Sógornők 2   Fotó Gordon Eszter_cimlap

Venczel Vera: „Sok szép ajándékot kaptam ettől a pályától”

A 2015-ös esztendő első hónapja két örömteli eseményt is tartogatott Venczel Vera számára. A Vígszínház művésznője január 8-án századszor adta elő A vörös oroszlán című monodrámát a Házi Színpadon, majd pedig a jubileumi előadás alkalmából Szepes Mária-díjat kapott. Ennek kapcsán, de nem csak erről beszélgettem a minap Verával, aki nagy örömömre ezúttal is az öltözőjébe invitált. Mandarinnal kínált, én pedig csokival készültem, és miközben kényelembe helyeztem magam a tükörrel szemközti díványra, újfent kiváltságos helyzetben éreztem magam hazánk egyik legszeretettebb színésznőjének társaságában!

A „százas” előadásszám önmagában véve is szép teljesítmény! 

Magam is meglepődtem rajta, mert nem számítottam ekkora sikerre. Annak idején, amikor műsorra tűztük A vörös oroszlánt, azt gondoltam, hogy csak egy szűk réteg ismeri a regényt. Ehhez képest őszintén meglepett, hogy ilyen sokan (voltak) kíváncsiak a monodrámára.

A Szepes Mária Alapítvány tavaly hozta létre az írónőről elnevezett díjat. Milyen érzés volt elsőként átvenni ezt szívednek oly kedves kitüntetést?

Nagyon jólesett az elismerés! Mária igazán nagy ajándékot adott nekem (mosolyog). Az pedig külön öröm számomra, hogy az előadás két alkotója, Bodor Böbe rendező és Lőrinczy Attila drámaíró-dramaturg szintén megkapta a díjat, mert ők készítették el számomra a nagy sikerű könyv színpadi változatát. 

A vörös oroszlán. Fotó: Almási J. Csaba

A vörös oroszlán. Fotó: Almási J. Csaba

Négy évvel ezelőtt talál rád ez a különlegesen szép feladat: 2011 márciusában mutattátok be A vörös oroszlánt. Honnak jött az ötlet, hogy színpadra állítsátok Szepes Mária leghíresebb regényét?

A monodráma története a bemutatót megelőző évadig nyúlik vissza, amikor Eszenyi Enikőtől, a Vígszínház igazgatójától kaptam a lehetőséget, hogy a Házi Színpadon kitalálhatok magamnak valamit. Az ötletelés során több név elhangzott, köztük Szepes Máriáé is, de én akkor még egész egyszerűen nem tudtam elképzelni színpadon ezt a regényt. Ezek után képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor két-három hónappal később Bodor Böbe azzal hívott fel, hogy szeretné színpadra vinni A vörös oroszlánt – velem. Azt kérdezte, érdekelne-e a feladat, engem pedig egyre jobban izgatott a lehetőség, így bár tele voltam kérdőjelekkel, igent mondtam a felkérésre. Azt továbbra sem tudtam elképzelni, hogy hogy áll majd össze a színpadi mű a négyszáz oldalas regényből, de amikor Böbe és Attila letették elém az asztalra a kész példányt és elolvastam, én lepődtem meg legjobban azon, hogy ők ketten milyen kerek egészet alkottak. Tényleg le a kalappal előttük! Enikőnek is nagyon tetszett a monodráma változat, úgyhogy akkor és ott fejest ugrottam a mélyvízbe (mosolyog)

Ez az előadás fizikailag, lelkileg és szellemileg is erős koncentrációt igényel, hiszen az első pillanattól az utolsóig egyedül vagy a színpadon.

Az a másfél óra tényleg embert próbáló, hiszen az idő alatt csak magamra számíthatok, ami azért egy egészen más helyzet, mint amikor kollégák vesznek körül a színpadon. Ugyanakkor mégsem érzem magam egyedül „odafent”, mert a közönség jelenléte „tapintható”. A jelenlévők mindig rendkívül nyitottak és befogadóak, ami egyszerre megnyugtató és inspiráló számomra. Amikor nyolcvan néző egy emberként „jön velem” a több évszázadot felölelő különleges utazásra, az mindig élményt jelent. 

Köztudottan szoros barátság fűzött Szepes Máriához, ami nyilván ad(ott) egy plusz érzelmi töltetet ehhez a komoly munkához.

Mária a barátom volt, nem is akármilyen: egy hihetetlenül jó barátot ismertem meg a személyében! Az első pillanattól kezdve csak kaptam tőle… Annak idején egy kórházi szobában találkoztunk először egy kedves barátnőm betegágyánál. Amikor beszélgetni kezdtünk, az volt az érzésem, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Mária a férjével együtt jött, és a látogatás után rögtön meghívott magához. Így kezdődött a barátságunk… Sajnálom, hogy nem érhette meg ezt az előadást, az viszont jó érzéssel tölt el, hogy igaza lett A vörös oroszlánnal kapcsolatban. Mária ugyanis megjósolta, hogy ez a különleges sorsú regény, ami az egyik legfontosabb munkája volt, meg fogja találni a maga útját….

Fotó: Almási J. Csaba

Fotó: Almási J. Csaba

A különleges sorsút arra érted, hogy nem sokkal a megjelenése után bezúzták a könyvet, a megmentett példányokat pedig később kézről kézre adták az emberek.

1946-ban zúzták be – én abban az évben születtem (mosolyog). És ha már sorsszerűnek tűnő összefüggéseknél tartunk: a Szepes Mária-díjat január 8-án kaptam, az apukám születésnapján.

Édesapád most biztosan nagyon büszke lenne rád! Ha jól tudom, a papádnak nem kis szerepe volt abban, hogy színész lettél, és hogy az első színházi élményeid a Víghez kötődnek.

Már gyerekkoromban is gyakran jártam a Vígszínházba, hiszen a közelben laktunk. Apu imádta az itteni előadásokat. Édesapám nagyon szeretett volna színész lenni, tőle örököltem az irodalom, a versek szeretetét. Amikor elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti főiskolára hihetetlenül boldog volt! Anyu szintén örült, ő is büszke volt rám, csak ő eleinte borzasztóan féltett ettől a pályától.

A negyvenhetedik évadodat töltöd ebben a teátrumban. Soha nem vágytál más társulatba?

A pályám során abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sok helyre hívtak vendégművésznek, így jó néhány színházban játszottam. A színpadi munkáim mellett évente több filmet forgattam, és számos tévéjátékban szerepeltem. A hetvenes-nyolcvanas években rengeteg tévéjáték készült, kiváló irodalmi alapanyagokból. Ezen kívül szinkronizáltam, és rádiójátékokban is voltam. Akkoriban rengetegen megfordultunk a Magyar Rádió Pagodájában. Általában a délelőtti próba után mentem be a rádióba, fél hatig ott voltam, este játszottam a színházban, aztán előadás után tíz órakor még visszamentem a stúdióba, ahol a felvétel sokszor hajnali kettőig tartott. A külsős munkáknak köszönhetően gyakran dolgoztam más közegben, ahol új rendezőkkel, új, vagy éppen ritkán látott kollégákkal hozott össze a sors. Kezdő színésznőként fantasztikus érzés volt egyszer csak kézzel fogható közelségbe kerülni azokkal a nagyra becsült kollégákkal, akiket gyerekkorom óta csodáltam, és akik a puszta létezésükkel, a filmvásznon vagy a színpadon „átszűrődő” hivatásszeretetükkel és szakmai alázatukkal folyamatosan megerősítettek abban, hogy a színészi hivatást válasszam. 

Ha akarnék se tudnék kedvencet választani azok közül a darabok, filmek, vagy tévéjátékok közül, amelyben az elmúlt öt évtizedben szerepeltél. Tudom, hogy borzasztóan nehezet kérdezek, de te mely szerepeidet csomagolnád a szívednek különösen kedves munkák „zsákjába”?

Nekem is sok kedvencem volt, hiszen színésznőként a magyar és világirodalom olyan nőalakjaival találkoztam, akiket felsorolni is öröm, nemhogy megformálni (mosolyog). A negyedéves főiskolai vizsgaelőadásunkban (Rómeó és Júlia – a szerk.) Júliát alakítottam, és a sors úgy hozta, hogy ugyanabban az időben szinkronizáltam is Júliát, méghozzá Zeffirelli nagy sikerű filmjében. A Bernarda Alba háza, A szentek kútja, a Pillangó, A fekete város, a Nóra, az Egri csillagok, a Twist Olivér, a Ványa bácsi, vagy az Aranykoporsó mindenképpen a legkedvesebb munkáim között szerepel, de hosszan sorolhatnám… (mosolyog) Sok szép  ajándékot kaptam ettől a pályától, és kapok most is. Ez utóbbit azért is hangsúlyozom, mert bár igazán jó felidézni a régi időket, ha ezt túl gyakran teszem, úgy tűnhet, hogy ami most van, kevésbé érdekes. Pedig a jelen a legfontosabb! Az idei évadban hétféle előadásban játszom, ami bőven ad elfoglaltságot.

Pár nappal ezelőtt egy baráti összejövetelen mini közvéleménykutatást végeztem veled kapcsolatban. Arra kértem a jelenlévőket, hogy fogalmazzák meg egyetlen szóban, hogy leginkább mit szeretnek és értékelnek benned, illetve a színészetedben. A lista szerintem magáért beszél: … a tehetségét, az érzékenységét, a kedvességét, a szerénységét, a szakmai alázatát, a harmóniát árasztó lényét… – sorolták lelkesen a megkérdezettek, akik egyébként a lelkemre kötötték, hogy a beszélgetésünkkor feltétlenül adjam át neked a közös üzenetüket, miszerint „Venczel Verát nem lehet nem szeretni!” Ehhez mit szólsz?

Egyrészt nagyon jólesik ezt hallani, másrészt azt gondolom, hogy a közönség részéről felém áradó szeretetet elsősorban annak a sok gyönyörű szerepnek köszönhetem, amelyeket a pályám során eljátszottam. Jó szándékú, őszinte, becsületes, tisztességes embereket formálhattam meg, akik a saját életükben valamiféle jó ügyet próbálnak szolgálni. Nagy szerencsém volt ezekkel a szerepekkel, hiszen előfordul, hogy az emberek a színészt azonosítják az általa megformált karakterrel.

Sógornők. Fotó: Gordon Eszter.

Sógornők. Fotó: Gordon Eszter.

Kevés magyar színész büszkélkedhet olyan tartalmas és naprakész honlappal, mint amilyet néhány tisztelőd, egészen pontosan három lelkes hölgy készített neked pár évvel ezelőtt a szeretete jeléül. Újságíróként borzasztóan értékelem a színvonalas, jól áttekinthető, kellően informatív és tökéletesen naprakész weboldalakat. Hozzáteszem, nincs sok belőlük…  A tied viszont ilyen.

Úgy kezdődött, hogy Dénes Péter megkeresett azzal a kérdéssel, hogy készíthetnek-e nekem egy weblapot… Nem tudom eléggé megköszönni az általad említett három hölgynek, Kardos Krisztinának, Varga Anikónak és Dezső Ágnesnek azt a rengeteg energiát, időt és munkát, amit a honlap készítésébe, az újságcikkek és a fotók összegyűjtésébe, rendszerezésébe fektettek, és fektetnek a mai napig. Nagyon jólesik, hogy veszik a fáradtságot, és ezzel foglalkoznak a szabadidejükben.

Egyik Víges kolléganőd mesélte egyszer, hogy az évek múlásával egyre idegesebb a bemutatók előtt. Azt is mondta, hogy bár több mint harminc éve van a pályán, a mai napig minden előadás előtt izgul egy kicsit. Te hogy állsz a lámpalázzal?

Rám is rám tör minden előadás előtt, de számomra ez egy természetes dolog, hozzátartozik a hivatásomhoz. A premier előtti izgalom sem szűnt meg, sőt! Ráadásul nincs két egyforma produkció: cserébe viszont minden előadásnak más varázsa van! Többek között ezért (is) csodálatos a mi hivatásunk (mosolyog). A mai napig a fülemben cseng a főiskolai osztályfőnököm, Pártos Géza mostanra már-már szlogenné vált kijelentése: „Maguk szerencsés emberek, mert esténként két órára megoldhatják az életüket”. A pályám során sokszor idéztem a tanár úrnak ezt a mondatát, és egyre többször hallom más kollégák szájából is, mert amit a tanár úr mondott, az valóban így van. Attól kezdve, hogy felgördül a függöny, számomra megszűnik a színpadon kívüli világ, és abban a pillanatban nem marad más, csak az előadás. A gondok, a problémák, a bánatok és az örömök is megvárnak az öltözőben. Hét óra hét perctől a darab világában vagyok jelen – ilyen a színház semmihez sem fogható csodája!

Szűcs Anikó

Címlapi fotó: Sógornők.  Készítette: Gordon Eszter