151021_1562xh

Wunderlich József: „Ez az áldásos pofon kellett ahhoz, hogy megtaláljam az igazi utam”

Ez év májusában az A padlás című musical új Rádiósaként mutatkozott be a Vígszínházban, az idei évadtól pedig a Szent István körúti társulathoz szerződött. A fiatal színész azóta túl van két premieren, jelenleg négyféle zenés darabban játszik, és bátran kijelenthetem, a mese, a dráma és a musical egyaránt jól áll neki. Az is biztos, hogy ő a legsármosabb Bádogember, akivel eddig összehozott a sors, ráadásul szíve is van! Ez utóbbi tény nemcsak az Óz, a csodák csodája című előadásból derül(t) ki, hanem a beszélgetésünkből is. Az interjún az aktuális feladatokon túl sok minden más is szóba került, Wunderlich József pedig örömmel mesélt hivatástudatról, apró örömökről, meghatározó gyermekkorról, egy áldásos „pofonról”, a színház varázsáról, és nem utolsósorban a zene szeretetéről.

A 2015-ös év jókora fordulatot hozott a szakmai életedben, hiszen a Pécsi Nemzeti Színházból a budapesti Vígszínházhoz igazoltál. Mennyire ismerted az itteni társulatot, mielőtt váltottál?

A padlás Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A padlás Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az elmúlt években jó néhány előadást láttam a Vígben, kíváncsian és csodálattal figyeltem az itt dolgozó művészeket, színészeket és rendezőket egyaránt, és sokukkal kapcsolatban éreztem úgy, hogy nagyon tudnának inspirálni, ha a közelükben dolgozhatnék. Most nem kezdem el sorolni a neveket, mert biztosan kihagynék valakit, és nem szeretném, ha bárki is megsértődne a kollégáim közül.  A lényeg, hogy vannak jó páran, hála istennek (mosolyog). Erős, tehetséges csapat a Vígé, és rendkívül sokszínű is. Számomra ebben a sokszínűségben rejlik a társulati lét egyik varázsa: a munkahelyemen sokféle emberrel találkozom, akiktől sokféle inspirációt kapok, ami azért is nagyon fontos, mert elég sok időt töltünk a színház falai között. Mondjuk, egy intenzívebb próbafolyamat alatt kevés lehetőségünk van odakintről inspirálódni, és új impulzusokat gyűjteni. Próbálunk persze, de napközben erre gyakorlatilag nincs lehetőség, az éjszakával meg vigyázni kell, mert az másfajta inspirációkat ad, az ott szerzett élményeket nemigen lehet beültetni például egy mesedarabba (nevet).

Ha jól értem, számodra nagyon is meghatározó, hogy milyen közösségben, illetve szellemi műhelyben dolgozol?

Abszolút. Amikor a Vígszínházhoz szerződtem, az volt a célom, hogy olyan kollégák vegyenek körül, akikre szakmailag és emberileg is felnézhetek, akiktől sokat tanulhatok, és akik megerősítik bennem hitet, hogy igenis van értelme színházat csinálni. Mert időnként óhatatlanul elbizonytalanodik az ember… Ugyanakkor ha sikerül megőriznünk a nyitottságunkat, a kíváncsiságunkat, akkor szerintem nagy baj nem lehet (mosolyog). Fontosnak tartom, hogy a legküzdelmesebb időszakokban is vegyük észre és tegyük zsebre azokat a pici örömöket, amiket össze tudunk gyűjteni, teszem azt egy fárasztó próbafolyamat alatt. Ha egy négyórás próbán csak pár olyan pillanat akad, de ha csak egy olyan pillanat is van, amiért érdemes volt bejönni aznap – például, sikerült néhány örömteli percet szereznem egy kollégámnak, vagy, hirtelen valaki, akitől nem vártam volna, egyszer csak egy olyan gesztust tesz felém, ami nagyon jólesik –, akkor boldogan megyek haza, mert olyan energiára tettem szert, amit érdemes hazavinni, és amiből adott esetben másnap is tudok építkezni.

Még csak  november elejét írjuk, de a mostani évadban már túl vagy két premieren. A Vígszínház október 31-én mutatta be az Óz, a csodák csodája című zenés mesét, ebben a Bádogember szerepét játszod. Nekem nagyon „bejött” ez az előadás: a színészi alakításoktól kezdve a jópofa jelmezeken át a látványos díszletig minden tetszett, ami a színpadon elém tárult. Dorothyék története egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató,  és közben jólesően lelket melengető. Te is így érzed? 

Valóban, az „Óz” egy kedves, szívhez szóló, gyönyörű mese, szerethető figurákkal, igazán látványos díszlettel, és nem utolsósorban sok tanulsággal. A történet hősei mindannyian keresnek valamit, amiről azt hiszik, hogy hiányzik az életükből: a Madárijesztő egy kis észre, a Bádogember szívre, az Oroszlán pedig bátorságra vágyik. Mígnem a kalandokkal teli utazásuk végén bebizonyosodik, hogy igazából mindvégig bennük lapult az a tulajdonság, amit annyira kerestek, csak nem vették észre. Ez a darab sok mindenről szól:  barátságról, hűségről, összetartásról és összetartozásról, a család fontosságáról, az otthon biztonságáról. Nagyon szép történet, és sok szempontból roppant aktuális, hiszen annyi szépség, annyi apró csoda vesz körül bennünket ebben a zűrös világban is, csak valamiért nem vesszük észre, vagy nem ismerjük fel őket. A szépség valamiért nem annyira népszerű manapság… Pedig meg kell(ene) tanulnunk megélni az apró örömöket, és észrevenni, hogy milyen csodálatos a világ!

Jó estét nyár, jó estét szerelem Fotó: Dömölky Dániel

Jó estét nyár, jó estét szerelem Fotó: Dömölky Dániel

Az idei szezont egy nagy kihívást jelentő feladattal, a Jó estét nyár, jó estét szerelem! főszerepével indítottad: a Sötét ruhás fiút alakítod a Pesti Színház zenés drámájában. Kívülállóként azt gondolnám, hogy rendesen bedobtak a mélyvízbe, de szó, ami szó, ügyesen vetted az akadályokat, és láthatóan lubickolsz a szerepedben.

Bizonyos szempontból szerencsés vagyok, mert nem tudtam semmit ennek a darabnak az előtörténetéről, nem olvastam Fejes Endre regényét, és csupán néhány részletet láttam az 1972-ben bemutatott tévéfilmből. Vagyis egyfajta naivsággal ugrottam fejest ebbe a mélyvízbe, és azóta maximális erőbedobással, lelkesen rovom a hosszakat (nevet). Apukám annak idején sokat mesélt a hatvanas évekről, a kommunizmusról, igazából az ő elbeszéléseiből ismerem ezt a kort. Talán ezért is izgatott nagyon, hogy a korban hozzám közelállók fantáziáját megmozgassam ezzel a darabbal. Az egyik legfőbb célom, hogy a kortársaimhoz is eljusson minél több a fontos gondolatokból, hogy ők is átérezzék az adott kor hangulatát, és megértsék a szereplők motivációit. Egyébként is, küldetésemnek érzem, hogy rászoktassam a fiatalokat színházra. Mert az kevés, hogy az idősebb korosztálynak örömet szerzünk egy-egy ilyen színházi produkcióval, szerintem borzasztóan fontos, hogy a fiataloknak is adjunk valamilyen útravalót minden előadással. Szeretném, ha a kortársaim elkezdenék megérezni, kvázi a saját bőrükön tapasztalnák meg, hogy a színház egy sokkal különlegesebb fórum tud lenni, mint a Facebook, vagy általában az internet, mert tartalmasabb élményt nyújt, és másfajta illúzióval szolgál, mint a világháló.

Zenész világban nevelkedtél, és ez a közeg alapvetően határozta meg az érdeklődési körödet, illetve a művészetek iránti fogékonyságodat. Volt kitől örökölnöd a zenei vénát.

Édesanyám zongoratanár, édesapám a végzettsége szerint építész volt, de imádta a zenét, és két pécsi kórusban énekelt. Jómagam háromévesen már zeneoviba jártam, hatévesen kezdtem el furulyázni és hegedülni. A középiskolai tanulmányaimat a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumban végeztem, ahol hegedű főtanszakra jártam.

Fotó: Dömölky Dániel

Fotó: Dömölky Dániel

Jól tudom, hogy összesen öt hangszeren játszol?

Igen, de számomra mindig a hegedű számított az első számú szerelemnek. Gyermekkoromtól kezdve hegedűművésznek készültem: már kis srácként csodálattal hallgattam és képzeletbeli mestereimmé fogadtam Yehudi Menuhint, Ichák Perlmant, Isaac Sternt és Michael Rabint. A baj ott kezdődött, hogy egy idő után átestem a ló túlsó oldalára: elkezdtem túlságosan befelé fordulni, eltávolodtam a kortársaimtól és általában az emberektől. Kvázi egy falat húztam magam és a külvilág közé, hogy tényleg csak azzal foglalkozhassak, ami nekem a legfontosabb. Szinte már remete életet éltem, minden szabadidőmet a hegedülésnek szenteltem, a hangszeremen kívül semmi más nem létezett számomra, és remekül elvoltam az én teljes értékűnek hitt kis világomban… Aztán a sors közbeszólt, és egy jókora pofonnal visszahozott engem az emberek közé. Tizenhat évesen ugyanis borzasztóan szerelmes voltam, de sajnos, viszonzatlanul, és a gyönyörűszép reménytelen szerelem „természetesen” zeneszerzésre ihlette a művész lelkemet. Úgy éreztem, hogy nem élem túl, ha nem önthetem hangjegyekbe mindazt, amit a szívemnek oly kedves hölgy iránt érzek. Ennek szellemében nap mint nap órákon át ültem a zongoránál, jegyzeteltem, kottáztam, és lelkesen komponáltam. Hozzáteszem, bármennyire sajgott is a szívem, abban az időszakban egyáltalán nem írtam jó zenéket! Afféle „túl romantizált” dallamokat képzelj el, de hát akkor és ott az egésznek pont az volt a lényege, hogy én voltam a romantikus hős. Aztán persze jól meg is szívtam az ábrándokat kergető hősködést (mosolyog).

Mi történt?

Szinte egyik napról másikra elromlott a jobb kezem. Túlerőltettem, és többé már nem működött úgy, ahogy működnie kellett volna. Nyilvánvalóan a zongorázás az utolsó csepp volt a pohárban, mert a hegedüléssel egyébként is túlterheltem a kezem: tizennégy éves koromtól már átlagban napi nyolc órát gyakoroltam. Kaptam egy komoly intést onnan föntről… A sors figyelmeztetett: nem élhetek úgy, hogy körülbástyázom magam, eltávolodom az emberektől, és nem veszek tudomást arról, ami körülöttem történik. Ez az áldásos pofon kellett ahhoz, hogy végül megtaláljam az igazi utam…

Időközben komolyan elkezdtél foglalkozni az énekléssel is. A közönség 2007-ben a az István, a király című rockopera televíziós szerepválogató műsorából, a Társulatból ismert meg. Jó pár évre rá feltűntél az X-Faktor ötödik évadában, de addigra már elvégezted a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakát, és 2014 őszén már a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként mutatkoztál be a tehetségkutatóban. A színészet mióta érdekelt?

A középiskolában az egyik kollégiumi nevelőtanárunk, Sápszki Attila ismertette meg velem,  velünk az operettek és a musicalek világát. Annak idején a Terézvárosi Középfokú Kollégium Kolimusical Színpadán találkoztam először a zenés színházzal. Ott kezdődött ez a szerelem… Évekkel később az általad is említett Társulatban Aradi Imre javasolta, hogy jelentkezzek a színművészetire. Akkoriban még nem igazán tudtam, hogy mi fán terem a színiegyetem, a színészet viszont érdekelt, úgyhogy megfogadtam Imi tanácsát.

És milyen jól tetted! Merthogy elsőre felvettek.

Egy kicsit sorsszerűnek is éreztem, hogy így történt. Nyilvánvalóan a vágyaim erősen tereltek a színház irányába, ugyanis szép lassan felismertem, hogy nekem nagyon is szükségem van a társaságra, arra, hogy emberek vegyenek körül. Iszonyatosan nagy szükségem van rá! Ez az igényem biztosan abból is adódik, hogy nagycsaládban nőttem fel, hatan voltunk testvérek, ami sok szempontból meghatározta a gyerekkoromat. Később a középiskolai kollégiumban nyolcan laktunk egy szobában, sőt, a szobánkból még nyílt egy másik helyiség, ahol hat diáktárs lakott, tehát végül is tizennégyen közlekedtünk a mi kis birodalmunkban, és én szerettem azt a forgatagot, mégsem alakultak ki komolyabb barátságok. Nem tudtak kialakulni, merthogy én makacs módon hegedültem, és nem figyeltem oda az emberi kapcsolataimra, holott kamasz srácként nyilván én is igényeltem (volna) a baráti közösséget. Ezért is vagyok hálás a sorsnak, amiért még idejében közbeszólt… Most már egyáltalán nem tudnám elképzelni, hogy naponta órák hosszat gyakoroljak, kettesben a hegedűmmel. Ma már kimondottan élvezem, hogy zajlik az élet körülöttem, hogy a színházban minden nap sok emberrel találkozom, az előadásoktól függően akár mindennap más emberekkel. A színház sokszínűsége nap mint nap  elvarázsol. Sokféle szerepet játszom, a társulatban tehetséges, méltán elismert kollégákkal dolgozom együtt, a hivatásom megannyi különleges kihívást tartogat, és ez a „színorgia” nekem a mai napig erőt ad, meg bizonyosságot is, hogy jó úton járok.

Hegedűs a háztetőn Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hegedűs a háztetőn Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A zene mindig fontos szerepet töltött be az életedben. Mostanság is jelen van a mindennapjaidban? Úgy értem, a zenés szerepeiden túl…

Abszolút. Folyamatosan írok dalokat, meg egyéb zenéket is.

És mihez kezdesz a szerzeményeiddel? Van valami terved velük, vagy „csak” kedvtelésből, magadnak, illetve a fióknak komponálsz?

Nem terjesztem szélesebb körben a zenéimet, de akiknek eljátszom a szerzeményeimet, azok általában nagyon pozitívan vélekednek a zenei „munkásságomról”, és én beérem ennyivel. Hogy mi a tervem a dalokkal? Egyszerűen csak szeretnék örömet szerezni velük. Persze, nem úgy, ahogy ezt a mai popzenészek többsége teszi, akik nem azért hajtanak a több ezres rajongótáborra, valamint a minél több Facebook-követőre, mert örömet szeretnének szerezni a híveiknek, hanem, mert pénzt szeretnének keresni… Hála istennek, én meg tudok élni a hivatásomból, és nagyon szeretem a szakmámat, de a színészeten túl a zenélés is nagy hangsúlyt kap az életemben. Az pedig külön öröm számomra, ha másoknak is szerezhetek néhány boldog pillanatot a szerzeményeimmel. Emellett mostanra a tanítás is a mindennapjaim része lett, amióta zenés mesterség órákat tartok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Most éppen recitativo-kon dolgozunk a zenés színész osztállyal, és amikor a tanítványokkal elkezdünk improvizálni, és elkezdünk jobbnál jobb jeleneteket meg zenéket kitalálni, a zongoránál ülve minden alkalommal boldogan „nyugtázom”, hogy a sok-sok év gyakorlás mégsem volt hiábavaló, mert a szálak előbb-utóbb összeérnek.

Szűcs Anikó

Címlapi fotó : Óz, a csodák csodája – Gordon Eszter