Az álomkommandó 2

Telekes Péter: „Egy színész soha nem lesz igazán felnőtt”

A 2014/2015-ös évad utolsó napjaiban, egy tikkasztó júniusi estén találkoztunk, méghozzá egy fergeteges Össztánc előadás után. Az öltözőben egy pohár kellemesen hűs „sportfröccsel” koccintottunk az aznapi közös színházi élményünkre, de még mielőtt rátértünk volna a legendás táncos produkcióra, egy másik aktualitásról kérdeztem a Vígszínház Junior Príma-díjas művészét. Aztán persze Telekes Péter sok minden másról is mesélt: gyerekkori paródiáktól és jelnyelv-tanulásról, egyetemi útkeresésről, meghatározó szerepekről, inspiráló bizalomról és a szeretetteljes alkotói közeg szárnyakat adó erejéről. A késői óra ellenére fáradtságnak nyoma sem látszott a fiatal színészen, amin csak azért nem csodálkoztam, mert Pepe megmondta előre, hogy sokszor előadás után érzi magát a legfittebbnek, és olyankor van igazán elemében.

Néhány nappal ezelőtt mutattátok be Az álomkommandó-t a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.  Hogy sikerült a vendégszereplés?

Elképesztően jól! Szuper előadás volt, az egyik legjobb, amit valaha játszottunk. A darab és a téma hihetetlenül megtalálta a közönségét. Abban az előadásban minden mondat a helyére került. Az álomkommandó színház a színházban: Sütő András drámája párhuzamosan két síkon fut. Az egyik történetben egy színházi próba zajlik: a darab az auschwitzi koncentrációs táborban játszódik. A másik szál a hetvenes-nyolcvanas évek Romániáját, a Ceaucescu-diktatúrát idézi… Már az első percekben éreztük, hogy megfagy a levegő a nézőtéren, és az előadás végéig alig oldódott a hangulat. A kolozsvári bemutató egyszerre volt felkavaró és felemelő, a rendező, Szász János szerint is fantasztikusan sikerült az az este. Az ottani kollégák el voltak ragadtatva, mi is nagyon jól éreztük magunkat, és egy csodálatos élménnyel gazdagodunk.

Az Össztánc előbemutatóját május közepén tartottátok: szeptemberben lesz a darab hivatalos premierje. A nagy sikerű előadás egyik különlegessége, hogy egyetlen szó sem hangzik el a színpadon, mindent a tánc nyelvén, mozdulatokkal és gesztusokkal fejeztek ki, illetve meséltek el. Ahogy a darab rendezője, Marton László fogalmaz: „Itt a koreográfia a szöveg”. A produkciótok annyira magával ragadó, hogy nézőként egyáltalán nem zavart, hogy nem beszéltek benne.

Örülök, hogy ezt mondod! Mi is azt tapasztaljuk, hogy a közönség elfogadja ezt a „rendszert” az első néhány percben, és utána készségesen „jön velünk” a táncos időutazásra. Az egész előadás olyan, mintha egy színes fényképalbumot vagy egy nagy képeskönyvet lapozgatnánk, amelynek oldalain megelevenednek a huszadik századi magyar történelem legfontosabb eseményei, meghatározó korszakai. Egy nagyon jó és igazán élvezetes próbafolyamaton vagyunk túl: a próbák során számomra az volt a legfőbb kihívás, hogy ne Oberfrank Palit akarjam megidézni és visszahozni a színpadra, ugyanis az eredeti előadásban ő formálta meg az én mostani karakteremet, hanem hogy megtaláljam az adott figurában magamat, felfedezzem azt, amit én élvezek ebben a szerepben, és arra összpontosítsak, hogy én mit tehetek hozzá az adott karakterhez.

Popfesztivál 40 Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Popfesztivál 40 Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kívülállóként azt gondolnám, hogy a színészeknek nem lehet könnyű két felvonáson keresztül szavak nélkül létezniük és dolgozniuk a színpadon. Van olyan része, pillanata az előadásnak, amikor nehezen állod meg, hogy ne szólalj meg?

Van egy-két olyan jelenet, amikor az ember legszívesebben mondaná… (mosolyog). Ehelyett  a színpadon folyamatosan egy belső monológ zajlik bennem, ha úgy tetszik, némán magamban beszélek, a mondanivalómat pedig a mozdulataimmal, a gesztusaimmal és az arcjátékommal „tolmácsolom” a közönségnek.

Évad vége ide vagy oda, téged tárt karokkal várnak Efezoszban. Mire ez az interjú megjelenik, már javában próbálni fogsz a Tévedések vígjátéká-ban. A népszerű Shakespeare-komédiát július 31-én és augusztus 1-jén láthatja a közönség a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ha látnád, hogy felcsillant a szemed már a darab címének hallatán!

A Dóm téri produkció izgalmas munkának ígérkezik, nagyon várom! Egyrészt a kollégák miatt, hiszen nagyszerű csapat verbuválódott: Molnár Piroska és Haumann Péter alakítják a szüleimet, Molnár Áronnak is nagyon örülök, és az apósom, Csuja Imre is szerepet kapott a darabban, ami azért is érdekes, mert filmen játszottunk már együtt, de színpadon még soha. Nagyon kedvelem őt, és kiváló színésznek tartom. Azt szoktam mondani, hogy elég különleges viszony a miénk, hiszen Imre a kollégám, a barátom és az apósom egy személyben (mosolyog). Visszatérve a „Tévedésekre”, a Dóm téri bemutató óriási játéklehetőséget ígér: a szegedi szabadtérin négyezer ember ül egy előadáson. 2008-ban a Marica grófnőben szerepeltem már az ottani hatalmas színpadon, de abban az előadásban egy kis szerepem volt, nem játszottam, inkább csak látszottam benne. Ez a mostani viszont egy komoly feladat, Szirakuzai Anthipolust játszom, és Adorjáni Bálint alakítja az  ikertestvéremet. Shakespeare-nek ez a vígjátéka egyébként is közel áll a szívemhez, hiszen annak idején ez volt az első nagyszínházi előadásom itt a Vígben, még harmadéves egyetemista koromban. Igaz, hogy nagyon pici szerepem van a darabban, de mégis csak a Tévedések vígjátékában álltam először a Víg nagyszínpadán, ami egy meghatározó élmény volt a pályámon. Most is emlékszem minden egyes mozzanatára. A mai napig, ha ez az előadás megy, akarva-akaratlanul eszembe jutnak az egykori érzések, illatok, gondolatok… Döbbenet, hogy azóta eltelt tizenegy év! Mint ahogy az is hihetetlen számomra, hogy tíz évvel ezelőtt végeztünk  az egyetemen. Nemrég tartottuk a jubileumi osztálytalálkozót, és miközben szervezkedtünk, egyfolytában az járt a fejemben, hogy: „Atyaúristen, hogy elszaladt ez a tíz év!”

Ha már itt tartunk: annak idején hogy érezted magad a színművészetin?

Igazából harmadévben kezdtem belerázódni az egészbe, mert nagyjából addig tartott, amíg magamra találtam „az új életemben”. A felvidéki Gútán születtem és tizennyolc éves koromig ott éltem. Számomra már a nagyvárosba költözés is óriási váltás és nagy kihívás volt, vidéki srácként sokáig nem találtam a helyem Budapesten.

Nehezen hagytad ott a szülői házat és a szülővárosodat?

Borzasztó nehezen! A mai napig nagyon meghatározó számomra az, hogy honnan jöttem. Rettenetesen fontosak a gyökereim! Valószínűleg ezért is szenvedtem meg annyira az első két évet az egyetemen. Rosszul viseltem a színinövendéki léttel járó bezártságot, ezért sokszor utáltam ott lenni, és fel nem tudtam fogni ép ésszel, hogy a többiek miért akarnak még hajnali egykor is próbálni. Az első időszakban szerintem nem is tudtunk igazán jól együtt dolgozni az osztálytársaimmal. Hozzáteszem, én sem voltam kellően nyitott. Akkoriban megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egyetemet. Ma már persze, különösen egy ilyen előadás után, mint amilyen a mai Össztánc volt, kifejezetten örülök annak, hogy a józan eszemre hallgattam, és maradtam a fenekemen, de annak idején, egyetemistaként szembesültem először azzal, hogy ez a pálya rengeteg nehézséggel is jár, amit az ember gyerekként el sem tud képzelni (mosolyog). Tízéves lehettem, amikor a fejembe vettem, hogy színész leszek, de arról  fogalmam sem volt, hogy mivel jár ez a szakma: hogy mennyi munka, mennyi energia, milyen komoly elhivatottság és milyen mérhetetlen alázat szükségeltetik ehhez a hivatáshoz. Igazából valahogy meg akartam úszni a felnőtté válást, szerettem volna minél tovább megmaradni gyereknek, hogy megőrizhessem a játékosságomat… Ez a vágyam végül is teljesült, hiszen a színházban esténként héttől tízig tényleg játszom, és tényleg megmaradhatok gyereknek (mosolyog). Egyébként, szerintem egy színész soha nem lesz igazán felnőtt…

A Mester és Margarita Fotó: Dömölky Dániel

A Mester és Margarita Fotó: Dömölky Dániel

Tetszik, hogy viszonylag korán kipipáltad a pályaválasztást.

Egyrészt már gyerekkoromban is nagyon szerettem parodizálni: diákként mást sem csináltam, mint figyeltem a többeket, az osztálytársaimat, a tanáraimat, és folyamatosan kifiguráztam őket. Akit lehetett és érdemes volt utánozni, azt én utánoztam.

Vagyis te voltál az osztály mókamestere?

Abszolút (nevet), és nyilván akkor és ott megéreztem, hogy milyen szerepelni, hogy milyen az, amikor az ember a középpontban van, szórakoztatja a többieket és mindenki rajta nevet… Emellett tízéves koromról színjátszókörbe jártam, az iskolában rendszeresen indultam a szavalóversenyeken, de ami a leginkább meghatározó élmény volt: elsőéves gimnazistaként szerepeltem a komáromi színház Légy jó mindhalálig című előadásában: Böszörményit játszottam… Akkor és ott végleg elvarázsolt a színház világa, és ezzel eldőlt a sorsom. A tanárok is biztattak és támogattak, ami megerősített az elhatározásomban.

2005-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László és Forgács Péter osztályában, ahonnan mondhatni egyenes út vezetett a Vígszínházba.

Az osztályból heten szerződtünk ide, ami egyrészt nagy dolognak számított, másrészt mindannyiunknak adott egyfajta biztonságérzetet.

Ehhez képest három évvel később átigazoltál a Bárka Színházhoz. Miért?

Kedvem támadt egy kis kalandozásra (nevet). Amikor Seress Zoli a Bárkába hívott, úgy éreztem, adódott egy lehetőség, hogy valami másban kipróbáljam magam. Izgalmasnak tűnt, hogy egy kisebb térben működő kísérletező színházban bizonyíthatok. Semmit nem bántam meg, sok jó emlékem fűződik az ott töltött három évhez, de nagyon jó volt visszajönni is. Jólesett, amikor Eszenyi Enikő visszahívott, én pedig örömmel jöttem, és azóta is otthon érzem magam a Vígszínházban.

Jóembert keresünk Fotó: Almási J. Csaba

Jóembert keresünk Fotó: Almási J. Csaba

Az elmúlt évadban tizenegy féle előadásban játszottál, a következő szezonban pluszban vár rád három premier, beleértve az Össztáncot is. Az új darabok egyike az Óz, a csodák csodája, amelyben a Madárijesztő szerepét kaptad, a másik pedig az A velencei kalmár.  Ha most visszagondolsz az elmúlt tíz évre, melyek voltak az eddigi pályád legmeghatározóbb szerepei?

Csacsinszky Pali a Lila ákác-ból mindenképpen, aztán Billy a Billy világá-ból megint csak egy fontos állomás volt az életemben, és ami még nagyon meghatározó volt számomra, az a De Sade pennája a Bárkában. De Couemier abbét alakítottam a darabban: mi tagadás, abba a szerepbe majdnem belepusztultam (mosolyog). Emlékszem, akkor és ott úgy éreztem, hogy beletörik a bicskám, aztán mégis csak megbirkóztam vele, és az a szerep végül nagyon sokat adott a szakmai fejlődésemhez. A De Sade pennája kapcsán rengeteget tanultam a kollégáktól is: Kapától (Mucsi Zoltán – a szerk.), Seress Zolitól, Kálid Artúrtól, Spolarics Anditól.

Annak idején a Billy világa volt a nagy kedvencem, amiben egy siket fiatalembert játszottál, méghozzá lenyűgözően.

Az egy fantasztikusan jó munka volt, imádtam! A szerepem óriási kihívást jelentett, és több hónapos előkészületet igényelt.

Merthogy a szerep kedvéért megtanultál jelelni.

Két hónap alatt kellett elsajátítanom egy másik nyelvet. Isteni feladat volt, hihetetlenül élveztem. Számomra különösen érdekes volt, például, hogy a jelelés révén a kezemmel kell kifejeznem különböző érzelmi állapotokat, nem hagyatkozhattam a megszokott klisékre. Halló emberként eleinte ösztönösen odafigyeltem a végszavaimra, mindig odakaptam a fejem. Aztán egy idő után elkezdtem füldugót használni. Meg kellett tanulnom „nem hallani”, és elérni azt, hogy a többiek küzdjenek a figyelmemért, ha valamit mondani akarnak nekem.

Színészt próbáló feladat!

Igazából nem ettől volt nehéz a szerep. Sokkal inkább attól, hogy mi, hallók, nem tudjuk elképzelni, milyen lehet siketnek lenni. Nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetükbe. Annak idején a próbaidőszakban Bata Évával (a színésznő Billy siket szerelmét formálta meg a darabban – a szerk.) jártunk egy siket közösségben, ahol figyeltük az embereket – egy teljesen más világ az övék, de jó  volt megismerkedni azzal a közeggel.

Mindent összevéve, Billy szerepe nagyon megtalált téged!

A darabot Szőcs Artur rendezte, aki nagyon jó barátom: ő pontosan tudta, hogy hogy hozhatja ki belőlem mindazt, amit a szerep kapcsán közölni akart a külvilággal (mosolyog). Ez azért is számított, mert én csak szeretetteljes közegben és nagy-nagy bizalomban tudok  igazán jól dolgozni, akkor tudom a legjobb formámat hozni. Számomra az a legfontosabb, hogy érezzem, hogy a rendező maximálisan bízik bennem. Akkor tudok a legjobban megnyílni, és akkor tudom teljesen odaadni a lelkemet, ha érzem azt, hogy „lentről” támogatnak. Sokan inkább a feszültségből tudnak-szeretnek építkezni, engem a „feszkós” légkör egyáltalán nem inspirál, sőt.

Vannak rendezők, akik mereven ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez és/vagy bizonyos színpadi szabályokhoz, míg mások lazábbra engedik a gyeplőt, és nyitottabbak a színészek ötleteire, javaslataira. Neked melyik típus a rokonszenvesebb?

Szeretem és egészséges-értelmes keretek között szükségesnek tartom a szabályokat, de azt szeretem a legjobban, ha a szabályokon belül meghagyják az én személyes szabadságomat. Azt viszont nem tartom szerencsésnek, ha egy rendező amolyan „Tessék, csináld!”-felkiáltással teljesen szabad kezet ad a színészeknek, mert én például olyankor elbizonytalanodom. Én abszolút elvárom a rendezőtől, hogy megszabja a határokat, hiszen ő ül lent a nézőtéren, ő lát engem kívülről, és igenis mondja meg, hogy mit szeretne, vagy éppen mi az, amit egyáltalán nem szeretne, és metssze le a vadhajtásokat. Aztán ha közösen felépítettük a karámot, akkor azon belül már jólesik szabadon futkározni! (mosolyog)

A színházi munkákon túl egy ideje rendszeresen forgatsz a TV2 népszerű tévésorozatában. A Jóban Rosszban című szériában egy rosszfiút, a drogfüggő Zámori Olivért alakítod. A karaktered nem először bukkan fel a történetben.

Három évvel ezelőtt forgattam fél évig a sorozatban, aztán pár hónappal ezelőtt visszahívtak.

Örültél a visszatérésnek?

Abszolút! Kifejezetten élvezem a televíziós munkámat, és a forgatások remek hangulatban telnek. Nagyon profi társaságban dolgozom, rendkívül szerethető emberek között (mosolyog). Másrészt jólesik kiszakadni egy kicsit a színházi közegből, arról nem beszélve, hogy ma Magyarországon kevés a lehetőség a forgatásra. Régen megadatott a színészeknek az a élmény és az lehetőség, hogy játszottak tévéjátékban, tévéfilmben, mozifilmben, ami adott egy országos ismertséget nekik. Ma már nem válogathat az ember a televíziós feladatokban: örülni kell annak, ha adódik egy ilyen lehetőség. Nem mintha annyira vágynék a széles körű ismertségre, mert van egy határ, amin túl már zavaró, ha úton-útfélen megbámulják és/vagy megszólítják az embert. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esik jól a közönség, a nézők szeretete. Márpedig a színházi munka sosem hoz akkora ismertséget és népszerűséget, mint amikor valaki a tévében szerepel. Mondom ezt úgy, hogy az ország egyik legnagyobb színházában játszom: a Víg nagyszínpadán esténként több mint ezer ember ül, de hiába szerepelek folyamatosan telt ház előtt, a televízió népszerűségével semmi nem vetekedhet. Hovatovább a sorozatnak húzóereje is lehet, van is: találkoztam már olyan lelkes rajongóval, aki azért jött el a Vígszínházba, mert látott a tévében, és érdekelte, hogy mit alakítok a színpadon. Nekem eddig még csak előnyöm származott a sorozatbeli szereplésemből.

A padlás Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A padlás Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A színházi próbák, a tévés forgatások és az egyéb elfoglaltságaid közepette milyen gyakran jársz haza Gútára?

Amikor csak tehetem, meglátogatom a szüleimet. Én egy „elmebeteg” vagyok egyébként, mert én hazamegyek egy fél napra is. Gúta százhúsz kilométerre van Budapesttől, ami nem távolság. Beülök az autómba, és akár egy finom kajára is hazaugrom. Pár nappal ezelőtt apám főzött egy fantasztikus pörköltöt, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljam meg (mosolyog). Említettem már, hogy erősen kötődöm a családomhoz és a gyökereimhez? (nevet)

Anno a legelső beszélgetésünket azzal zártad, hogy „Apának lenni a legjobb dolog a világon!”

Ezt most is abszolút így gondolom! (mosolyog)

Akkoriban két és fél éves lehetett az első kisfiad, azóta megszületett a második kislegény is, ráadásként pedig hamarosan egy kislánnyal bővül a Telekes-család. Én pedig egy boldog és büszke apukával beszélgetek.

A gyerekeim, Marci és Matyi nagyon klassz kis srácok, megannyi boldog pillanattal ajándékoznak meg bennünket. Elképesztő, hogy milyen sok energiát adnak! Akkor kapcsolódom ki és töltődöm fel legjobban, ha velük lehetek. Éppen ezért folyamatosan arra törekszem, hogy megtaláljam az egészséges egyensúlyt a család és a munka között. Ha hiszed, ha nem, számomra ez az egyik legnagyobb kihívás a mindennapokban.

 Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Az álomkommandó – Szkárossy Zsuzsa