„Semmi dráma. Csak áll az ember csendben.”

/Jasik Barbara könyvajánlója/

Az idő haladtával párhuzamosan egyre több irodalmi irányzattal és stílussal találkozom. Az elmúlt pár évben olvastam már lehangolóan realista műveket, szórakoztató krimiket és groteszk szatírákat. Azonban eddigi olvasmányélményeim közül az egyik legkiemelkedőbb mégis a gyerekkoromban megismert, Kiss Ottó által alkotott Csillagszedő Márió című könyv, ami bár a gyerekköltészethez sorolható, bátran ajánlom minden korosztály számára. 

/

Kiss Ottó kötete egy gyerek nézőpontján keresztül fogalmaz meg olyan témákat, mint a szeretet és az elválás, az elmúlás, a boldogság és a fájdalom. Mindezt a szerző a maga sajátosan könnyed és szeretni való humorával teszi már-már aranyossá és mindenki számára befogadhatóvá.

A  mű cselekményét és a szerző gondolatait egy városi kislány monológjai által ismerhetjük meg, aki éppen az őt körülvevő világ rejtelmeivel, bonyodalmaival és szépségeivel ismerkedik. Ebben partnere a nemrég a szomszédságba költözött kisfiú, Márió, aki a szülei válása óta csonka családban nevelkedik, és a főszereplőért készen áll arra, hogy az összes csillagot lehozza az égről. A kötet azonban nem egy ennivaló gyerekszerelemről szól, annál sokkal többről. A középpontban a két gyermek egymásra találása és a főszereplő kislány egyre zavartabbá váló élete áll. Olyan kérdések vetődnek fel a műben, hogy hogyan éli meg egy kisgyerek a szülei válását és a halált, miként érzékeli az élet örömeit és problémáit.

A könyv alcíme: „Versek gyerekhangra”. Ezt a hangot az író tökéletesen használja fel, az alkotásban egyaránt megjelenik a gyermeki naivitás és mindentudás, a főhős (tudtán kívül) rengeteg egyszerű, mégis bámulatra méltó bölcsességet mond ki (pl. A mélység, az ugyanolyan, mint a magasság. Csak máshonnan kell nézni.). Ezek a gyermeki fantáziából kilépő eszmefuttatások egyszerre képesek mosolyt csalni az arcunkra és megragadni a tudatunkban, arra ösztökélve bennünket, hogy napokig elmélkedjünk rajtuk. Ugyanakkor ráébresztenek minket arra, hogy olykor a legfiatalabb korosztály lát át a legtisztábban a felnőttek számára sokszor bonyolult dolgok függönyén.

Akárhányszor is rágtam már át magam a sorokon, még soha nem jutott eszembe a gondolat, hogy egyszer talán megunom Kiss Ottó szerzeményét, hiszen tudom, hogy minden egyes olvasat alkalmával valami újra bukkanhatok a tartalomban. Ez tipikusan az a könyv, amit – viszonylagos tömörsége ellenére is az ember órákon keresztül képes újra és újra átlapozni, mert minden elolvasott szakasz után valahogy többnek érezheti magát. Talán okosabbnak, talán bölcsebbnek, talán érzékenyebbnek… Egyéntől függ.

A kötet 2003-ban elnyerte az Év könyve elismerést, emellett a világ több nyelvén is fordításra került. Ezen tények meglepőnek egyáltalán nem mondhatóak, hiszen a könyvben megvan minden, aminek egy „gyerekhangra” írt műnek szüksége van. Nem hétköznapi magyarázatok az Élet nagy és kevésbé nagy miértjeire, az őszinte barátság pillanatai, a megértés és a meg nem értettség, mindez egy bájos, s olykor szívszorító frekvenciájú gyermekhangba zárva. A közvetlenül az olvasás után kapott élményt pedig a mű mondataival lehetne a legtalálóbban leírni: „Semmi dráma. Csak áll az ember csendben.”

Jasik Barbara