Utódok (The Descendants)

Hol is kezdjem? Azért néztem meg a filmet, mert annyi díjra jelölték, hogy már műveletlenségnek éreztem, hogy még nem láttam. George Clooney, mint főszereplő, két Golden Globe díj (legjobb színész, legjobb film: dráma kategóriában) és egy Oscar díj, mint legjobban adaptált forgatókönyv. Nem hangzik rosszul, ugye?

A film eleje megfogott. Remekül megírt monológ volt és tényleg elgondolkodtatta az embert. Azt mondom, hogy „A Paradicsom”. Egyből asszociálhatunk egy meleg, napsütéses tengerpartra, fehér homokkal, pálmafákkal, szörfözésre alkalmas hullámokkal és kókuszdióból szürcsölhető koktélokkal. Mi történik akkor, ha ténylegesen egy ilyen helyen élünk? A film első jelenetében egy nő mosolyog, miközben szórakoznak egy motorcsónakkal. Ezen a helyen él férjével (Clooney) és két lányával. Egy baleset következtében azonban kómába esik, gépekre kötik, és elég gyorsan kiderül, hogy nem fog felépülni. Ehhez hozzá kell adni, hogy a főszereplő Matt King nem ápolja a legjobb viszont a lányaival, jogászként dolgozik, Hawaii-inges tárgyalásokat kell lebonyolítania. A haldokló nejéről pedig kiderül, hogy viszonya volt egy másik férfival. Aki látta a Schmidt történetét, annak ismerős lesz ez a film.

Voltak megható jelenetek… vagyis szerintem csak egy. Amikor az idősebbik lány megtudja, hogy az anyja nem fog többet felébredni, a medencében lemegy a víz alá és elkezd üvölteni, sírni, csapkodni.

Persze semmit sem ér a drámai történet, ha nincs benne egy bolondos személy. Egy fiatal srác, aki annyira érzéketlennek tűnik, hogy az már tényleg viccessé teszi az egészet. Természetesen róla is kiderül, hogy miért viselkedik így, a nézőnek meglágyul a szíve a szerencsétlenen, de még ez a szál sem húzza felfelé a történetet.

Nem lehet megfeledkezni a többi eszméletlenül erős drámai hatást keltő jelentről sem. Jobb is, ha egy kicsit pontosítok. A hozzávalók:

– A rossz hír után való futás (sajnos Clooney trappolása és kacsát imitáló futása elrontja ezeket a mesés perceket).

– Az erős érzelmeket kifejező mimikai játszmák (amik nem adják vissza azt a fájdalmat, ami a való életre emlékeztetné a nézőt).

– Problémás gyerekek (akik cifrábban káromkodnak, mint akármelyik tinédzser a gimnáziumban, amikor vagány gyereknek akar tűnni)

– Családi üzlet (gondolom, mindenkinek van 6-7 unokatestvére, akik nem szólnak bele a pénzügyekbe, de panaszkodni tudnak).

– Hűtlen feleség (amire persze nem számítasz, hiszen együtt élsz vele, csak éppen nem beszéltek hónapokig).

– Titkolózó barátok („tudom, hogy tudtátok, hogy ő tudta, hogy én nem tudom, de nem szóltatok” logikai felépítés).

– A feleségem szeretőjének a felesége látogasson meg a kórházban (hiszen természetes, hogy látni akarja a gépekre kötött, haldokló nőt, akivel a férje megcsalta).

Még rengeteget tudnék felsorolni, de most csak ezeket keverjük össze. Ugye milyen egyszerű drámát készíteni? Egy valami tetszett még: nem volt agyon botoxozott szereplő. Legalább némi mimika megmaradt a filmben. Viszont az problémás, ha a botoxról filozofálok egy film alatt…

Mindent összevetve: a zene hangulatos, a helyszín fantasztikus, még az ötlet sem rossz. Viszont nincs színészi játék, se összhang. Egyszerűen a lényege a filmnek egyáltalán nem fogott meg. Nincs meg se a veszteség, se a fájdalom, amit ilyenkor éreznie kellene egy családnak. Érdemes ugyan megnézni, de ebben a kategóriában ezerszer jobb művekkel találkozhattunk a filmtörténet során.

Szamos Blanka