Aranytó - olvasópróba

Vári Éva: „A vágy, hogy szeressenek és elfogadjanak, bennem ugyanúgy él”

Nyolc évvel ezelőtt láttam először Edith Piaf című önálló estjét a Budapesti Kamaraszínházban. Azóta jó néhányszor repetáztam a világhírű francia sanzonénekesnő életéről szóló előadásból. Ezért is ütött szíven a hír, miszerint a népszerű színművésznő, aki a szakma és a közönség egybehangzó véleménye szerint lenyűgözően játssza és énekli Piafot, május 22-én utolsó alkalommal áll színpadra és varázsol el bennünket a „kis veréb” szerepében. A búcsú okairól, küzdelmes női sorsokról, színházbezárásról, megmentett produkciókról, aktuális feladatokról, és nem utolsósorban a munka életben tartó erejéről beszélgettem a csodálatos Vári Évával.

Edith Piaf Fotó: Orlai Produkció

Edith Piaf Fotó: Orlai Produkció

Május 22-én a Belvárosi Színházban elbúcsúzol a legendás sanzonénekesnőtől. Lelkes nézőként vérző szívvel veszem tudomásul, hogy többé nem tarthatok veled a különleges és szívbemarkolóan szép huszadik századi időutazásra Párizsba. Ugyanakkor egy kicsit sorsszerűnek érzem,  hogy pont az idei jubileumi évben – merthogy a sanzonok királynője éppen száz esztendeje született – engeded el az egyik legkedvesebb szerepedet.

Én is nagyon sajnálom ezt az előadást, és hidd el, nem volt könnyű meghoznom ezt a döntést, de egyrészt már harminckét éve játszom Edith Piafot többféle színdarabban, másrészt a bő másfél órás önálló est borzasztóan embert próbáló, hiszen akkor és ott, a színpadon, csak magamra számíthatok. Az előadás fizikailag és lelkileg is erős koncentrációt igényel, és nagyon el is fáradok utána. Úgy érzem, akkor kell abbahagynom, amikor még el tudom énekelni a dalokat, amikor még hitelesen tudom megformálni a szerepet. Nem szeretném megvárni azt a pillanatot, amikor a közönségben vetődik fel a kérdés: „Vajon mikor hagyja már abba?” (mosolyog)

A neved mára teljesen összefonódott Edith Piaféval.

Az elmúlt három évtizedben háromféle feldolgozásban, több mint ötszázszor játszottam őt. Először Pécsen, az 1983 novemberében bemutatott Nem bánok semmit sem című darabban, aztán ’95 tavaszától Pam Gems: Piaf című musicaljében a Budapesti Kamaraszínházban, mintegy százhússzor. A mostani önálló estemet 2002-ben mutattuk be, azóta van műsoron. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Kamaraszínház megszűnésével nem ért véget a „közös történetünk”, és 2012. szeptembere óta a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából tovább játszattam a darabot.  

Milyen emlékeket őrzöl a tizenhárom évvel ezelőtti premierről?

Nagyon izgultam, mert nem tudtam, elfogadják-e, hogy egyedül kiállok a színpadra, vagy esetleg azt hiszik, hogy azt hiszem, én vagyok Piaf. Pedig nem hiszem azt. Soha nem akartam és nem is próbáltam az életemet vagy a pályámat az övéhez hasonlítani. Mint ahogy azokat a gyötrelmeket, megpróbáltatásokat is csak elképzelni tudom, amelyeken keresztülment, mire az utcán, lyukas cipőben fagyoskodó, a napi betevőre valót énekléssel megkereső fiatal lányból  a huszadik század hangja lett. Mégis, annyi mindent megértek abból, ami neki fájt. Teljesen értem és átérzem a szorongásait, a kételyeit, a dilemmáit. A vágy, hogy szeressenek és elfogadjanak, bennem ugyanúgy él.

Ezek után biztosra veszem, hogy ő a legkedvesebb énekesnőd.

Edith Piaf különleges, egyedi hangja mélyen megindít. A sanzonjai, a három-négy perces kis történetei dalszövegekbe foglalt drámák: az élet teljességéről beszélnek, akkor is, ha csak egy utcalányról vagy a párizsi háztetőkről énekel, vagy a szerelemről, vagy a magányról, vagy a rózsaszínű életről… Ezekben a dalokban szív van, lélek van, és bennük van Edith Piaf  fájdalmas reménytelensége, és a mérhetetlen szeretetéhsége. Nyilvánvalóan, bizonyos dalokat nem úgy énekelek el, mint harminc évvel ezelőtt, és bizonyos sorok ma már mást jelentenek számomra, mint a kezdet kezdetén. Annak idején még magam sem tudtam igazán, hogy miről szólnak ezek a számok. Már akkor is hatással voltak rám, és megmozdítottak bennem valamit, de ma már meg is tudom fogalmazni, hogy melyik mit jelent. Úgy érzem, nekünk találkoztunk kellett! (mosolyog). Számomra mindenképpen az élet nagy ajándéka ez a szerep, én magam is sokat kaptam tőle, sokat tanultam belőle, elsősorban önismeretből. Megtanított arra, hogy merjem vállalni magam, merjek megmutatkozni olyannak, amilyen valójában vagyok, akkor is, ha nem feltétlenül rokonszenves, amit teszek, vagy amit éppen gondolok. Hiszen a jó és a rossz tulajdonságaim egyaránt hozzám tartoznak, azokkal együtt vagyok teljes ember, és kerek egész…  Lelkileg és fizikailag is sokat kivesz belőlem egy ilyen este, és időnként erőfeszítéseket kell tennem, hogy ne sírjam el magam a színpadon – de boldog vagyok, hogy ezt a szerepet játszhatom.

Ha már a küzdelmes női sorsoknál tartunk, a másik nagy kedvencem Martin Sherman nagy sikerű monodrámája: annak idején a Rose-t is a – 2012 tavaszán bezárt – Budapesti Kamaraszínházban mutattátok be. Sokunk örömére az Orlai Produkciós Iroda megmentette ezt a darabot is a színházkedvelő közönségnek, és így több mint másfél éve a Spinoza Színház színpadán, egy padon ülve adod elő ezt a szívszorítóan szép történetet.

Magam is meglepődtem azon, hogy Rose sorsa milyen mélyen belém ivódott. Azé az asszonyé, aki végigélte a huszadik század borzalmait, mégis hihetetlen bölcsességgel és öniróniával mesél a hányatott életéről, és az őt ért tragédiák soráról. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen emberi tulajdonságokkal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy túl tudja élni mindazt, amit ő túlélt. Nyilván a legtöbb erőt abból merítette, hogy túl akarta élni a borzalmakat, és ezért a legfájdalmasabb sorscsapásban is megtalálta a maga kapaszkodóját. Mindeközben hit abban, hogy a humor és önirónia a legnehezebb, legkilátástalanabb helyzeten is átsegítheti az embert.

Rose

Rose Fotó: Orlai produkció

Az említett monodrámákkal járó lelki terheket enyhítendő a Játékszínben az A hölgy fecseg és nyomoz című bűnügyi bohózat főszerepében remekelsz, a Pesti Színházban pedig Molnár Ferenc: A testőr című komédiájában a mamát alakítod. Ez utóbbi munka hogy jött?

Eszenyi Enikő kért fel a szerepre, én pedig boldogan mondtam igent, hiszen ez volt az első közös munkánk. Többen megkérdezték, hogy miért vállalok el ilyen kis szerepet, én pedig rögtön visszakérdeztem: miért ne vállalnék? Ha jó a darab, és/vagy ha úgy érzem, hogy engem érdekel egy feladat, például a rendező személye vagy a partnerek miatt, és ha megtalálom a magam örömét benne, akkor miért hagynám ki? Kernnel és Stohllal sem dolgoztam még együtt, úgyhogy kifejezetten élvezem ezt a szerepemet.

A „változatosság kedvéért” jelenleg is próbálsz. A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös bemutatójában a női főszerepet kaptad, Benedek Miklós partnereként. Gálffi László rendezi az Aranytó című színművet, és a nyári szentendrei premier után Budapesten ősszel mutatjátok be a darabot. Ismét egy humorral átszőtt, mélyen emberi történet – ezúttal egy idős házaspárról…

Gálffi személye garanciát jelent arra, hogy jó ízléssel és ne túl szentimentálisan beszéljünk az öregségről, és általában az idős emberekhez való viszonyulásunkról. A darab azt sugallja, hogy tanuljuk meg elfogadni ezt az állapotot, és békéljünk meg azzal, hogy ez a sorsunk. Ahogy a darabban fogalmazok: „Ha az ember nem hal meg időben, akkor megöregszik”, tehát itt mese nincs! (mosolyog) Az előadás kapcsán valószínűleg sok nézőnek eszébe jut majd egyik-másik családtagja, vagy éppen a szomszédjában élő idős néni/bácsi, és néhányan esetleg elgondolkodnak azon, hogy talán másképp kellene viszonyulniuk az öregekhez. Gálffi már az A nagy négyes rendezőjeként is bebizonyította, hogy ért az idős emberek nyelvén. Az az előadás is sok olyan kérdést is boncolgat, amelyek általában érintik a korosztályunkat. Szó van benne az idő múlásáról, a magányról, az elhivatottságról, az élni akarásról..

Hat hét, hat tánc Fotó: Takács Attila

Hat hét, hat tánc Fotó: Takács Attila

Az idei az ötvenhetedik színházi évadod. Szép feladatokban és komoly sikerekben bővelkedő, gazdag, tartalmas pályafutás a tiéd. Te is így érzed?

Azt hiszen, igen (mosolyog). Néha megkérdezik, hogy mi az, amit nem játszottam el, pedig szerettem volna, vagy hogy volt/van-e szerepálmom. Erre a kérdésre mindig azt felelem, hogy nincs, soha nem is volt, mert mindig féltem attól, hogy vágyakozom valamelyik szerepre, mondjuk meg is kapom és aztán jól megbukom az egésszel… Úgy voltam vele, legyen az igazgatók meg rendezők felelőssége, hogy mit osztanak rám, én azt megpróbálom a legjobb tudásom szerint eljátszani, de soha nem sóvárogtam szerepek után. Mégis megtalált megannyi szép feladat, sok műfajban, mert játszottam musicalben, operettben, vígjátékban és drámában is.

Közel harminc évig voltál a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Aztán hogy, hogy nem,  Budapestre szerződtél. Ha valami, ez igazán bátor lépés volt a részedről. 

Az inkább egy nem normális lépés volt (mosolyog). Akkor költöztem Pestre, amikor épeszű színésznő már nem hagyja ott azt a várost, ahol ismerik és ahol már „bedolgozta” magát. Nem gondoltam, hogy valaha eljövök onnan. Mégis így alakult… A Budapesti Kamaraszínházban akkor már több darabban vendégszerepeltem, így amikor az igazgató, Szűcs Miklós szerződést ajánlott, nem kevés győzködés után beadtam a derekam.

Miért éppen akkor, ötvenkét évesen döntöttél úgy, hogy váltasz?

Korábban sokan és sokszor mondták: már réges-rég a fővárosban lenne a helyem. Én viszont úgy gondoltam: nem lehet mindenki pesti színész. Talán az önbizalmam is hiányzott ahhoz, hogy belevágjak egy ekkora kalandba. Pécsen remek szerepeket játszottam, és közben úgy repültek az évek, hogy észre sem vettem. Egyik darabot próbáltam a másik után, egymást érték az évadok. Nyáron nyári színházban játszottam, és már kezdődött a következő szezon. Igazából nem volt időm arról gondolkodni, hogy mi lenne, ha én most Pesten dolgoznék. Hozzáteszem, nem kapkodtak utánam a budapesti színházak. Hívtak néhányszor a fővárosba, például az Operettszínházba, de ott is láttam, hogy milyen nagy sztárok vannak az én szerepkörömre, és arra gondoltam, semmi kedvem nem lenne ahhoz, hogy remegő lábbal álljak a próbatábla előtt, azt fürkészve, hogy ki vagyok-e írva egy szerepre vagy sem…

Az efféle kétkedések vélhetően a sokat emlegetett kishitűségedből adódtak, illetve adódnak. Miközben te vagy az egyik legnépszerűbb színművésznőnk.

A mai napig tele vagyok kételyekkel, és bár érzem, hogy szeretnek az emberek, a kétségeim és a félelmeim minden új feladatnál előjönnek: vajon képes leszek-e jól játszani az adott szerepet? Ilyen az alaptermészetem. Én mindig is a pálya szélén „korcsolyázgattam”, mert engem a színházból csak a próba, 10 órától 2-ig, meg az előadás, este 7-től 10-ig érdekelt, ami ezeken kívül volt-van, az nem érdekelt. Nem vagyok társasági ember, sőt, én társaságban nagyon tudom unni magam. A való életben szemérmes és zárkózott vagyok. Alkatilag hiányzik belőlem az a fajta nyitottság és rámenősség ami ehhez a pályához kell… Mint ahogy az is kell hozzá, hogy az ember el tudja adni magát, amire én abszolút képtelen vagyok… Soha nem kértem szerepet, nem is kerestem magamnak. mindig a feladatok találtak, találnak meg engem. De visszatérve a költözésre: fatalista vagyok, hiszem, hogy aminek meg kell történnie, az fog úgyis történni, ezért sem megyek a dolgok elébe. Annak idején úgy voltam vele, ha úgy adódik, hogy Pesten fogok játszani, akkor ott fogok, ha pedig nem, akkor annak is nyilván megvan az oka.

 A testőr  Fotó:  Almási J. Csaba

A testőr Fotó: Almási J. Csaba

Szerencsére úgy adódott, és ezt a sok-sok tisztelőd nevében is mondom. Ráadásul remek feladatok találtak meg a Budapesti Kamaraszínházban, és viharos gyorsasággal beloptad magát a színházkedvelő publikum szívébe. Na meg a tévénézőkébe is, az Életképek című sorozat jóvoltából.

Azt tényleg nem gondoltam volna, hogy a fővárosi közönség ilyen mértékben elfogad engem, a nem túl fiatal, nem túl ismert vidéki színésznőt. Azért eleinte nagyon sokan megkérdezték, hogy hol voltam eddig. Sokan azt hitték, hogy erdélyi vagyok, és onnan jöttem át. Pedig itt voltam alig kétszáz kilométerre (mosolyog). Talán ez most patetikusan hangzik, de engem a közönség tartott és tart színpadon, illetve ezen a pályán.

Hogy élted meg a Kamaraszínház bezárását?

Számomra a mai napig kiheverhetetlen, hogy egyik napról a másikra kihúzták a talajt a lábunk alól. Maga a tény is felfoghatatlan, hogy bezártak egy színházat… Mindannyiunkat nagyon rosszul érintett ez a döntés, méltatlan helyzetbe került a társulat. Nagyon jó csapatban, kiváló színészekkel dolgoztam, ami még fájdalmasabbá tette a kényszerű búcsút.

Hála istennek, Orlai Tibor produkciós irodájával addigra már egymásra találtatok, hiszen akkor már több darabjukban – Hat hét, hat tánc, Csókol Anyád!, A nagy négyes, Az isteni Sarah – vendégszerepeltél. Nem érzed sorsszerűnek, hogy a szakmai kapcsolatotok addigra már egy nagyszerű művészi együttműködéssé nőtte ki magát?

Azért mondom, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténik. Az első közös munkánk, a Hat hét, hat tánc egy olyan szerep volt az életemben, amire azt mondtam:  már ezért is érdemes volt ezt a pályát választanom. Annak idején magunk sem hittük, hogy a darab ekkora siker lesz. A közönség nagyon-nagyon szerette, mi is imádtuk, nagy élvezet volt együtt játszani a Jánossal (Kulka János színművész – a szerk.). Így kezdődött… Aztán amikor bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, akkor Orlai Tibor megvette az önálló estemet, aminek rendkívüli módon örültem. A Piaf-estnek ugyanis úgy lett vége, hogy az egyik előadás után a zenekarral azzal köszöntünk el egymástól, hogy „Sziasztok, pénteken találkozunk!” – és pénteken már nem volt Kamaraszínház… Még csak rendesen elbúcsúzni sem tudtunk egymástól, sok együtt töltött év után. Az Orlai tudta, hogy nagyon sokszor játszottam a Piafot, és azt is, hogy a nézők borzasztóan ragaszkodnak ehhez az előadáshoz, ezért is karolta fel a produkciót.

A nagy négyes Fotó: Orlai Produkció

A nagy négyes Fotó: Orlai Produkció

És milyen jól tette! Azóta is folyamatosan telt házzal megy a darab.

Ezt az előadást gyakorlatilag a közönség érdeklődése tartotta életben. A mai napig kapok leveleket nézőktől, akik leírják, hogy rendszeresen megnézik az estemet, mert szükségük van a Piafra, ugyanis hihetetlenül sok erőt merítenek az életéből, a küzdelmeiből. Abból, ahogy a fájdalmasan nehéz sorsa, az őt ért borzalmak ellenére is talpon maradt, és elérte mindazt azt, amit elért.

A Piaf-estedet is beleszámítva jelenleg három színházban, ötféle előadásban játszol. A kortársaid közül kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen sokat dolgoznak.

Az én koromban a munka konzerválja és tartja életben az embert. Az, hogy van feladatom, és hogy még szükség van rám. Ennél többet nem is kívánhatok! Ezért is határoztam el, hogy többé nem gyötrődöm a múlton, hiszen ami volt, az elmúlt, azon úgysem változtathatok, de a holnapon se rágódom. Ehelyett inkább a jelenre összpontosítok, igyekszem minél tartalmasabban eltölteni a napjaimat, és a mában megtalálni azt, aminek örülhetek. Fontos, hogy tudjak örülni dolgoknak,annak, hogy ha látok valami szépet: egy szép hidat, egy szép kilincset egy házon, egy szép virágot… Vagy annak, hogy most itt ülünk és beszélgetünk… Meg kell tanulnom annak örülni, ami van. Az apróságoknak is, mert nagy dolgok csak nagy ritkán történnek az ember életében. Arra gondoltam, hogy a jövőben erre fogom trenírozni magam. Igyekszem észrevenni az apró napi örömöket, és próbálom minél teljesebben megélni a boldog pillanatokat.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Orlai Produkció (Aranytó – olvasópróba)