Szeress, ha mersz

love-me-if-you-dare-poster_86657-1600x1200/Pál Kitti filmajánlója/

Hogy lehet a filmtörténet egyik érzelmileg legvégtelenebb, legdrasztikusabb és egyben legromantikusabb jelenete, hogy a szereplők beleöntik magukat egy betontömbbe? Milyen érzés, mikor az adrenalin szétárad a testedben és nem számít semmilyen következmény, semmilyen elvárás?

Eredeti címe „Jeux d’enfants” mely annyit jelent „gyerekek játéka”. Ez egyrészt egy a történetben központi szerepet játszó tárgyra, egy körhintát ábrázoló süteményes dobozra utal. Másrészt pedig arra a módra, ahogy éli a két főszereplő az életét. A film bemutatja a folyamatot, ahogy Julien (Guillaume Canet) és Sophie (Marion Cotillard) egy teljesen különálló világot teremt magának az említett fémdoboznak a közreműködésével. Gyermekkoruktól kezdve alakítják a szabályaikat, melyek egy fogadás-rendszeren alapulnak. A tétek egyre magasabbá válnak, egyre nagyobb fájdalmat okozva vele másoknak, sőt, maguknak is. Rájuk többé már nem vonatkoznak sem a társadalom szabályai, sem a törvény, sem a szokások, sem az erkölcsi normák. Csak ők ketten léteznek ebben a külön világban, még a tér és az idő is elveszti jelentőségét. Ez a szenvedély odáig fokozódik, hogy a saját tulajdon életüket is hajlandóak kockáztatni, semmilyen más értéket nem fogadnak el. Hogy hol a határ? Egészen a fizikai valónk korlátjánál húzódik, azaz maga a halál.

A film nyomon követi a két főszereplő harmincöt életévét. Időben kétszer ugrik a történet, ezzel három szakaszra osztja a szereplők testi és szellemi fejlődését. Ismétlődő motívumként jelenik meg az ismert Edit Piaf sláger, a „La vie en rose”. A színészek kiváló alakítást nyújtanak. A film egyértelműen groteszk, remekül ötvözi a humort, és a drámaiságot némi romantikával. A mellékszereplők életét is érdemes figyelemmel kísérnünk, hiszen a mellékszálak rövidségük ellenére is rengeteget mondanak (például Julien apjának viselkedése az anya halála után; vagy Julien felesége, aki figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényt, hogy férje más nőt szeret.)

A történet lényegében olyan, mint hogyha valaki Shakespeare Rómeó és Júliáját öntötte volna egy modern, groteszk köntösbe, azonban sokkal több mondanivalóval rendelkezik. Azt az üzenetet próbálja átadni, hogy egyszer élünk. Ezt a lehetőséget nem szabad elpazarolnunk! Az életünknek nem szabad csak a számlákról, háztartásról, a hétköznapokról szólnia. Mindenkinek meg kell találnia a saját értékrendjét, céljait, vágyait. Nem azért kell családot alapítanunk, megházasodnunk, minden reggel nyolcra dolgozni járnunk, mert elvárják tőlünk. Az életünk egyik legfontosabb hajtóereje a szenvedély. Ki kell használni a lehetőségeinket, elmenni a képességeink végső határáig. Annyira élvezni az életet, hogy az már szinte fáj, és elérni a pontot, ahonnan már nincs tovább. Persze a túl sok szenvedély nyomorba dönt, amint azt a végkifejletből is láthatjuk. Itt merül fel a kérdés, hogy érdemes-e élnünk szenvedély nélkül, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy érdemes-e meghalnunk a szenvedélyért.

Összegezve a film olyan érzést vált ki a nézőből, mintha egy romantikus történettel verték volna agyon a lelkét. Mindenképpen értékes alkotás, mely mellett nem lehet szó nélkül elhaladni.

Pál Kitti