Tolvajnők naplója

/Etűdök öt egyedi hangszerre, a Radikális Szabadidő Színház öt fiatal színésznőjére hangolva/

Valami különleges zajlik a Malomudvarban. Valami utánozhatatlan. Nem azért, mert forradalmi újítások vagy világmegváltó gondolatok kapnának szárnyra a színházteremben. Egészen más oka van, pontosabban 5+1 oka. Név szerint Hakstol Sára, Király Orsolya, Orosz Adél Barbara, Sirkó Eszter és Szűcs Móni. Ők a Tolvajnők, akik feszült húrokként pendülnek meg a saját, lemásolhatatlan frekvenciájukon. A „karmester” pedig Formanek Csaba rendező, aki teret engedett az egyedi hangoknak.

Minden színésznek van szerepálma vagy álom-szerepe, ahogy tetszik. Ha nagyon hosszan szeretnének beszélgetni, kérdezzenek csak rá. Az igazán jó színészek esetében azonban van ezeknek az áhított alakításoknak egy közös pontja. Mégpedig az, hogy olyan szerepekről van szó, amelyekben a játék katartikus foka élhető át. A Tolvajnők szerencsések. Fiatal koruk ellenére egy álomszerepbe csöppentek. Álomviláguk kereteit pedig Jean Genet két munkája, a Cselédek című színdarab és A tolvaj naplója, önéletrajzi ihletésű regény adta, hangulatát pedig Bach kantátái emelik teljessé.

„Évekkel ezelőtt a Tűzraktérben felmerült, hogy csináljunk olyan darabot, amiben csak lányok szerepelnek. Akkor jött Jean Genet Cselédek című háromszereplős műve. Most ez az ötlet tért vissza. Nyár elején még csak három lánnyal színészi gyakorlatként kezdtünk dolgozni rajta. Nem akartunk előadást csinálni. A Cselédek-et csak vezérfonalként találtam meg, hogy legyenek konkrét szövegek és szituációk, amiket meg lehet jeleníteni, konkrét figurák, akiken lehet gondolkozni, vagy konkrét darab, ami asszociációs bázisa tud lenni a kreatív munkának. Ez bővült mind a lányok létszámában ötre, mind pedig a témájában. Elkezdtem mögé olvasni. A tolvaj naplója nagyon megdöbbentett és nagyon más színbe helyezte a Cselédek című darabot is, mint ahogy korábban értettem azt, és azt gondoltam, hogy a kettőből valami sajátos vegyülék lehetne, és megtetszett a Tolvajnős gondolat, megőrizve a Cselédekből is sok mindent, rátéve erre a Tolvaj naplójának bizonyos passzusait, bizonyos asszociációs köreit.” – mondta Formanek Csaba az előadás keletkezésének hátteréről.

.

A szereplők külső és belső világok között egyensúlyoznak, egyszerre haladnak a kárhozat és a megdicsőülés útján, miközben önmaguk tükörképét keresik. A képzeletbeli tükör nagyon fontos eleme a darabnak. Sirkó Eszter ezt így foglalta össze: „Minden jelenetünk valamilyen tükör előtt játszódik. Nem vagyok abban biztos, hogy hol van ez a tükör, milyen távolságra, hol látjuk magunkat benne. Iszonyatosan feszült a helyzet, mert folyamatosan egy intim és belsőséges állapotot terítünk ki. Ezeket az energiákat igyekszünk megtartani végig az előadás során. A színház és az élet között hajszálvékony különbség van. A Tolvajnők naplójában ez az ablak, illetve a tükrök közötti átmenet, hogy hol vagyok én, ki vagyok én? Az ember néha nem tudja eldönteni, hogy kicsoda, melyik szerepet játssza éppen.”

A nyolcvan perces darabban mind az öt színésznő nagyszerű lehetőséget kap a kibontakozásra egy-egy saját jelenetben. A pillanatnyi lazítást sem engedő közegben folyamatosan megtartják a hitelességüket, hiszen minden etap briliáns mélységekből fakad. Őrületig fokozódó feszültség, erőszak, erotika és titkos vágyak szabadulnak el.

„Az én szólóm kicsit különbözik a többiekétől, mert adott esetben nagyon nagyokat lehet rajta kacagni, de van, aki inkább a nyomorúságot látja benne, mint a poénforrást. Az, hogy egy külön térben játszom, meglepetés volt számomra is a Csabától, mert eleinte csak egy székem volt és egy komód. Aztán egyik nap, amikor bementem próbára meglepett ezzel a budoárszerűen berendezett szobával. Nagyon szeretem és örülök neki, hogy van ez a tér. Az egyes etapokat saját magunk szültük meg, nem egy konkrét szerepet kaptunk, hanem mindenkinek a sajátja. És ezért sem irigyeljük a másikét, mert úgysem tudnánk megcsinálni, ez mindenkinek a sajátja, belőle jön. Nem is tudok külső szemlélőként ránézni egyáltalán. A nézők szemén keresztül próbálom ezt megtenni. Akkor érzem sikeresnek a darabot, amikor a nézőben valamit megmozdít.” – mondta Király Orsolya, aki egy kifejezetten az ő jelenete számára megnyíló, vágyaktól túlfűtött külön szobában válik torz lényecskévé.

.

Hakstol Sára a színpad ellenkező oldalán elrejtett hűvösebb szobát kapta meg a jelenetéhez: „Először kis-realista, talán unalmas is volt… Meg kellene benne őrülni, ki kellene siklani a normál kerékvágásból, és elkezdtünk ezen dolgozni! A tréning része volt, hogy különböző olyan részeket vittünk bele, ami feldobta. Sokáig csak formának éreztem, de aztán rájöttem, hogy bele tudom vinni magam, és innentől könnyebb volt. Engem mindig próbatétel elé állít az utolsó jelenet, mert ugye egymás után jönnek az etűdjeink és mindig azt érzem, minta egy lélekfonalat vinnénk a végéig, és ezt valahol le kell zárnom. Ez mindig kihívás. Utána van egy monológ, ahol a legjobban kellene ezt kifejezni. Amikor magamból építkeztem, már nem is tűnt olyan őrültnek, amit csinálok, hanem természetes volt.”

.

Genet világához hozzátartozik az erőszak és a túlfűtöttség is. Orosz Adél Barbara jelenetét nem csak a lenge öltözet, valamint egy kabáttal eljátszott nemi erőszak, hanem egy gázálarc is bonyolítja. „Nehéz lett volna, ha arról van szó, hogy ez öncélú magamutogatás. De ez nem erről szól. Aki ebben a szexualitást látja, mint egy vonzó női testet, az nem biztos, hogy a lényeget látja. Nem az volt a cél, hogy megmutassam magam, hanem azt, hogy ott van egy nő kiszolgáltatva. Ha megköveteli a szituáció, akár meztelenül is lehetek, mert beleillik. Annyira odatartozik a megerőszakolás is, hogy nem éreztem rossznak vagy kínosnak. Ehhez nagy segítség volt a mozgáskultúra, amihez vissza tudtam nyúlni. Nem azon gondolkodom, hogy milyen rossz nekem vagy milyen kiszolgáltatott a szituáció, hanem oda tartozik és meg kell csinálni. A gázálarc pedig szinte hozzám nőtt. Emlékszem, hogy amikor Csaba először rám adta ezt a maszkot, halálfélelmem volt, mert nem tudtam benne lélegezni és ez ijesztő volt. Nem volt térérzékem sem. Egyrészt hatalmat kapok a gázmaszkkal, másrészt visszataszító magamat úgy látni, hogy így nézek ki. De pont az álarc miatt sokkal könnyebb volt pár dolgot magamból előcibálni.”

De miről szól a Tolvajnők naplója? Mindenkinek másról. Számtalan érzelmi és értelmi sík, számtalan gondolat, vágy, düh, önfeledtség, boldogság vagy elkeseredettség, a létezés romlottsága, a kiteljesedésre törekvés, egyszóval minden, ami emberi. Öt portré, öt bonyolult és részletesen kidolgozott arckép, akik együtt mutatják meg a játékuk mélységeit.

„Az egység, ami közöttünk meg kell, hogy szülessen nem feltétlenül a tökéletesség és a rend képében jelenik meg, hanem abban, ahogy törekszünk rá, ahogy mindannyian azon gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk ezt megcsinálni. Amíg azon gondolkodunk, hogyan tudjuk megteremteni ezt a harmóniát, addig vagyunk őszinték és igazak. Én még sosem voltam ilyen őszinte a színpadon és ezt a lányoknak köszönhetem!” – fejtette ki Sirkó Eszter.

„Genet szövegeinek van egy mágiája, ami ijesztő tud lenni. Van néhány ilyen mondat, például „a tárgyak ellenünk fordulnak!”, és a „fény bevall mindent”.” – vetette fel Hakstol Sára, és valóban, a darab során szinte mantraként ismételve, hol elsuttogva, hol elkiabálva jelennek meg, és hatnak a nézőkre is az erőteljes mondatok.

„Genet ezt csinálja zseniálisan: a sötét énjét annyi energiával és esztétikával tudja feltölteni és annyira kristálytisztává teszi, ami még irodalmi szinten is nagyon ritka. Egészen elképesztő költői látomások csúcsára jut. Lopott szakaszok ezek mindannyiunk életéből. Nem kevésbé őrült semelyik hétköznapi ember. Miket álmodunk, milyen ösztönös mozdulataink vannak… ennek csak tükörképe az előadás. Aki megrémül, az rosszul teszi, mert érdemes ezzel foglalkozni.” – tette hozzá Formanek Csaba.

A Tolvajnők naplója zsigerekig hatol. Az elbűvölt néző hol imádja, hol gyűlöli ezt az öt nőt, hol szabadulna Genet mocskos világától, hol pedig ebben a meghasadt állapotban élné le az életét. Akárhogy is, a kidolgozott játék, az értő rendezés és a felkavaró téma senkit sem hagy semlegesen.

.

Azt pedig, ahogyan ez az öt tehetséges színésznő elmerül a darabban, Sirkó Eszter gondolatai fejezik ki a legérzékletesebben: „Az előadás után egy óráig nem tudunk megszólalni, legalább egy fél óra, amíg a kellékeket visszapakoljuk a helyére, és rendbe rakjuk a színpadot. Ez egy szertartás, és nem kérdés, hogy van egy ilyen íve még az előadáson kívül is. Csak azt lehet látni, hogy fehér hálóruhás lányok keringenek a színpadon és nézik a mocskot, amit maguk után hagytak, és próbálnak visszaemlékezni, hogy mit műveltek az elmúlt 80 percben. Ez a csodálatos, ez a színház, ez az élet.”

További információk és az előadások időpontjai: http://tolvajnok.blogspot.hu/

Fotók: Fekete Attila

B. D.