Pap Vera _final

Pap Vera: „Amikor felmegy a függöny, akkor ki kell állni és játszani kell, nincs mese!

Amikor a Nők a Balatonért Egyesület badacsonytomaji csoportjának vezetője megkérdezte tőlem, kit hívjon meg vendégnek a soron következő „beszélgetős” rendezvényükre, gondolkodás nélkül rávágtam: Pap Verát. Egyrészt, mert ő az ország egyik legcsodálatosabb színésznője, másrészt tudom, hogy a magyar tenger jó ideje különleges helyet foglal el a szívében. Harmadsorban szívesen vállaltam a kérdező szerepét… Nagy örömömre a Vígszínház Kossuth-díjas művésznője elfogadta a meghívásunkat, a jó hangulatú találkozón pedig nemcsak azt mesélte el, hogyan lett szigligeti asszony a kőbányai lányból, vagy hogy kinek küldött Hawaii-ról szóló prospektust újdonsült színinövendékként, hanem azt is elárulta, milyen tanácsot kapott Ruttkai Évától egy bizonyos fekete fehérneművel kapcsolatban. Az élvezetes időutazás után természetesen szóba kerültek az aktuális feladatok is, és közben észre sem vettük, hogy ránk esteledett.

Sokszor és sokat beszélgettünk már a Balatonról, de még sosem kérdeztem meg tőled, mikor jártál először ezen a csodás vidéken?

Tősgyökeres budapesti vagyok, ráadásul külvárosi lány: Kőbányai nőttem fel, nagyon szegény körülmények között, így gyerekkoromban sokáig csak álmodoztam arról, hogy eljussak a magyar tengerhez. Mígnem az általános iskola hetedik osztályában teljesült a vágyam, és a boglárlellei úttörőtáborban nyaralhattam, ami egy fantasztikus élmény volt. Akkor láttam életemben először a Balatont, és a tóval való találkozás számomra felért egy varázslattal….

Akkoriban még nyilván nem sejtetted, hogy három évtizeddel később elismert és népszerű fővárosi színésznőként az északi part egyik gyöngyszemében lelsz majd otthonra. Merthogy ide jöttél férjhez.

Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg a férjemmel, aki éppen hazaköltözött Szigligetre, mert akkor vált el, de csak hét éve házasodtunk össze.

Amikor úgy döntöttetek, hogy összekötitek az életeteket, egyértelmű volt, hogy Szigliget lesz a bázis?

Mikve (Pesti Színház) Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mikve (Pesti Színház) Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ez nehéz kérdés volt, mert ugye Sándor Szigligeten él, és Veszprémben ügyvéd, ott van a praxisa, az irodája. Namost, én Budapesten vagyok színésznő, és hát sajnos a Vígszínházat nem lehet letolni a Balatonra… Bárcsak lehetne, én lennék a legboldogabb, ha valahogy megoldhatnánk ezt a „problémát”, mert számomra az lenne az ideális helyzet (nevet)… De visszatérve a kérdésre: tudtam, hogy Sándor imádja a Balatont, és tősgyökeres szigligetiként nehezen szakadna el ettől vidéktől, én viszont addigra kellőképpen kiszerettem a fővárosból: meguntam az állandó rohanást, a pörgést, de legfőképpen azt a szeretetlenséget, amiben a budapestiek élnek. Ezért sem akartam, hogy a férjem hozzon bármilyen áldozatot ez ügyben… A lakásomat nem számoltuk fel Budapesten, mert évad közben kétlaki életet élek, ugyanis amikor próbálok, akkor heteken keresztül a fővárosba szólít a munkám. De olyankor is, amint összejön két szabadnapom egymásután, azonnal felkerekedem, mert jobb itt felébredni… Jobban szeretek Szigligeten élni: itt mindenki ismer mindenkit, jó érzéssel megyek be a boltba, szeretek az utcán szóba elegyedni a helyiekkel. Itt sokkal élhetőbbek a mindennapok, pedig pontosan tudom, milyen nehéz helyzetben vannak és milyen súlyos gondokkal küszködnek az itteniek. Mégis, hihetetlenül jólelkű emberek vesznek körül.

Szavaidból ítélve könnyen belerázódtál a vidéki életbe.

Hamar megszerettem a környéket, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy a helyiek igazán kedvesen, barátságosan, őszinte szeretettel fogadtak. Egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy én egy ismert színésznő vagyok: ők úgy tekintenek rám, mint a Simon Sándor feleségére. Eddig még senkire nem kellett rászólnom, hogy ne „művésznőzzön” már, miközben együtt mosogatunk egy buliban…(mosolyog). Amikor ideköltöztem, egy sor olyan kifejezéssel találkoztam, amit azelőtt soha nem hallottam – pl. a bebíró, ami a gyüttment szinonímája -, és amiken nagyon jól szórakoztam. Az itt élők pedig remekül szórakoztak rajtam, amikor annak idején kezdtünk ismerkedni egymással. Azóta nagyon sok embert ismerek, a férjemnek rengeteg barátja van, akiket most már én is a barátomnak tudhatok. Fent lakunk a hegyen, van egy hatalmas teraszunk: igen élénk társasági életet élünk: tudod, nagy bográcsozások, sütkérezések, közös reggelik, kártyapartik…

Melyik évszakot szereted itt a legjobban?

Mindegyiket szeretem. Aki csak nyáron találkozik Szigligettel, vagy esetleg tavasszal/ősszel jár erre, az nem tud(hat)ja, milyen csodálatos ez a környék télen is, és micsoda varázsa van annak, amikor kolbászt töltünk, aztán szánkóval húzzuk Sanyi bácsihoz füstöltetni. Az valami fantasztikus dolog, és ezt hiába mesélem el egy pesti embernek…

Ha már szóba hoztad Budapestet, beszéljünk a másik szerelemről is… Anno külvárosi lányként hogyan kerültél a világot jelentő deszkák közelébe?

Szegény, de szerető családban nőttem fel: édesapám gyakorlatilag egyedül nevelt bennünket a nővéremmel: egyéves voltam, amikor az anyukám meghalt. Apu rengeteget dolgozott, állandóan másodállást vállalt, ezért nagyon keveset találkoztunk. Ezzel együtt rendkívül szoros volt a kapcsolatunk, de nemcsak vele, hanem a nagymamámmal is, aki roppant bölcs asszony volt, és aki anyánk helyett anyánkként fogta a kezünket. Kislány koromban egyszer az apukám elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba, ahol nekem borzasztóan megtetszett a bohóc: akkor és ott elhatároztam, hogy bohóc leszek, és attól kezdve még lelkesebben jártam tornászni a Központi Sportiskolába. Többször felvetődött, hogy jelentkezem az artistaképzőbe, de apám hallani sem akart róla: azt mondta, hogy amíg nincs legalább egy érettségim, vagy nincs egy szakma a kezemben, addig szó sem lehet róla… Mindeközben a nővérem vegyésznek tanult Veszprémben, és az apu azt szerette volna, ha követem a testvérem példáját.

Képzelem, mennyire érdekelt téged a vegyészet…

Gondolhatod! (nevet)… Ennek ellenére szófogadóan elmentem felvételizni a veszprémi technikumba: leszálltunk a buszról apukámmal, és abban a pillanatban a szél egy üvegszilánkot fújt a szemembe, úgyhogy az első utunk a helyi kórházba vezetett. Egy hatalmas kötéssel a szememen mentem be felvételizni, és a nagy ijedtségben-sietségben elfelejtettünk kollégiumi helyet igényelni. Így hát hiába vettek fel a vegyipari technikumba, addigra beteltek a helyek a kollégiumban, mi viszont olyan szegények voltunk, hogy nem engedhettük meg magunknak azt, hogy az apu albérletet fizessen nekem Veszprémben. A sors közbeszólt, hála istennek, így aztán maradtam Budapesten, és itt végeztem el a gimnáziumot. Érettségi után pedig, ha már bohóc nem lehettem, jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Ahová elsőre felvettek.

Ezen vélhetően a gimnáziumi osztályfőnököm lepődött meg leginkább… Egy szőke, rettenetesen kövér asszonyt képzelj el, aki annyira nem hitt bennem, hogy amikor beadtam a jelentkezésemet a főiskolára, kijelentette az egész osztály előtt: „Pap Vera, ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak.” Mondanom sem kell, ezzel a megjegyzésével mélyen a lelkembe taposott. Miután sikeresen túljutottam a felvételi harmadik rostáján, bementem az első utamba eső IBUSZ irodába, kértem egy Hawaiiról szóló prospektust és elküldtem a tanárnőnek azzal az aláírással: „Szeretettel és tisztelettel: Pap Vera, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója.” Végül is jól végződött a történet, mert miután elvégeztem a főiskolát és a Vígszínházhoz szerződtem, Molnár Ferenc: Az üvegcipő című darabjában játszottam az első nagy szerepemet. Már a 150. előadásnál tartottunk, amikor a tanárnő eljött, hogy megnézzen: nagyon helyes volt, hozott egy szál virágot, és bocsánatot kért az ominózus kijelentéséért. Egyébként rengetegszer megkaptam Kőbányáról is, hogy mit akarok én a színművészeti főiskolán, amikor oda a rózsadombi úrilányok járnak, és egyáltalán hogy képzelem, hogy én azt el tudom végezni. Miközben népköztársági ösztöndíjasként végig kitűnő tanulmányi eredménnyel büszkélkedhettem.

Üvegcipő (1978) Fotó: Vígszínház

Üvegcipő (1978) Fotó: Vígszínház

Édesapád mit szólt ahhoz, hogy színésznő lettél?

Nem örült neki, de beletörődött a helyzetbe. Eljött az „Üvegcipő” bemutatójára, de a drágám annyira sírt, hogy nem bírta végignézni az előadást, mert egyfolytában arra gondolt, hogy az anyukám ezt nem láthatja… Szegénykém, nagyon féltett a csalódásoktól. Persze, én is féltem, tele voltam szorongással, Egyrészt a főiskolán egy rendkívül erős osztályba jártam, másrészt az első időkben nehezen nyíltam meg. Pedig a mi szakmánkban a legfontosabb, hogy az ember megismerje saját magát, azután pedig hogy kinyíljon és meg tudja mutatni, mi rejtőzik a lelkében… Csak hát mindehhez bátorság kellett, meg idő is kellett, tehát ilyen szempontból elég nehezen indult a pályám. Más szempontból meg nagyon könnyen indult…

Merthogy harmadéves színinövendékként megkaptad az Angi Vera című film főszerepét.

Ami számomra egy varázslatos és teljesen felfoghatatlan fordulat volt, ráadásul azért a szerepemért több nemzetközi fesztiválokon átvehettem a legjobb női alakítás díját. Nem sokkal ezután az egyik osztályfőnököm, Kapás Dezső azzal állt elő, hogy megrendezné a Vígszínházban Az üvegcipőt, és szeretné, ha én játszanám benne Irmát. Úgy éreztem magam, mint a mesében… Így hát főiskolásként megkaptam Irmát, és hál istenek tudtam élni azzal a lehetőséggel is, mert nagyon nagy sikerem volt a darabban. A siker pedig hozta magával az újabb szerepeket… Aztán négy évvel utánam végzett Eszenyi Enikőék osztálya, attól kezdve ők lettek a fiatal színészek, és Enci lett naíva. Majd négyévenként jött egy újabb naiva, hozzáteszem, hál’ istennek: egyáltalán nem bántam, hogy kikerültem ebből szerepkörből, mert bár az alkatom erre predesztinált, valójában ki nem állhattam ezeket az érzelmes-nyafogós lányfigurákat, ezért mindig igyekeztem némi humort csempészni a megformálásukba. Valószínűleg a humorom segített abban, hogy idővel egyre több karakterszerep talált meg.

Pályakezdőként egy legendás társulatba csöppentél. Hogy fogadtak az akkori nagy „öregek”?

Üvegcipő (1978) Fotó: Vígszínház

Üvegcipő (1978) Fotó: Vígszínház

Borzasztó helyesek voltak, és rengeteget segítettek. Ruttkai Éva például, aki nem egyszer beült a próbára, Az üvegcipő egyik jelmezes próbája után bejött az öltözőmbe és megkérdezte: „Mondhatok valamit?”… „Drága Éva, könyörögve kérem, mondja meg, mit csinálok rosszul! Mondjon bármit, csak segítsen! – néztem rá esdeklő tekintettel, mire ő közölte: „Nagyon helyes leszel, nagyon jó leszel, csak így tovább, de egyvalamire figyelj oda: ne vegyél fekete bugyit! Fehér bugyit vegyél fel, mert sokkal mutatósabb, ha egy fehér bugyi látszik ki a ruhád alól, amikor felteszed a lábad az asztalra.” Szóval írtó helyes volt, mert ilyen praktikus dolgokat tanácsolt, amire az ember tényleg nem is gondol növendék korában

Idén júniusban a harmincötödik évadodat zárod a Vígszínházban.

El sem hiszed, hogy elrepült ez a három és fél évtized! ’79 augusztusában szerződtem le a társulathoz, és gyakorlatilag azóta ott vagyok. Az évek során nagyon sok helyen vendégszerepeltem – játszottam a Katona József Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, az új Nemzeti Színházban, dolgoztam Egerben -, ami a színész számára mindig egyfajta vérátömlesztés, mert új kollégákkal találkozik. A mi időnkben még rengeteg tévéfilm és tévéjáték készült, mi zsinórban forgattunk, rádiójátékok sorában szerepeltünk, és ezeknek a lehetőségeknek köszönhetően még a vidéken dolgozó kollégákkal is viszonylag gyakran összefutottunk. Ma pedig… Tévéjátékok ma már nem készülnek, a filmes lehetőségek is megcsappantak, tehát a színészek többségének alig akad külső munkája. Ebben az a legborzasztóbb, hogy a fiatal kollégáknak sokkal kevesebb lehetőségük van arra, hogy megmutatkozzanak, mint nekünk volt anno. Pedig nagyon sok csodálatosan tehetséges ifjú színész van, akiket nem ismer az ország, miközben egy valóságshowból kikecmergett kislányt, aki az égvilágon semmit nem tett le asztalra, agyon sztárolnak. Totálisan felborult az értékrend a mai világban…

Manapság a televízióban ritkán adódik igazi színészi feladat, rólad pedig nehezen tudom elképzelni, hogy egy „szórakoztató” showműsorban jópofáskodsz…

Azt szoktam mondani, egy színész számára a társaság mindig nagyon fontos, mert egyáltalán nem mindegy, kik veszik körül az embert, kik a partnerei, kiktől kapja a végszót… Ezt tapasztalatból mondom, mert most is két hatalmas szerepet játszom  a Vígszínházban, a Mikvében és az Augusztus Oklahomában című darabban, és ha nem ilyen csodálatos kollégákkal állnék a színpadon, akik a legkisebb szerepekben is fantasztikusan odateszik magukat, tökéletesen hozzák a formájukat, és olyan csillogóan jók, mint a partnereim, akkor nagy bajban lennék. Mert egymagam nem tudnám elvinni a hátamon a háromfelvonásos színdarabot, hogy ha olyan színésztársakkal lennék körülvéve, akik nem tudnak végszót adni, akiknek nem tudnék a szemébe nézni, vagy akiktől nem azt kapnám vissza, amit én adok nekik. Ilyen nálunk nem fordul elő, hála istennek, és ezért is fantasztikus társulat a miénk (mosolyog) Valószínűleg ezért sem fogalmazódott bennem az elmúlt három és fél évtizedben, hogy esetleg váltanom kéne. Jól érzem magam a kollégáim között, a színházunkban komoly alkotómunka folyik, és amíg azt látom, hogy a legfiatalabbtól a legidősebbig, a legkisebb szerepet megformálótól a legnagyobb főszerepeket játszóig mindenki egy célért dolgozik, akkor miért is akarnék máshová szerződni. Természetesen az én pályámon is voltak hullámvölgyek, csendesebb időszakok, de szerencsére játszani mindig játszottam, legfeljebb nem annyit, amennyit szerettem volna. Ilyen szempontból nehéz velem, mert amolyan igásló típus vagyok: szeretem, ha leterhelnek. Akkor érzem jól magam és akkor vagyok elégedett, ha ki sem látszom a munkából.

Az előbb említetted az Augusztus Oklahomában című darabot: Tracy Letts fekete komédiájában Violet Westont alakítod. Amikor annak idején a bemutató után megkérdeztelek, mi a szép és mi nehéz ebben a szerepben, azt felelted: „Minden mondata nagyon nehéz: a léleknek nehéz. Ráadásul fizikailag sem könnyű feladat. Ugyanakkor minden mondata szép is. Összességében hálás szerep.”

Három felvonást végigjátszani fizikailag is meg érzelmileg is megterhelő, mert egy nagyon komoly feladatot kaptam a darabban: egy rákbeteg és gyógyszerfüggő családanyát formálok meg, aki sok mindenről lemondott és feláldozta magát a szeretteiért, míg végül teljesen magára marad. Borzasztóan nehéz megélni-végigélni mindazt, ami Violettel történik, és „átengedni” a szervezetemen, az idegrendszeremen azt a terhet, amit ő cipel ebben a három felvonásban.

Augusztus Oklahomában Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Augusztus Oklahomában Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Szerinted mi a titka az Oklahoma töretlen sikerének?

Ez egy nagyon összetett családi történet, egy szívszorító dráma, viszont mi megtaláltuk, felismertük a sorok között a darab humorát. Az előadásunkban az a fantasztikus, hogy a nézők az egyik pillanatban a hasukat fogják, meg a térdüket csapkodják a nevetéstől, a következő pillanatban pedig sírnak… Tehát hihetetlen, hogy micsoda érzelmi amplitúdókat járunk be közösen a közönséggel, és azt gondolom, hogy ettől (is) varázslatos ez az előadás.

A másik közös kedvencünk Hadar Galron kortárs izraeli drámaíró remekműve, amelyben csak nők játszanak.

A Mikve egy különlegesség, egy női darab, amit egyébként férfiaknak is igazán jó szívvel ajánlok. Egy ortodox zsidó közösség mindennapjaiba enged bepillantást, és ma is létező, nagyon komoly társadalmi problémákról – a nők bántalmazásáról, elnyomásáról, a családon belüli erőszakról – szól… A történet egy női rituális fürdőben játszódik, ahol havonta egyszer az asszonyok megmerítkeznek, hogy megtisztuljanak, és újra érintkezhessenek férjükkel. Egy roppant szigorú fürdőfelügyelőt, Shoshanát játszom a darabban, aki kitartóan ragaszkodik az előírásokhoz, és igyekszik keményen betartatni a szabályokat a fürdő vendégeivel is. Ám ahogy haladunk előre a történetben, és ahogy szép lassan kibontakoznak a fájdalmasan gyönyörű női sorsok, róla(m) is kiderül egy s más… Csodálatos színdarab, nagyon szeretjük játszani!

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mindkét előbb említett szerepedért több szakmai díjat kaptál, tavaly pedig egy minden eddiginél rangosabb elismerésben részesültél. Kossuth-díjasként más érzésekkel állsz ki a színpadra, vagy ez a díj inkább afféle plusz súlyként – mondhatni édes teherként – nehezedik a válladra, illetve a lelkedre?

Amióta megkaptam, azóta még inkább átérzem a felelősség súlyát (mosolyog). Az évek múlásával egyébként is egyre idegesebb vagyok a bemutatók előtt. A mai napig minden előadás előtt izgulok egy picit.

Ez a maximalizmusod velejárója. Meg az is, hogy a hivatásodban, minden munkádban a minőséget tartod szem előtt. Legyen szó egy kisebb feladatról vagy egy, a pályádat meghatározó főszerepről, az alakításaidban mindig minden porcikáddal jelen vagy a színpadon.

Világéletemben ilyen típus voltam, számomra ez a természetes. Időnként én is járok színházba, és mindig örömmel nézem az élvezetes színészi játékot, azt viszont nem szeretem, amikor azt látom, hogy a kollégák „dobják” az aznapi előadást… Persze, mindenkinek vannak-lehetnek magánéleti gondjai, történhetnek tragédiák az ember életében, velem is előfordult, hogy úgy húztam be magam a színházba, de akármilyen pocsék hangulatban vagyok, amikor felmegy a függöny, akkor ki kell állni és játszani kell, nincs mese! Olyankor kint kell hagynom az öltözőben az összes nyomoromat, az összes fájdalmamat, és tennem kell a dolgom a színpadon. A legnehezebb helyzetekben is ott kell lennem, minden porcikámmal jelen kell lennem.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Kalmár György