Pedro Almodóvar: Mindent anyámról

.

/Zeke Lilla írása a Pesti Színház előadásáról/

„ Ha hasonlítasz az önmagadról alkotott álomképre, akkor vagy hiteles…” 

Ez a mondat Epres Attila szájából hangzott el. Színpadon volt. Játszott. Egy olyan életet, ahol a nők színésznőket, a férfiak nőket játszanak. Egy olyan világot, ahol a biológia nem determinálja a nemi hovatartozást. Egy olyan létezést, ahol mindenki más, mint aminek látszik. Nincs szabály, nincs törvény, nincs erkölcs. csak egy valami van: az ember.

Ez a mondat szíven ütött. Azért, mert igaz. Miközben keressük önmagunkat, halvány elképzelésünk van arról, hogy milyennek kéne lennünk. És sajnos van, hogy nem találjuk meg.  Csak közelítjük a képet, de az nem az igazi.

A darabot Kamondi Zoltán rendezte. Merész választás volt egy olyan történetet színre vinni, ami ennyire szélsőségesen megossza a közönséget. A címadó filmhez képest pedig még egy csavart vitt a darabba: Esteban (Varjú Kálmán) halála után továbbra is jelen volt a színen, mint rendező. Néha közbe szól, finomít a színészek játékán, akik a halála utáni életet játszák.

A történet Esteban tizenkilencedik születésnapján kezdődik, amikor az édesanyja, Manuela (Börcsök Enikő) színházjegyet ajándékoz neki. A jegy Tennessee Williams: A vágy villamosa c. darabra szól, – ami többször is visszaköszön a színen- főszerepben az imádott színésznővel, Huma Rojo-val (Hegyi Barbara). Esteban a művészbejárónál várakozva autóbalesetben meghal. Minden vágya, hogy a befejezetlen életében lévő űrt betöltse: megtalálja az apját, és benne önmagát. Az anyja Barcelonába megy, ahol felkeresi transzvesztita prostituált barátnőjét, Agradot (Epres Attila). Találkoznak még egy állapotos apácával, Rosa nővérrel (Tornyi Ildikó), aki HIV pozitív. Manuela a lakásába fogadja, és támogatja őt. Közben állást kap Huma Rojo, a színésznő mellett személyi asszisztensként. Huma leszbikus, és szerelmes a drogfüggő depressziós kolleginába, Ninia Cruzba (Majsai-Nyilas Tünde).

A színészek játéka egyszerűen zseniális volt. Börcsök Enikő és Hegyi Barbara neve magáért beszél. Epres Attila ragyogott a szerepében. Egyszerűen minden figyelmet magára vont, ahogy illegette magát a női ruhákban a póthajával. Igazi művész, aki valósággal lubickol a nehéz feladatokban,- mert lássuk be, egy igazi férfinek nőt játszani elég megerőltető lehet- elfelejti önmagát, és újjászületik a színpadon. Engem lenyűgözött. Varjú Kálmán jól azonosult a tizenkilenc éves szerepével, és a fináléban, amikor megjelenik Lolaként, női ruhában, piros körmökkel, szó szerint bravúrozik. Nagyon megérintett a halála. Persze ez köszönhető az ötletgazdag rendezésnek is. A díszletek és a jelmezek egyszerűsége nem vonta el a figyelmet a színészekről. A világítás hűen tükrözte az érzelmi állapotokat a színpadon. Ezek mellett mindenképpen említést érdemel Jaross Viktória, a koreográfus, aki a kemény férfiakból öntudatos nőket varázsolt a mozdulataikban.

Ebben a darabban minden megtalálható, ami „nem normális”. A nézőtéren ülve szinte hallottam a megbotránkozott gondolatfoszlányokat a közeli sorokból: „Ez undorító!”, „Milyen jó, hogy én normális vagyok!” A színpadon férfiak nemi aktust játszanak, travik hergelik a közönséget, miközben trágár kifejezések röpködnek a levegőben. Ha csak a felszínt látnám, én is felháborodva jöttem volna ki a színházból. De ebben több van.

Úgy gondolom, hogy Kamondi Zoltán érzékletes párhuzamot von Barcelona utcái és az emberi lélek között. Ki a normális? Ki mondja meg, hogy kell felöltözni, hogy kell beszélni? Olyan világban élünk, ahol hiányzik az egységes erkölcsi korlát, ami egy morális vonal mögé szorítaná az emberek attitűdjét. Mindenki szabad. Könnyedén lehet alkoholhoz, droghoz jutni, és a prostitúció világa is mindenki előtt nyitva áll.  Mindenki más. Mindenki sokszínű, és mindenki különbözik. Keressük önmagunkat az emberek között. A kérdés az, hogyan igazodunk el ebben a világban? Hogyan vesszük észre a másikban az embert, amikor saját magunkra is csak hasonlítunk?

Sokan azt mondják, hogy ennek a történetnek nem sok mondanivalója van. Én azt mondom, ez a darab a szeretetről szól. Az önzetlen, anyai szeretetről. Manuela fia halott, mégis tovább él benne a gondoskodás: szárnyai alá veszi Rosa nővért és születendő gyermekét, akit a saját szülei eltaszítottak maguktól. Manuela mindenki felé elfogadással fordul. Annak ellenére, hogy legjobb barátja, Agrado milyen szélsőséges életet él, ők ketten mégis tökéletesen értik egymást. A fia életében soha nem tudta pótolni az apát. Esteban leküzdhetetlen hiányérzetét nagyon szemléletesen mutatja be a zárójelenet: ő maga játsza Lolát, a transzvesztitát, a saját apját élete művében.  A másik nagy üzenete a darabnak az, hogy rádöbbent, mennyire nem látjuk egymást. A ruhák, a smink, az utólag odaműtött testrészek és a szex teljesen elvonja a figyelmet az emberekről. Nehéz megtalálni egymást a rengetegben. És őszintén viselkedni. Egy olyan világot ismerünk meg, ahol nem ahhoz kell bátorság, hogy a szélsőséges életstílusokat magunkra öltsük, hanem ahhoz, hogy tisztán éljünk, és tisztán lássunk.

Van, aki elítéli. Másoknak tetszik. Én érdekesnek találtam. Azoknak ajánlom, akik képesek felülemelkedni a trágár szavakon, és kíváncsisággal szemlélni ezt a sajátos világot.

Zeke Lilla

Fotók: Vígszínház

További információk: http://vigszinhaz.hu