Pop and the Sixties

/Molnár Noémi és Tirpák Barbara bécsi útjának első állomása a Modern Művészeti Múzeumba vezetett./

„Jobb nekem Bécs!” – mondja Mozart a róla elnevezett musicalben. Miért pont Bécs? Mi ebben a városban olyan megfoghatatlan, mégis elbűvölő? Mit érez minden Bécsbe látogató a levegőben? Talán a szabadság ízét, talán azt, hogy a kultúra egy finom doboz bonbon itt, melyből mindig meglepően izgalmasat és finomat haraphatunk. Egy falatnyi történelmet, egy falatnyi zenét, vagy igazi, hamisítatlan, mégis gyönyörű hagyományokat.

Nem csak Mozart érezte az élet örömeit Bécsben, de én is, még ha csupán két napnyi alkalmam is volt belekóstolni.

Először a kultúrában, pontosabban a művészetekben merítkeztem meg, és fürödtem órákon át a gyönyörű Museumsquartier-ben található MUMOK múzeumban. A maga egyszerű szürkeségével és modern formájával elnyúló épület egy olyan udvarban található, ahol csupa-csupa múzeum veszi körbe az örömittas és kíváncsi vendégeket. A MUMOK pont eme puritánságával emelkedik ki a többi múzeum árnyékából, helyet adva a modern művészeteknek, mintegy 4800 m2-en elterülve.

A múzeum január 19. és szeptember 2. között ad helyet a Pop and the Sixties című kiállításnak. Ostoba fejjel azt hittem, hogy Beatles és Rolling Stones ereklyék, bilifrizurás alakok és az az isteni zene vár, de tévedtem. Múzeum lévén a MUMOK egy pop art kiállítással fogadott keblére, és ölelt egy órán át. Köztudott, hogy a pop art a 20. században indult világhódító útjára, és a 60-as években ért el Amerikába, ahol olyan neveket vett birtokába, mint Andy Warhol vagy Roy Lichtenstein. Az irányzat alapja a dadaizmus és a szürrealizmus románcából született meg. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy a dadaizmus a botrányt használta kifejezőeszközeként, a szürrealizmus pedig a valóságosnál is valósabbat akart alkotni, máris könnyebben értjük meg a pop art művészetét.

A pop art mesterei tükröt adtak a reklám-és szórakoztatóiparban tevékenykedő, klisék közé szorított szereplők kezébe. Persze a tükör kicsit ferde volt, mindennek a humoros, kigúnyolható oldalára világított rá. Emellett próbáltak hétköznapi szituációkat bemutatni úgy, hogy színpadon is elképzelhetőek legyenek –egyszóval: feltűnést keltsenek. A MUMOK falairól olyan alkotások néztek le rám, mint Andy Warhol ikonikussá lett pink koponyája, Roy Lichtenstein Vörös lovasa, vagy a többek közt New York-ban szoborrá avanzsált Love Rising.

Bevallom, nem vagyok múzeumba járó típus, így egy-egy alkotás megértése kissé nehezemre esett. Így utólag visszagondolva talán nem is volt mindegyiknek kiforrott mondanivalója, hanem a már említett botrányra és feltűnésre helyezte a hangsúlyt, ami nem is baj. Van, mikor elég, ha kikerekedik a szemünk vagy felhúzódik a szemöldökünk egy-egy alkotás láttán. Legyen az azért, mert tetszik, vagy mert épp levegő után kell kapkodnunk. Ez a művészet lényege: hatást gyakorolni. Ha ezt már eléri egy alkotó vagy alkotás, nyert ügye van. Nem a dicséret a fontos, hanem, hogy beszéljünk róla. Egy biztos: sokáig emlegetni fogom a Pop and the Sixties-t. Bizonyos képeket azért, mert tetszettek, másokat azért, mert megnevettettek. Ért a kiállítás alatt hideg és meleg, de egy alkotásnál sem éreztem érdektelenséget.

A MUMOK tehát megmutatta, amit kellett: hogy a pop art jött, látott és alkotott, magával hozva a társadalmi és művészi megújulást.

Molnár Noémi