david

Minden sebhely egy volt nőt jelképez

david/Interjú Tarnai Dávid operaénekessel/

Tarnai Dáviddal 2012 decemberében beszélgettem először: Orbán György Karácsonyi oratórium szólóénekesi szerepében lépett fel. Hamarosan újabb kiváló előadások következtek s végül a Pomádé király új ruhája operaelőadás után sort keríthettünk egy interjúra is. Dávid több országban számos mester keze alatt képezhette tudását, karrierútja máris színes – lehetőségei pedig csak gyarapodnak. A beszélgetés során nemcsak korábbi színészettel és zenével eltöltött éveit ismerhetjük meg, hanem kedvenc szerepeiről és a rendező mögöttes szándékairól is részleteiben hallhatunk.


állóKérlek mesélj a zenei előéletedről – milyen út vezetett idáig?

–   Ez egy hosszú történet – zenei tudásom megalapozása már az alapfokú oktatás ideje alatt elkezdődött, hiszen ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, Óbudán. Bár kórustag is voltam, 8 év után mégis úgy alakult, hogy műszaki középiskolába mentem. A műszaki informatika képzés alatt nagyon hiányoltam az énekoktatást. Szerencsére ekkor hirdettek a városban meghallgatást magánének szakra, az Aelia Sabina Zeneiskolában. Jelentkeztem rá és szakközépiskolásként felvettek magánénekre.

Kinél kezdtél el tanulni?

–   Lugosi Mária ének-tanárnőnél, aki elsőként látta meg bennem énekesként a fantáziát. Egészen 2005-ig nála tanultam, majd felvettek a Bartók Béla Konzvervatóriumba Fekete Máriához, Budapestre. Itt életem  legszebb két évét töltöttem, ugyanis nagyon jó énekesi társulat alakult ki az iskolában (hogy csak néhány példát említsek – Balga Gabriella, Celeng Mária, Halmosi Tímea, Remenyik Réka, Szemere Zita, Vincze Klára, Virág Zoltán, Takáts Tamás Henrik). E két évet mi, akik itt tanultunk, felejthetetlen élményként éltük meg.

Milyen volt az itteni képzés, milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?

–   Sok koncerten részt vettünk: Mária néni révén énekelhettünk a Művészetek Palotájában,  a Vakok Intézetében, a Nádor teremben illetve a Budapesti Műszaki Főiskola – az akkori Óbudai Egyetem – aulájában is. Emellett hangulatkoncerteket is adtunk – például Mozart, Bartók és Kodály estet.

Operaénekesi karriered következő állomáspontja a Pécsi Tudományegyetem volt…

–   Igen: 2007-ben felvettek a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol Szüle Tamás volt a tanárom. Nagyon nagy volt az összhang közöttünk és persze rengeteg lehetőség is adódott. Ilyenek voltak a Háry János keresztmetszet – a János vitézből énekelhettem el a Strázsamester szerepét vagy az Úrhatnám Szolgáló… Utóbbit a pécsi Mecsek Kamaraoperával, Wirth Márton vezénylésével adtuk elő. Egyetemi szervezés keretein belül volt még alkalmunk fellépni a Szigeten, a Dóm Múzeumban és a Művészetek Palotájában is.

Az itteni oktatás meghozta a gyümölcsét: nagyon sok technikai alapot megadott és a Szüle Tamással való közös munka a későbbi utamat is meghatározta.

A 2010-es bachelor diplomázás után felvettek Szegedre, az Opera Master szakra. Hangsúlyos a különbség a pécsi és a szegedi képzés között?

–   Itt jóval több a lehetőség, mint Pécsett, hiszen a Napfény városában lényegesen jobb kapcsolat van a Színház és az egyetem között. Tegyük hozzá: a pécsi egyetemi éveim óta ott is javult a helyzet. Most már nagyon jó kapcsolatot ápol a Zeneművészeti Karral a színház.

Szegeden ez már idekerülésemtől fogva így van. Rengeteget köszönhetek nemcsak az egyetemnek, de a tanáraimnak is.

Itt, Szegeden Andrejcsik István a tanárod. Hogyan járult hozzá hangod továbbképzéséhez?

–   Andrejcsik Istvánnal nagyon jól érzem magam az órákon, a közös szereplések során és tartjuk a kapcsolatot szakmai szinten túl is. Úgy gondolom, hogy a hangomat meghatározó két egyetemi tanárom  munkája kiegészítette egymást. Szüle Tamás adta az alapokat, Adrejcsik István pedig azt, hogy hogyan kell lazán, kényelmesen a leghatékonyabban énekelni.

Melyik színpadi fellépésedre tekintesz első jelentős szereplésként?

–   Mindenképpen a János vitézre Pécsett. Ez egyúttal az első színpadi fellépésem is volt, ahol strázsamestert alakítottam. Ekkor tudtam meg, hogy mit csinál egy rendező. Nemcsak arra kellett figyelni, hogy hogyan irányít egy karmester – a rendező munkája is sokat jelentett. Nem volt már elég csak énekelni, hanem a színpadon játszani is kellett. Ez egy abszolút új élmény volt.

Az Úrhatnám Szolgáló szintén hatalmas előrelépést jelentett. Ezt több helyszínen is előadtuk: a Művészetek Palotájában Jánoshegyi Annával, később Hirschberg Lindával Pécsett és a Sziget fesztiválon is. Vespone szerepét minden alkalommal Takáts Tamás Henrik alakította. Itt magam szintén nagyobb szerepben játszottam: Uberto egy rövid pillanat kivételével végig a színen van. Ez háromnegyed órás színpadi jelenlétet jelent, ami nem könnyű szerep. Nagy ambitus szükséges hozzá (fent és lent is oda kellett figyelni a hangmagasságra)- pontosan ezért volt jó megcsinálni. Egyedi élményként emlékszem vissza rá.Horvát Zoli bácsinak, a rendezőnek nagyon sokat köszönhetek: az én személyiségemre építve tudtuk megvalósítani a szerepet.

Szegeden is nagyon sok lehetőség adódott. Maga az operavizsga is ennek számít, hiszen Pécsett akkor még nem volt külön operaszak. Ez óriási előnyt jelentett. Szegeden Toronykőy Attila volt a színpadi tanárom. Az itteni képzésben köszönhetően színpadra vihettem például a Bastien (Decsi András) és Bastienne (Baross Loretta) című műben Colas varázsló szerepét Koczor Kristóffal lekettőzve – ezt később Jánoshegyi Annával és Decsi Andrissal a Szigetre is kivittük. Továbbá Mozart – Varázsfuvolájában is játszottam. Ez egy speciális rendezés volt kevert szereppel – egyszerre voltam öreg pap és Don Alfonzo; ugyanis csempésztünk bele Cosi fan Tutte-t is.

Kire, kikre tekintesz példaképként?

– Polgár László volt az egyik nagy példakép, akire abszolút felnéztem: óriási alázattal volt a darabok iránt – bő, szép orgánuma volt, ha énekelt, a szívét adta bele. A másik: Gregor József. Teljesen lazán hozta a humort, a buffobasszus karakterét, csak hogy szuperlatívuszokban beszéljek: egy jelenség, aki önmagát adta. És még sok példaképet sorolhatnék, mint Thomas Hampson, Bryn Terfel, Dietrich Fischer Dieskau… ha felsorolnék mindenkit, nagyon hosszú lenne a lista.

Talpnyaló
.
A fentiekben sok szerepet említettél. Van olyan, amit teljesen „testre szabottnak”, sajátodnak éreztél?

–   Ami óriásit szólt, az a tavalyi Kékszakállú herceg vára – ez egy hatalmas kihívás volt. Saját őrült vállalkozásom, hiszen már régi vágyálmom volt megvalósítani ezt a szerepet. Megkérdeztem Andrejcsik István tanár urat is, hogy mi a véleménye erről. Biztatott – azt mondta, tökéletesen passzol a hangomhoz.

Kíváncsi voltam Töreky Katalin, évfolyamtársnőm véleményére is: mit szólna Judit szerepéhez? Neki is tetszett az ötlet. Vizsgadarabnak készítettük eredetileg az egészet. Dr. Temesi Mária, a tanszék vezetője is abszolút támogatta, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket. Toronykőy Attilát megkérdeztük, hogy vállalja –e a rendezést. Ez neki is kihívás volt, hiszen még nem vitt színpadra mély tartalmú, szimbolikus operát. Végül igent mondott a felkérésre.

.
Milyen koncepció alapján valósítottátok meg a darabot?

–   Toronykőy Attila ránk szabta az operát, úgy döntött, hogy Töreky Katalinra és Tarnai Dávidra építjük fel a darabot. Az egész Kékszakállút áthelyezte annak otthonába, hiszen a herceg lelki világa ebben az értelmezésben maga a vár.

Nem is foglalkoztunk a díszletekkel – a zenére összpontosítottuk a darabot. A hét ajtó szimbólumát Töreky Katalin találta ki: hét ruharéteg jelképezte. Ahogy lehámozzuk magunkról a ruhadarabokat, úgy megyünk egyre mélyebben a Kékszakállú lelkének belső bugyraiba.

A szerep szeirnt csak a herceg képzeletében volt 3 asszonya, a történések a Kékszakállú gondolati világában történtek. A főszereplő kicsit meg is őrült, amikor elvesztette a külső kapcsolatait és sebeket ejtett magán. Minden sebhely egy nőt jelképez.

Amikor az utolsó ing is lekerül a Kékszakállúról, akkor válik láthatóvá a valóság, jelen esetben a három sebhely. A 4. asszony, Judit elvesztése után előveszi a darab elejétől kezdve jelen lévő ládát, s az abban lévő titkot: a kést. Jelezve, hogy elveszett Judit, egy újabb sebet ejt magán.

A történet azonban nyitott marad, nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy a herceg öngyilkos lett –e vagy sem…? A színpad akkor sötétedik el, amikor a Kékszakállú maga ellen fordítja a kést – a többit a közönség fantáziájára bízza a rendezés.

A regőst Oberfrank Péter alakította, aki szenzációs zongorajátékával már-már egy egész zenekart helyettesített. Nagyon intim teret valósított meg, fantasztikus atmoszférát teremtett.  Hatalmas élmény volt.

Az előadást a kisszínházi operavizsgán is láthattuk…

– Összesen eddig ötször adtuk elő ezt a darabot: a Művészetek Palotájában szerepeltünk vele először. Később a Kolozsvári Viva Vox Diák-Operafesztiválon is bemutatkoztunk – itt nagyon nagy sikert aratott, és megállapították a fesztivál szervezői, hogy ez a darab volt a fesztivál legjobbja.Várhatóan a jövőben lesz még egy turné szintén a Kékszakállúval Romániában illetve tervezzük, hogy bemutatjuk Pécsett. A harmadik előadás volt a kisszínházi operavizsga. Mellette két másik művet mutattak be ekkor: Mozart-tól A színigazgatót és az Offenbach-féle Kékszakállt. Ezt a darabot és az Offenbach-ot vittük a Miskolci Operafesztiválra is, júniusban Bartók+ Két szakáll néven. Majd a Bartókot a szegedi ZMK (Zeneművészeti Kar) Fricsay termében is előadtuk a nyári Művészeti Akadémia és Mesterkurzus keretében. Ez meglehetősen extrém volt, hiszen a Fricsay teremben nyáron 38 fokban adtuk elő a darabot hét réteg ruhában.

A Pomádé király új ruhája című darabban nyújtott előadásodra kollégáid azt mondták: teljesen rád szabták a szerepet. Mondanál pár szót erről?

–   A Pomádé király új ruhája Ránki György zeneszerző műve. Ebbe a darabba még Toronykőy Attila ajánlott be tavaly tavasszal Nyársatnyelt Tóbiás szerepére. A lehetőségre természetesen igent mondtam . Nagyon megszerettem ezt a karaktert, hiszen nagyon vicces figura.  Emellet azonban hatalomra éhes ember is, aki várja a megfelelő pillanatot, hogy átvehesse a vezetést a királytól. Közben a tipikus Talpnyaló karakterét is hozza, amelyet ebben az esetben egy elegáns fagyi jelképez, pontosabban annak nyalogatása. Szimbolizálja,  hogy a mai társadalomban az emberek a ranglétrán felettük állóknak hajbókolnak, „nyalnak, mint egy fagyit”, az alattuk elhelyezkedőket viszont igyekeznek eltaposni.

A szegedi kellék egy extrém méretű fagyi. Meglepő volt szembesülni, hogy Szegeden ilyen gigászi – de illik a kancellárhoz, hiszen ő a legnagyobb talpnyaló ebben a történetben. Nagyon szépen mutatja azt, hogy ő bármit bárhogyan megtesz.  Kicsit karót nyelt figura – erre utalhattak a többiek. A rendezés szerint Tóbiás azért sántít, mert annyira rohantak, amikor a királyhoz hívták őket, hogy már elvesztették a cipősarkukat és nem tudtak normálisan járni. Ezért sántikál Tóbiás mindenhol. Célja, hogy átvegye a hatalmat.

Ez pedig végül sikerül is neki…

–   Igen, eljön a pillanat, amikor a király elveszti hatalmát – hiszen kiderül, hogy meztelen. Senki nem meri mutatni magáról, hogy buta, inkább belemegy a játékba és azt mondja, hogy igen, ő is látja a király ruháját. A legelső, aki észreveszi, hogy nincs a királyon semmi, az Nyársatnyelt Tóbiás, de hiúsága révén és a két csaló rábeszélése miatt nem akar szólni. Nem annyira okos karakter, töpreng, hogy mit tegyen – végül amellett dönt, hogy kivárja a megfelelő pillanatot, hogy megszerezze a hatalmat. Az alatta lévők pedig Tóbiás válasza után – tudniillik, hogy van a királyon ruha – nem mondhatják azt, hogy nincs, mert kibillenhetnek pozíciójukból. A kórus ezért áll feltartott kézzel ennél a jelenetnél. Az egyetlen okos szereplő Dzsufi, aki örömmel nézi, hogy a bolondok körülötte mit csinálnak. A király viszont mégis lebukik, hiszen egy ártatlan, a rendszeren kívül álló gyerek bekiabálja a közönség soraiból: „A királyon nincs is semmi.” Tóbiás itt ragadja meg a pillanatot, hogy átvegye a hatalmat. A fagylaltot pedig átadja Robertónak, aki elnyeri a kancellári posztot és vele együtt a talpnyaló szerepét is. Dzsufi pedig megsajnálja a királyt, aki csak egy buta, pompamániás figura.

Milyen volt együtt dolgozni a kollégákkal?

–  Mivel kimagasló művészekről van szó, így nagyon sokat köszönhetek nekik. De a kórusnak, a súgónak, ügyelőnek, öltöztetőknek, a műszaknak szintén hálás vagyok. A próbafolyamat közben nemcsak a rendező, hanem a kollégák is nagyon sokat hozzá tudnak adni a karakteremhez. Mondanak egy pár trükköt, módszert, hogy mit hogyan csináljak. A kórusnak, a többi szereplőnek épúgy sokat köszönhetek, mint a súgónak. A színpadon lehet tanulni a legtöbbet. A zenekarral szintén nagyon jó dolgozni, hiszen a karmesterrel is kiváló az összhang.

Milyen szerepekben láthatunk majd az elkövetkezőkben?

– Az André Chénierben voltam Fleville és Dumas szerepében. A Rigolettoban pedig márciustól májusig láthattak Marullo szerepében.

Budapesten is voltak fellépések: a Szerelmi bájital, ami színre került Kolozsváron olaszul egy mesterkurzus keretében /ahol tanítóm volt Leontina Vaduva (ének), Anda Tabacaru Hogea (rendező), Petre Sbarcea (karmester)/, a fővárosban is előadásra került magyar nyelven a József Attila Művelődési Központban. Illetve Traviata volt márciusban, ahol Douphol báróként voltam jelen, majd májusban Don Pasquale címszerepében voltam.

Ami a jövőt illeti, még sok minden bizonytalan, de valószínűleg szeptember vége felé Budapesten a Fészek Klubban újból előadjuk szcenírozva a Kékszakállút.fekvő

Sok sikert kívánok neked a továbbiakban!
Hornyik Anna Viola