs orvosság. Fotó: Walter Péter

Család ellen nincs orvosság. Fotó: Walter Péter

Ha jól tudom, vár még rád néhány vendégszereplés a nyár hátralévő részében.

Július 15-én Békéscsabán, 22-én pedig a balatonföldvári Kultkikötőben mutatjuk be Ray Cooney fergeteges komédiáját: a Család ellen nincs orvosság című darabban az őrmestert alakítom. Aztán a nyár végén visszatérünk a Kultkikötőbe, ahol augusztus 25-én a Tied a világ című zenés előadással várjuk a földvári közönséget.

Ha azt mondom, Tiszakécske

Az egyik szívügyem! (mosolyog) Augusztus 19-én már már tizenhatodik alkalommal rendezzük meg a Kécskei Operett és Musical Gálát, amelynek én vagyok az egyik alapítója. Emellett szervezem, rendezem, házigazdaként is jegyzem az estet, és még szerepelek is a műsorban. Az idei gálán olyan nagyszerű művészek lépnek színpadra, mint például Egyházi Géza, Kiss Zoltán, Bordás Barbara és Boncsér Gergely.

Tavaly nyáron Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki augusztus 20-a alkalmából. Mit szóltál a neves elismeréshez?

Harmincegy éves pályafutásom alatt több díjat kaptam már, pl. a Bács-Kiskun Megye Művészetéért Díjat, illetve 2009-ben a Megyei Prima Díjat, a tavalyi azonban az első országos kitüntetésem. Ráadásul a színház terjesztett fel rá, ami külön örömmel, és nagy büszkeséggel töltött el. A pályám során megéltem néhány direktorváltást, de a mostani igazgatónkkal, Cseke Péterrel már közel tíz éve dolgozunk együtt. Jólesik, hogy a színház vezetése folyamatosan számít a munkámra, sokféle feladat talál meg, és remélem, hogy ez a jövőben is így marad. De visszatérve a tavalyi díjra: rengetegen gratuláltak az elismeréshez, tényleg szívet melengetően sok kedves méltatást kaptam, ezzel együtt én mindig azt mondtam, hogy számomra a közönség szeretete a legnagyobb kitüntetés.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó:  Walter Péter