Várat épít

Zero Dark Thirty/Gera Márton kritikája a Zero Dark Thirty című filmről/

Ha egy amerikai eltapos egy hangyát, abból előbb-utóbb film lesz. Valami csöpögős giccs, melynek a csattanója, hogy még véletlenül sem az előbbi volt a hibás. Szegény ember, gonosz hangya. Szegény amerikaiak, gonosz Bin Laden. Rendben, az utóbbi nagyon rossz bácsi volt. Csak én gondoltam rá egy kedves, szakállas öregemberként. Így derült égből ért, hogy nem osztogat parancsokat barlangjából a Zero Dark Thirty-ben. Meg az is hasonló hatást váltott ki belőlem, hogy van még akciófilm, ahol van valamiféle moralitás. Kevés, de van. Ráadásul női főhős is, akinek nem az legfőbb gondja, hogy boltkórossága miatt nem tudja megállni, ne vegyen meg egy selyem sálat.

És előbbiek miatt élvezzük a filmet, nagy részét. Nem zavarnak a hihetetlenül unintelligens dialógok. Javítom magamat: utasítások, katonai vezényszavak. A stáblista után be is sorozhatnának, úgy tudom a fedőneveket. Lehetnék asztal mögötti főnök. Csak lőni nehezen tudnék, arra nem tanít meg. Ha néha ilyenre kerül sor, akkor azt fárasztóan teszi a film. Halk fegyver ropogások, hangtompítóval. Végre lehetne egy komolyabb csihi-puhi, egyenlőtlen viszonyok. Nem, golyóálló az üveg. Kissé átverve érzem magam.

Az egyik első jelenetnél még gyomorgörcsöm is volt. Valakit éppenséggel megkínoztak. Remek technikával. Minden egyes percét élveztem, feszültséggel teli pillanatok voltak.  Pedig ismételten kiegyensúlyozatlan a felállás, hasonlóan, mint az ember és a hangya esetében. Az is szimpatikus, hogy az alkotás pont ott remekel igazán, ahol versenytársai féllábon döcögnek. A Zero Dark csinálja meg az utóbbi évek legjobb robbantásos jelenetét egy étteremben, csak pár másodperc az egész, és a menekülők tűsarkúban vannak, de érezzük, hogy van tétje.

Ez még az elején van, amikor elhisszük, van a fentiből bármiféle is. Aztán szépen lassan ráeszmélünk, hogy nincsenek elkerülők, mellékvágányok, egy felé visz az utunk. Sík egyenesen. Az ember lesz a győztes, ez nem kérdés. Ami viszont az, hogy minek is hallgatunk meg közel ezerféle arab nevet? Próbálunk figyelni, és keseredünk el, amikor elkalandozunk. Aztán tapasztaljuk, a figyelem teljesen felesleges, egy név elég lenne. Minden oda fut ki. Jessica Chastain is.

Aki remekül írja le a matematika órák kellemes-kellemetlen emlékét, a szinusz függvényt. Néhol ő sem érti, mit keres itt. Fárad, szétszóródik, nem csoda, neki is fejben kell tartania az emberek nevét. Máskor pedig oroszlánként harcol az igazáért. A többiek maximum szürke kisegerek mellette. Kifárasztotta őket a sokéves CIA-s munka. Annak azért örülhetünk, hogy viszonylag hamar cserélődnek a mellészereplők.

Az utolsó fél órára fegyvert ragad a film. Mintha két teljes óra veszett volna kárba, annyira monoton a rajtaütés. Mindegy, a hangya elbukott.

Gera Márton