Bárka Színház-III. Hullám-2012.11.08.Fotó: Dudás Szabolcs

Új-Hullám? – film vs. színház

1967-ben egy Ron Jones nevű kaliforniai történelemtanár osztályával létrehozott egy mozgalmat, hogy kellően demonstrálni tudja, hogyan volt lehetséges a náci uralom ilyen mértékű támogatottsága és a benne való részvétel. A kísérlet azonban hamar elfajult, és az irányítás kicsúszott a tanár kezéből, át a diákokéba, a mozgalmukéba, át a Harmadik Hullámba.

Természetes, hogy egy ilyen téma nem maradhat feldolgozatlanul, így mind film-, mind színházi változata elkészült, mindkettő többször is. Mi a két legutóbbi feldolgozással foglalkozunk kicsit behatóbban, A hullám című 2008-as német nagyjátékfilmmel, illetve a Bárka Színházban 2012 óta játszott darabbal, A harmadik hullámmal. Leszögeznénk, hogy egyik jobb, mint a másik, a téma komolyságát tökéletesen megragadják és közvetítik, olyannyira, hogy a másfél óra végén csak elszörnyedve ülünk a székünkben és azért fohászkodunk, hogy ami az előbb bizonyítottan bármikor megtörténhet, ne történjen meg újra.

A hullámot (Die Welle, 2008.) nézve elengedhetetlenül egy kicsit még kényelmetlenebbül érzi magát az ember, hiszen a film egy német iskolában, német diákokkal játszódik, egyértelműen közelebb állva így a nácizmushoz, mint akár az eredeti amerikai kísérletben, vagy a hazai színdarabban. Persze ezt nem úgy kell venni, hogy a mai németek bármilyen mértékben is felelősek lennének a múltért, éppen fordítva. Azért (is) nagyon jó a film német vonala, mert tökéletesen megmutatja, hogy az emberek sehol a világon nem tudják a mai napig sem felfogni, hogyan is volt lehetséges egy ilyen hatalom kiépülése, fenntartása és a hallgatással való elfogadása. A film ebben a tekintetben jobban ragaszkodik a megtörténtekhez, mivel ő is azzal a kérdéssel indít, hogy az átlag német lakosság hogyan volt képes akkor nem látni, nem érzékelni, nem elhinni, vagy szimplán csak nem tenni semmit a szörnyűségek ellen.

A filmbeli projekthéten Jürgen Vogelnek (Rainer Wenger) az autokrácia bemutatása jut, melyet a hiteles demonstráció kedvéért magukon a diákokon szeretne szemléltetni. Az osztály létrehoz egy csoportot, nevük lesz, jelképük, köszönésük, „egyenruhájuk”, és szépen lassan kialakul egy mozgalom, amely elterjed és eldurvul. És hirtelen leképeződik egy egész diktatórikus társadalom ebben az egy szem osztályban. Megvan a vezér, akire feltétel nélkül hallgatnak, megvan a kirekesztett fiú, aki végre valakinek érezheti magát, végre tartozhat valahova. Persze a kis közösségen belül is felszólalnak a mozgalom ellen, de azokat nagyon gyorsan kiutasítják az osztályteremből, a gyűlésekről. A tömeg igenis elsodorja az individuumot, vagy oldalra állsz, vagy belépsz, köztes út nem létezik.

Hihetetlen, hogy egy átlagos akármilyen gimnáziumi osztály napok alatt ki tud építeni egy mozgalmat, amely terjed, amelynek eszméi vannak, amely ott hagyja a keze nyomát a mindennapokon. Mindezt látva az ember bele sem mer gondolni ugyanebbe országos méretűen. És hirtelen egy pillanat alatt megértjük, átérezzük azt az erőt, amit egy csoport képes megalkotni, csak hogy ennek az erőnek nem lehet megállj parancsolni, ahogy azt a filmben nagyon jól láthatjuk is. Eleinte maga a történetem tanár is büszke a diákokra, büszke önmagára, hogy fegyelem van, tisztelet van irányába, és hogy létrehozott valamit. Talán éppen ezek miatt eszmél csak rá túl későn, hogy mindegy meddig tart a projekthét, a „Hullámot” nem lehet megállítani.

És hogy valójában miről is van szó, hogy miért is olyan egyszerű egy ilyen mozgalmat kiépíteni, azt a magyar színdarab explicitebb módon mutatja be. Vidovszky György rendezése azért értini meg nagyon a nézőt, mert egyrészt tökéletesen átülteti a történetet magyar viszonylatokba, aktuálissá teszi, és kristály tisztán rámutat a miértre, sőt ki is mondatja a színészeivel. Az emberek legnagyobb problémája az életben döntéseket hozni. Ez a felnőtté válás útján épphogy elinduló fiatalokra még jobban igaz. Egy gimnáziumi osztályban nem működik a demokrácia, mert maguk a diákok sem tudják, hogy mit akarnak. Belül vágynak a fegyelemre, hisz az azzal jár, hogy valaki megmondja nekik, mit kell tenni. És akkor ehhez jön még a már említett közösséghez tartozás, hogy mindenki egyenlő és hogy elhiszik, ők többek azoknál, akik nem részesei a mozgalomnak.

Van tehát egy folyamat, ami valóban meglepően gyorsan lezajlik, akár egy hullám, hogy aztán kiépüljön „valami”, ami már tényleg elsöpör mindent. Mindkét feldolgozása a történteknek tökéletesen mutatja be ezt a folyamatot, és a már meglévő mozgalom erejét is, igaz előbbit a filmes eszközök nyilván szélesebb repertoárban képesek átadni. A színházi változatban ugyanakkor talán pont ez a lehatároltság, ez az „eszközhiány” teremti meg azt az atmoszférát, amit átélnek a szereplő diákok. Hogy nem számít semmi, az életük központja az osztályterem, az emberek, akik „valakik” a mozgalom tagjai, a hatalom pedig a tanárban összpontosul, egy ideig.

Mind a film, mind a színházi darab nagyban támaszkodik a színészi játékra, a fiatal tehetségekre, akik hitelesen tudják átadni a kezdeti elképzelhetetlen idea megvalósítását. Bár előbbiben tényleges, utóbbiban csak stilizált tömeget látunk, a hullám ereje mindenkit magával ragad. A Bárka Színház még el is játszik azzal, hogy nézőit bevonja a közösségbe: előre jelzik, hogy legyen rajtunk valami kék, mert a „Harmadik hullám” jeleként kék szalagot viselnek a diákok is.

Bár a megtörtént esetre való alapozás miatt hajlamosak lehetnénk ifjúsági darabként elkönyvelni a feldolgozásokat, ahogy azt a Bárka Színház teszi is, igaz 16-os korhatárral, ez egy jóval komolyabb problémákat feszegető téma, amely minden felnőtt embert érint. Nem az a kérdés, hogy képes-e egy gimnazista osztály kiépíteni egy ilyen mozgalmat, hanem, hogy a mai világban egyáltalán ki lehet-e építeni egy olyan mozgalmat, amely megközelíti a múlt autokratikus hatalmait? A válasz egyértelmű.

Kajdi Júlia

Címlapi fotó: Bárka Színház/Dudás Szabolcs