„A valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert.”

kulturprojekt_logo_02_kicsi_01/Zsupos Dóra írása/

Az önpusztítás minden ember saját alkotmányos joga, a felhasználható matériák tárháza pedig végtelen. Gusztus dolga, akár egy mozifilm kiválasztása. A kérdés: mire vágysz? 3D-s élmény dolbi szörránddal, vagy egy letöltött videó hanyag minőséggel?

Néhány évtizede egzotikumnak számított a drog. Ma már keményen meg kell küzdened azért, hogy ne botolj bele minden utcasarkon. Életünk mindennapos részévé vált, mint a cigaretta vagy a kávé, mégis keserűbb szájízt hagyva maga után a közök ajkán.

.

Mindeközben a média sem tétlenkedik. Túladagolásban elhunyt celebek, fülön csípett drogfutárok, kasszasiker filmek A-tól Z-ig: Requiem egy álomért, Egy kosaras naplója, Félelem és reszketés Las Vegasban… Ékes példák az elrettentéshez, más aspektusból a kedvcsinálás alapművei!

Magyar vonatkozásért sem kell a szomszédba átkopognunk. A hazai „hírességek” sorra vállalják fel függőségeiket a nyilvánosság előtt. Szimpátia harc a képernyőnkön, kegyesen színlel a polgár megértést, nem emberséget: ’szegény drogos ördögök…’

843777_5Szabó Győző rokonszenves figura, nem az a médiaribanc típus, aki eladja magát kilóra.

Egy a sok vidéki srác közül, akit kirepülve a szülői komfortzónából úgy vonzott magához a nagyvárosi élet izzása, mint molylepkét a fény. A tisztes családi életet váltotta a dübörgés, a felfokozott élettempó. Lassan, de biztosan kopogtatás nélkül megnyíltak az ajtók. Alkohol- marihuana –bélyeg – mák – kokain – heroin. Egy junkie darwini evolúciós lánca.

Politoxikománia: Elveszve az eufóriák dzsungelében.

Győző az őserdő hőse, akit folyton a kíváncsisága hajtott előre, és nem félt rálépni az alvó tigris farkára. Könyvében narkózással eltöltött tíz évének töredékeit írja le.

Ne várjunk „csáthgézás” irodalmi mélységeket a pokoljárásról, stílusa sokkal inkább „thompsonian” színes és szubjektív, vízióktól túlfűtött. Nem fáraszt önmarcangolással, bűntudattal. Nem győz meg, és nem beszél le. Átlényegül, megszűnik embernek lenni, helyenként a heroin beszél.

Stációk.

Az ember, aki azt hiszi, rá nem vonatkoznak a konvenciók, tudja, hogy életét behatárolja a ma, a tegnap és a holnap. A macsónak aposztrofált művész, aki motorral jár és bőrkabátot hord tagja, de nem részese ennek a társadalomnak. A férj, aki gyereket nevel, folytonos kábulattal szabadul ki a világból. A drogos, aki ugyanazt a kört futja nap, mint nap a betevő adagért. A tükör meggörbül: a függő, aki egy reggel a zárt osztályon ébred.

„Én már túl voltam a sokadik oda-visszaesésemen. Megannyi módszerrel próbálkoztam. Le akartam állni. Csak nagyon gyenge voltam. Mindazt a jót, amit ebből a buliból ki lehetett venni, én már kivettem. Untam már az állandó fogadkozásokat az esti beállások után, meg néha reggel is. Vagy a gyógyszertárban a sorbaállást. Remegve. Izzadva. Sóvárogva. Mindig és megint. Esténként óriás voltam, másnapra törpe lettem.”

Csernus Imre, a megmondó ember, Győzőnek is megmondta a magáét, és lehozta a cuccról. (A világon minden valamire való pszichiátriára kellene klónozni egyet belőle, talán még Kurt Cobain is élne, ha hozzá járt volna csoportterápiára).

Függők vagyunk mindannyian. Kis dózisokban feszítjük magunkat keresztre addikcióinkkal. Egy jobb élet vágya, istenkeresés a hétköznapokban egy közhelyekkel és szűk-költségvetésű álmokkal szedált világban.
Elvonó?

Dórike

Könyvborító: Libri