Szétbontott és újrateremtett Cézanne-világ

/Szujó Alexandra beszámolója a Szépművészeti Múzeumból/

Még a fülemben csengnek Debussy dallamai, amikkel megnyitották a kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. A fuvola elbűvölte a hallgatóságot, az addig zúgolódó tömeget egyszerre intette csendre a felcsendülő, lágy hangjáték. Lassan körbefutott a teremben a zene, emberről emberre szálltak a láthatatlan hangjegyek, és mindenki tudta, hogy valahol köztünk ott pihen a nagy alkotó, Cézanne és a tizenkilencedik század is.

.

Nicholas Penny, a londoni National Gallery igazgatója, Geskó Judit, a kiállítás kurátora és megálmodója, Salgó István, az ING, mint főtámogató, képviseletében, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, végül pedig Bán László, a múzeum igazgatója tartott beszédet. Öt beszéd, ötféle világ, amiből létrejött ez a kiállítás. Nicholas Penny a maga humoros módján próbálta bevezetni a hallgatókat Cézanne-világába, feltette kérdésnek, hogy ki is az a Cézanne, majd önmagát megválaszolva, három lehetséges elemet adott nekünk, meghagyva a lehetőséget, hogy kiválasszuk a számunkra megfelelőt: a múlt, a jelen illetve a jövő.

Geskó Judit már kitágította a teret és időt, nemcsak egy személyként beszélt róla, hanem egy alkotóként, aki összeolvasztotta a múltat a jövővel. És ami ennél is fontosabb, felhívta a figyelmünket arra, amit sok néző elfelejt: a művészetet nem lehet megerőszakolni, az alkotásokat nem szemmel kell elemezni, hanem szívvel figyelni, és észrevenni benne azt, amit csak mi láthatunk. Ekkor még nem tudtam, hogy a kiállítás huszonöt éve fogalmazódott meg benne először.

Salgó István a harmadik, és sajnos a mai világban az egyik legfontosabb, oldaláról vizsgálta meg az október 26-án nyíló kiállítást – a profit oldaláról. Néhány gazdasági adat, biztosította a támogatásukat szóban is, majd elmondta, hogy ez bizony „versenyképes, magyar kiállítás” lett. Ezt az elismerést a nemzet oldaláról Orbán Viktor miniszterelnök úrtól is meghallgattuk, kifejtette, hogy a Szépművészeti Múzeum a legalkalmasabb egy ilyen koncepcióval rendelkező kiállításhoz, hiszen a Hősök tere ugyanúgy összekapcsolja a múltat és a jelent, ahogyan a kiállítás is teszi.

Az emberek türelmetlenül ültek a székekben, várták már a képeket, mikor fellépett az utolsó szónok, Bán László igazgató úr személyében. Elhangzottak a legfontosabb nevek, megtudtuk, hogy a kiállítást öt teljes éve szervezi Geskó Judit, meggyőzött minket arról, hogy a hit rendíthetetlen, és végül gyönyörű szavakkal zárta a megnyitó ünnepséget: „Cézanne szétbontotta, majd újrateremtette a világot”.

Percek múlva tolongott a tömeg, mindenki előbb akart bejutni a kiállításra a másiknál. Amint átkerültem az automata ajtó másik oldalára, minden türelmetlenségem, éhségem és szomjúságom megszűnt, átadtam magam a világnak, amit Cézanne teremtett nekünk.

A több mint száz Cézanne-kép mellett rengeteg más alkotótól is megcsodálhatunk képeket, köztük van a barokk tájfestészet egyik legnagyobb mestere, Poussin, a kubizmus egyik atyja, Braque, de találkozhatunk Tihanyi Lajossal, Ripp-Rónai Józseffel, Courbettel, sőt egy Bernini-szobor is kiállításra került. Szó, ami szó, a kiállítás remekművek tömkelegét tartalmazza, ahogy az ember elsétál köztük, valahogy összemosódik az idő, és megérzi, hogy pillanat teremtette csodák ezek, a múlt megfoghatatlan darabjai, mégis valahogy köztünk lebegnek, jelenné válnak.

Még a kiállítás elején jártam, éppen egy Cézanne által lemásolt Frillié-festményt tanulmányoztam, mikor mögöttem egy úriember megszólalt: „Hát igen. Az eredeti jobb.” Mély együttérzéssel bólogatott a mellette álló, elmerülve keresték a hibákat és a különbségeket, fejben pedig kiszámolták, hogy ez csak annak a következménye lehet, hogy Cézanne korai időszakában másolta le. Ekkor döbbentem rá, hogy az, amit én érzek, egyáltalán nem elég. Kérdésekkel nem akartam támadni a nézőket, mert tudtam, ha konkretizálni akarom a gondolataikat, sokszor csak klisék születnek, azok pedig senkit sem érdekelnek. Így alakult, hogy miközben a képeket tanulmányoztam, a színjátékokat figyeltem, a hasonlóságokat kerestem és a különbségeket megtaláltam, fél füllel mindig azokra a beszélgető párokra figyeltem, akik ugyanarról a képről diskuráltak, amiről én éppen elmélkedtem.

Sok értő és laikus között, szép lassan megismertem Cézanne-t. A feliratok is hirdetik, ahogy az elfojtott erotika fel-felbukkan korai alkotásain, látom, ahogy az örök elégedetlenségben többször is elkészíti ugyanazt a festményt, látom benne azt a kubikus jövőt, amit ő alkotott, de nem élhetett meg. Sok csendélet és tájkép között rábukkanok a Harlekin című festményére, a híres portréját is megcsodálom, egyesével haladok, egyre fáradok, de még jobban akarom ismerni. Némely rajz nem olyan jó, a mellette lévő viszont isteni, feltűnik egy-két különleges ecsetvonás, elmerengek a színkezelésen, egyszóval átlényegülök. A múlt egyvelegéből teremtődött egy homológ univerzum, amihez nem feltétlenül kell ismerni az életrajzot. Nem kell tudnunk, hogy miért festett annyi képet a Monte Sainte-Victoire hegyvonulatairól, csak látnunk kell, hogy ez neki fontos volt. Hogy miért, talán ő sem tudja igazán, egyszerűen csak élveznünk kell a sárgában vagy kékben úszó vonulatokat, amiképpen Cézanne is tette.

Szujó Alexandra

Fotók: Bohus Márton